Dióbél
királyfi XIII. rész Az a rossz Matykó gyerek (Szavak száma: 1664)
Három
napig volt Kossuth Lajos a kastély vendége, a negyedik reggel elvitte az üveges
hintó.
-
Isten veled, barátom - ölelte meg Gáspár urat -, a jövő héten találkozunk az országházban.
-
Vagy a császár tömlöcében - szorította vissza a kezét Gáspár úr. - Amilyen
világ most jár, sohasem tudja az ember esti lefekvéskor, mire ébred reggel.
Ötödnap
reggel éppen a Cipóhalomra készültünk a diófáinkat megnézni, mikor a kastélyudvaron
egy pörge bajszú, tollas süvegű úrfi ugrott le egy szép fekete paripáról.
Szakadt a tajték a lóról, fehér arca, fekete atillája porlepte volt az úrfinak.
-
Sólyom Miklós pozsonyi jurista deák vagyok - ütötte össze sarkantyúját -,
nemzetes Malajdoki Gáspár urat keresem.
Tamás
úr nekitántorodott a tornácpárkánynak, Gáspár úr nyugodtan lépett elő.
-
Én vagyok, öcsém. Mi jót hoztál?
-
Rossz hírt hozok, nemzetes uram. Kossuth Lajost börtönbe hurcoltatta a bécsi
császár az éjszaka, veretlen ne hagyja a magyarok istene az ivadékát se!
Nemzetes uramért is elindultak a pribékek - fusson, amerre lát, itthon ne
találják.
-
Nem látott még engem futni ember fia, öcsém - simította végig Gáspár úr a
fekete szakállát. ‑ Hanem köszönöm, hogy időnap előtt hírt hoztál. Egyet-mást
el kell végeznem, mielőtt a császár vendégségébe mennék. Kerülj beljebb, harapj
valamit, nagy szükségem lesz rád.
Három
íródeák nagy nyaláb papírt teleírt aznap a malajdoki kastélyban, mind azt írta,
amit Gáspár úr rendelt. Sólyom Miklós pozsonyi jurátus deák ütötte a sok
levélre a piros pecsétet. Kisbírók, dobosok napalkonyatra öt falu népét
terelték össze a kastély udvarára. Jött is a tenger nép, kaszával a parasztok,
karddal az úrfajta, mindenféle kezebeli szerszámmal a mesteremberség. Még Bibolygós
Bedegi is lóbált egy rozsdás szigonyt, még Tilinkó cigány is húzott maga után
egy láncos kötelet. (Bizonyosan beleakadt a lába valahol.)
-
Szaladj csak le, Márton - küldte Gáspár úr a hopmestert -, tudd ki, mit akarnak
az emberek a nagy hadikészülődéssel.
Jött
vissza Bögre Márton, útközben maga is az oldalára kötve valami borzasztó nagy
kuruc kardot, ami minden lépésnél a lába közé akadt:
-
Azzal rémítgették a népet, hogy nemzetes uramat el akarják vinni a császár
katonái. De már azt az egyet meg nem teszik, még mink élünk, öt falu népe vágja
őket miszlikbe, ha ide be merik tenni a bakancsukat.
-
Nem úgy lesz az, öregem - nevetett Gáspár úr. - Te is jobban teszed, ha leveted
azt a rozsdás nyársat, míg orra nem buksz benne. Az emberekkel is majd szót értek
én mindjárt.
Ahogy
kilépett a tornácra, és a zajongó nép meglátta, egyszerre olyan csönd lett,
hogy egy légy se dongott.
-
Édes magyar véreim - csendült föl a Gáspár úr szava -, azért hivattalak össze
benneteket, hogy elbúcsúzzam tőletek. Haragszik rám a császár, el akar fogatni.
Az a panasz ellenem, hogy olyant hirdettem, amit nem lett volna szabad.
Testvérnek tartottam a jobbágyot is, embernek a szegény embert is, magammal
egyformának minden becsületes magyart. Hát én most már többet ilyeneket nem híresztelek.
Bilincset tesznek a kezemre, lakatot a számra. Én rab leszek, legalább ti
legyetek szabadok. Tudjátok meg, hogy mától fogva ti nem vagytok jobbágyaim, én
nem vagyok uraságotok. A porta, amin laktok, a föld, amit műveltek, eddig az
enyém volt, ezután a tietek. Olyan tulajdonotok, mint nekem ez a kastély. Adót
nekem nem fizettek, úrdolgával többet nem tartoztok, dolgozik ki-ki magának. A
szabadságlevelet mindnyájan megkapjátok, és nekem aztán egyéb kívánságom nincs
is, mint hogy most szépen menjetek haza mint szabad magyarok. Engem ne
féltsetek, vigyáz énrám az Isten szeme a tömlöc fenekén is. Majd ha a haza hív
bennünket, akkor megint találkozunk.
