397. mese

EGLĖ, A SIKLÓK KIRÁLYNŐJE (Szavak száma: 1402)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer régen egy öregember meg egy öregasszony. Tizenkét fiuk volt, meg három lányuk. A legfiatalabbat Eglėnek hívták.

Egy nyári reggel mind a három lány elment fürdeni. Miután lubickoltak egy kicsit a vízben, meg­fürödtek, kimásztak a partra, hogy felöltözzenek. A legfiatalabb látja, hogy az inge ujjába bemászott egy vízisikló. Mit tegyen? A legidősebb mindjárt felkapott egy botot, hogy ki­kergesse. De a sikló odafordult a legkisebbhez, és emberi hangon megszólalt:

- Eglutė - mondja - ígérd meg, hogy a feleségem leszel, akkor én magam kimászom.

Sírva fakadt Eglė: hogyan mehetne feleségül egy vízisiklóhoz? Aztán dühösen megszólalt:

- Add vissza az ingem, és eredj az utadra épen és jó egészségben oda, ahonnan jöttél.

De a sikló mondja:

- Ígérd meg, hogy feleségül jössz hozzám, akkor magam kimászom.

Mit tegyen Eglė, megígérte a siklónak, hogy hozzá megy feleségül.

Három nap múlva látják, hogy egy egész csapat vízisikló mászik be a kertjükbe. Mindnyájan megrémültek, de a siklók csak ott tekergőztek. A násznagyok egyenesen bementek a házba, hogy megegyezzenek az öregekkel és a menyasszonnyal. Először a szülők vonakodtak, nem akartak beleegyezni, de mit tehetsz egy ilyen siklóhaddal, akarod, nem akarod, oda kell adni a legfiatalabb és legszebb lányt. De az csak nem hagyja magát. Megkérik a siklókat, hogy vár­janak egy kicsit, ők pedig átmennek az öreg szomszédasszonyhoz, mindent elmondanak neki.

Az így szól:

- Könnyű dolog becsapni a siklókat. Adjatok nekik a lányotok helyett egy libát. Azzal küld­jétek haza a háztűznézőket.

Így is tettek. Levágtak egy fehér libát. A násznagyok elmentek vele. Hamarosan meghallották a nyárfán ülő kakukk hangját:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér libát visztek,
Kakukk, kakukk.

A siklók mennek vissza. Dühösen ledobják a libát, és kérik a menyasszonyt. A szülők, miután tanácskoztak az öreg szomszédasszonnyal, levágtak egy fehér bárányt. Az út szélén a kakukk megint mondja:

Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Becsaptak titeket,
A menyasszony helyett fehér bárányt visztek,
Kakukk, kakukk.

Sziszegve jönnek vissza a siklók és követelik a menyasszonyt. Most egy fehér tehenet adnak nekik, de miután a kakukk figyelmeztette őket, megint visszajönnek még nagyobb haragra gerjedve, szárazsággal, árvízzel, éhséggel fenyegetik azt, aki nem tartja be adott szavát. A háziak mit tehetnének, elsiratják a lányukat, odaadják a siklóknak. Azok viszik a lányt, az útszélen pedig szól a kakukk:

Menjetek, siessetek!
A vőlegény várja a menyasszonyát!

Eglė végül a kísérőivel elért a tengerpartra. Ott várt rá egy szép ifjú. Elmondta, hogy ő az a vízisikló, aki bemászott az inge ujjába. Mindjárt átkeltek együtt egy közeli szigetre, onnan leereszkedtek a föld alá, a tenger fenekére, ahol a siklók pompás vára állt. Itt megtartották a lakodalmat. Három hétig ettek, ittak, táncoltak, mulattak.

A siklók vára tele volt mindenféle kinccsel. Eglė is megnyugodott, boldog volt, végül teljesen megfeledkezett a szülőföldjéről.

Eltelt kilenc év, Eglėnek három fia született: Tölgy, Kőris, Nyír, meg egy lánya, Nyárfa. Ő volt a legfiatalabb. Egy alkalommal az állandóan csintalankodó, legidősebb fia megkérdezte Eglėt:

- Mama, hol élnek a te szüleid? Látogassuk meg egyszer őket!

Akkor Eglėnek az eszébe jutotta a szülei, a fivérei, a nővérei, és egész szülőföldje. Nyugtalan lett. Arra gondolt, hogy hogyan is megy a soruk, élnek-e még, egészségesek-e, vagy talán már meg is haltak. A vágy annyira kínozta a szívét, hogy mindenképpen el akart menni, megláto­gatni a szüleit, hiszen már oly sok éve nem járt ott, nem látta a családját. Nagyon vágyakozott utánuk. A sikló hallani sem akart róla.

- Rendben van - mondja végül. - Elengedlek hozzájuk, de előbb fond meg ezt a selyem kócot - mutatott a rokkára.

A felesége odament a rokkához és font éjjel, font nappal. Font, csak font, de a gombolyag csak nem lett kisebb. Látja, hogy itt valamilyen csalás van, mintha el lenne varázsolva a gombolyag. Eglė elmegy egy öregasszonyhoz, aki tőle nem messze lakik, az egy híres varázs­ló. Amikor odaér, így szól hozzá:

- Kedvesem, anyókám, taníts meg engem arra, hogy hogyan fonjam meg a kócot!

Az öregasszony elmondta, hogy mit kell tennie.

- Amikor begyújtasz - mondja - dobd be a tűzbe, mert másképpen sohasem ér véget a gombo­lyag.

