271.mese

Dióbél királyfi XIV. rész. Tamás úr maga marad (Szavak száma: 728)

Hat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta meg, hogy két fia közül az halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta neki senki, magától meg nem vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy Matykót most már mindenki Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg, hanem ő maga is. Engedelmes lett és szelíd, szorgalmas és szolgálatra kész, mintha csak a szegény jó kis testvére lelke szállta volna meg.

Mégis volt abban valami szívszaggató, mikor az apa sokszor úgy emlegette Matykót a füle hallatára, mintha már régen rozmaringgá meg violává változott volna. Reggeltől estig rendesen a nagy karosszékben ült, és maga elé meredt világtalan szemeivel, de néha odaszólított bennünket magához:

- Petykó fiam! Dióbél! Gyertek, vezessetek le a kriptához!

A nagy kert füves tisztásán volt a Malajdoki-kripta, föléje szomorúfűz borult, márványköveit befutotta a lonc meg a vadrózsa. Gáspár úr szeretett itt óraszámra elüldögélni és suttogni maga elé, és azt Matykónak hallgatni kellett:

- Nos, kis Matykó, unod-e már magad odalent a nagy magánosságban? Látod, látod, rossz kis Matykó, ha a haláloddal meg nem szomorítottál volna, a te kis Petykó testvéred se lett volna ilyen szomorú. De az én szomorúságom elragadt őrá is, és most már senki se tud nevetni a mi házunknál.

Lassanként még a beszédet is egészen elfelejtette Gáspár úr. Testét-lelkét megviselte a hazáért való raboskodás, és a hatalmas daliából fáradt aggastyán lett. Sokkal törődöttebbnek látszott Tamás úrnál, és közömbössé vált a világ minden dolga iránt. Beszéltünk neki a tanulmánya­inkról, a vizsgáinkról, amiket a városban tettünk le, de azt vettük észre, hogy hallgat is ránk, nem is. Újságoltuk neki, hogy Kossuth Lajos is kiszabadult már, de arra is csak bólintott egyet. Csak akkor sütött ki a régi lelke az arcára, ha reszkető ujjaival végigcirógatta a Matykó arcát, és kereste bennük a Petykó vonásait.

- Szép deli férfi lesz az utolsó Malajdokiból - mosolygott ilyenkor boldogan. - Majd mondják is az emberek, hogy ej, de nagy eső lehetett azon a vidéken, ahol ez a Malajdoki Péter termett.

Akaratlanul is fölágaskodtam, de aztán le is kushadtam mindjárt. Hiába, ha engem megláttak az emberek, akkor csak azt mondhatják, hogy ejnye, de nagy szárazság lehetett azon a vidéken, ahol a Dióbél nem tudott megnőni.

Jó nagyocska deákok voltunk már akkor, mikor egyszer Bögre Márton nemzetes úr azzal a hírrel jött haza Pestről, hogy ott szerdán volt a vasárnap. Ünneplő ruhában volt az egész város, úr és szegény egymás nyakába borult az utcán, úgy éltették Kossuth Lajost meg a magyar szabadságot.

Ez a szerda volt: 1848. március 15. Ez a piros betűs nap, amelyikhez fogható nem volt még a magyar kalendáriumban.

Siettünk a hírrel a Gáspár úr szobájába. Csöndesen szunyókált a nagy székben.

- Édesapám - térdelt elébe Matykó -, nagy örömet mondok.

- Tudom én azt, fiam - kapta fel a fejét a vak ember. - Lengő zászlókkal, rohanó hadakkal álmodtam. Láttam a magyar szabadságot...

Fölemelt keze hirtelen lehanyatlott, s mire én is elébe borultam nagy jó uramnak, nemes jótevőmnek, akkorra már megállt a szíve dobogása. A rabság rabja a szabadság hajnalhasadá­sán látta meg az örök világosság hegyeit.

Könnyhullató szívvel, nagy jajszó nélkül, csöndben temettük el. Halála híre beleveszett a világ nyüzsgésébe. Lovat nyergeltek, kardot köszörültek, aratókaszák görbe vasát halálkaszává egyenesítették a malajdokiak. Rebesgették már, hogy vérrel kell megvédeni a magyar szabadságot, hív a haza mindenkit, szót fogadni annak első kötelesség.

A temetés után való nap én is bementem Tamás úrhoz.

- Nagy jó uram, búcsúzni jöttem. Hozzám való nagy jóságukat holtom órájáig el nem felejtem.

- Hová mennél, Dióbél? - nézett rám szomorúan az öregúr. - Hát meguntad már a malajdoki kastélyt?

- Halálos holtomig szolgálnék benne, ha a haza nem szólítana.

- Vezéreljen az Isten, fiam - borult a nyakamba Tamás úr. - Én is veled mennék, ha még valami hasznom lehetne venni. De én már fél lábbal a koporsóban vagyok.

Erőt vettem a sírhatnékomon, odafordultam a fiatal Malajdokihoz:

- Velem jössz?

- Én? Hogy mehetnék? - felelte komoran. - Elég, ha az apám meghalt a magyar szabadságért. Én az utolsó Malajdoki vagyok, nem vesztegethetem el az életemet. Nem is maradok ebben a fölfordult országban. Megyek a nagyvilágba körülnézni.

Hidegen kezét nyújtotta felém. Megütődve néztem rá: ez már megint Matykó volt, nem Petykó.

Az ajtóból még egyszer búcsút intettem. Matykó összefont karral, keserű mosolygással nézett utánam. Tamás úr lehorgasztott fejjel állt mellette.