Eglė, amikor hazament, bedobta a gombolyagot a kemencébe, amibe azért gyújtott be, hogy kenyeret süssön. A selyem mindjárt meggyulladt, és ekkor Eglė látta, hogy a parázson lovagló békák hogyan fogják meg a fonalat. Miután a munkáját így elvégezte, Eglė megint kérte a siklót, hogy legalább néhány napra eressze el a szüleihez. Ekkor a férje a pad alól előhúz egy pár vasbocskort, és így szól:

- Majd amikor ezt elhordod, elmehetsz.

Eglė mindjárt fel is öltötte azt a bocskort. Megy. Lépked, téglához, kőhöz dörzsöli, minden­hez, amihez csak tudja, de az anyaga vastag, kemény, egyáltalán nem kopik. Akármennyit is jársz benne, el nem hordod, örök időkre megmarad. Megint megy az öregasszonyhoz tanácsot kérni. Az így oktatja:

- Vidd el a bocskort a kovácshoz és kérd meg, hogy dobja be a kovácskemencébe.

Így is tett. A bocskor jól kiégett, és Eglė három nap alatt kilyukasztotta.

Amint elkoptatta, megint kéri a férjét, hogy engedje el látogatóba a szüleihez.

- Jól van - mondja a sikló. - De ha el akarsz menni, legalább egy kis madárlátta kenyeret kell vinned a testvéreid és a rokonaid gyerekeinek.

Ugyanakkor megparancsolta, hogy rejtsék el az összes edényt, Eglė nehogy meg tudja sütni a kenyeret. Eglė gondolkodik, gondolkodik, hogy hogyan hozzon vizet vödör nélkül, hogyan gyúrja meg a tésztát edény nélkül. És ismét siet az öregasszonyhoz. Az mondja:

- Kenj be kovásszal egy szitát, meríts vele vizet, és gyúrd meg benne a tésztát!

A sikló felesége úgy is tett: meggyúrta, kisütötte és már készen is volt a kenyér. Ekkor el­búcsúzott a férjétől, és a gyerekeivel együtt elment a hazájába. Žilvinas, a sikló jó darabon elkísérte, átvitte a tengeren, és ráparancsolt, hogy otthon ne legyen kilenc napnál tovább. Mihelyt tud, jöjjön vissza.

- Amikor jössz vissza - mondja -, te egyedül a gyerekekkel gyere, és mihelyt ideérsz a tenger partjára, így hívj engem:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

- És ha meglátod a tengeren a tejhabot - mondja - tudd, hogy én még élek. Ha vérhabot látsz, én már nem élek. Ti pedig, gyerekek, semmiképpen se áruljátok el, hogy hogyan kell engem hívni.

Ezután mindenkitől elbúcsúzott, és azt kívánta, hogy a vendégeskedés után szerencsésen térjenek haza.

Eglėt a szülőföldjén kimondhatatlan örömmel fogadták: az egész család, minden rokona és min­den szomszédja összegyűlt, hogy lássák. Egymás szavába vágva kérdezgették, hogy hogyan élt ott a siklók között. Ő meg csak mesélt, mesélt. Mindenki megvendégelte, kedves szavakkal fogadta. Észre sem vette, hogy milyen gyorsan eltelt a kilenc nap.

Közben a fivérei, a nővérei, a szülei azon gondolkodtak, hogy mit tegyenek, hogy ne kelljen visszamennie. Meg is egyeztek: ki kell szedni a gyerekekből, hogy hogyan hívja majd a ten­ger­partról az anyjuk a férjét, és aztán kimennek ők a partra, előhívják a siklót és agyonverik.

Miután így megegyeztek, legelőször Eglė legidősebb fiát, Tölgyet hívták ki az erdőbe és kér­dezgették, de ő azt felelte, hogy nem tudja. Vesszőkkel verték, de bármit is csináltak vele, nem tudták kiszedni belőle. Amikor eleresztették, megfenyegették, nehogy elárulja őket az anyjának. Másnap Jávort vezették ki, majd a Nyírt, de őtőlük nem tudtak meg semmit. Végül kicsalták Eglė legfiatalabb gyermekét, a lányát, Nyárfát. Kezdetben ő is azt mondta, hogy nem tudja, de amikor meglátta a ruhájuk alól kilógó vesszőket, azonnal elárulta nekik a titkot.

Akkor a tizenkét fivér együtt, felkapva egy-egy kaszát, kivonult a tengerpartra. Megállnak ott és kiáltják:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Mihelyt csak odaúszott a sikló, a férfiak azonnal rátámadtak és összeszabdalták. Aztán haza­mentek és semmit sem szóltak Eglėnek, hogy mit is tettek.

Elmúlt a kilenc nap. Eglė mindenkitől elbúcsúzott, kiment a tengerpartra és hívja Žilvinast:

Žilvine, Žilvinele,
Ha élsz, tejhabbal,
Ha nem élsz, vérhabbal adjál jelt.

Megmozdult, megkavarodott a tenger, egészen a fenekéig, és Eglė meglátta a véres habot a víz tetején, és meghallotta a férje hangját:

- A te tizenkét fivéred összekaszabolt engem kaszával. A jelszót Nyárfácska, a mi legkedve­sebb gyermekünk árulta el nekik.

Elszomorodott Eglė, sírva fakadt, és amikor visszatért a gyermekeihez, így szólt Nyárfához:

Változzál te nyárfává,
Reszkessél te éjjel-nappal,
Az arcod mossa az eső,
A hajad cibálja a szél!

A fiaihoz így beszélt:

Fiaim, ti álljatok, mint erős fák,
Én, az anyátok, fenyővé változom.

Mihelyt kimondta ezeket a szavakat, úgy is történt. Most is a tölgy, a jávor meg a nyír a legerősebb fák, a nyárfa pedig még a legkisebb szellőben is remeg, mert megremegett a nagy­szülei előtt, és elárulta az apját meg az anyját.