Úgy
sírtak akkor az öregemberek is, mint a kisgyerekek, és senki se akart úgy
hazamenni, hogy még egyszer kezet ne csókoljon az uraságnak. Tilinkó maradt
utolsónak, akkor is úgy kellett kituszkolni az udvarból.
-
Jáj, jáj - óbégatta -, eddig legalább azs vót a becsületes foglalkozásom, hodzs
jobbádzs vótam, de ezsentúl most már mi lesek?
A
két gyerektől sokkal rövidebben búcsúzott Gáspár úr. Csak annyit mondott
vacsora után:
-
Míg én odaleszek, énhelyettem is nagyapátokat kell szeretnetek. Az iskolába
többet nem mentek vissza, majd nevelő jön hozzátok a kastélyba. Különben reggel
még látjuk egymást.
Soká
nem bírtunk elaludni azon az éjszakán. Hallottuk azt is, amint nagy csörgéssel
a katonák megérkeztek, és végigheveredtek a tornácon. Gáspár urat is hallottuk
jönni-menni, parancsokat osztogatni. Ő is hallhatott keserves zokogást a
gyerekszobából. Ugyan eszébe jutott-e megállni hallgatódzni: melyik zokog olyan
keservesen, a jó fia-e vagy a rossz fia? Ó, hiszen olyan egyformán keserves
minden gyerekzokogás! Én csak úgy csöndesen szipogtam, ahogy egy ostoba kis
Dióbélhez illik, mikor nagyon fáj a szíve, és mégis örül annak, hogy az ő apja
csak szegény majoros gazda, nem hatalmas úr.
Alig
hajnallott, mikor a katonák már közrefogták Gáspár urat. Tamás úr betegen
feküdt, nem bírt kijönni elbúcsúzni. Petykó sápadt volt és reszketett, mint a
nyárfalevél, Matykó morcosan nézte a katonákat, és az őrmesterre ráöltötte a
nyelvét.
Indulni
kellett. Gáspár úr karjára kapta a fiát, a jót, a kedveset:
-
Fiacskám, te okos gyerek vagy. Engem akármi érne, sose felejtsd el, hogy te
voltál mindig az életem legnagyobb öröme. S hogy addig is tudjak rólad, míg oda
vagyok, mindennap írj nekem egykét sort, hogy vagytok.
A
gyerek felzokogott, az apa odafordult a rossz fiához. Egy kicsit elborultan
nézett rá, aztán lehajolt hozzá, és homlokon csókolta:
-
Isten veled!
Nekem
a vállamra ütött mosolyogva, és azt mondta:
-
Nagyra nőj, kis Dióbél, mire viszontlátlak!
Petykóval
a kapuig utánaszaladtunk a katonáknak. Matykó a szájába tömte az öklét, és
nekidőlt a tornácnak. Mikor visszatértünk, akkor már az ajtó mögül ugrott elénk
a krumplipuskával, és nagyot nevetett, hogy megijesztett bennünket.
Két
hét beletelt, mire Gáspár úrtól megjött az első levél. Olmütz várába vitték
rabnak, mindjárt megkerestük Petykóval a nagy térképen. Aztán nekiültünk
levelet írni. Az első két oldalt Tamás úr írta tele, a harmadikat a nevelő úr.
A negyedik oldalt Petykó hintette be gyöngybetűivel, én is odaírtam a nevemet,
de Matykót nem bírtuk előkeríteni.
A
levél elment, de Matykót még mindig hiába vártuk. Tűvé tettük érte az egész
kertet, de se híre, se hamva. Tamás úr szétszalajtotta a cselédeket a faluba,
azok aztán hoztak is róla hírt. Az öreg csordás, Karika Kesely András látta a
fiatalurat az országúton, tarisznya volt a vállán.
Tamás
úr már lovas embereket akart utána küldeni, mikor Tilinkó kézen fogva hozta a
kis szökevényt.
-
Olmicsbe akart menni a gyenyerím, de serencsére eltévedt a nádasban -
magyarázta a cigány. - Ast hittem, vaddisnó, ahods a nadzs csörtögést
hallottam, de hát csak ezs a malacska vót. Vadnak udzsan elég vad, mert ehul, a
kezsemet is megharapta.
Ettől
fogva mindig csukva volt a kastély kapuja, és Matykó csak a rácskerítésen át
sóhajthatott Olmütz felé. Amúgy nem emlegette az apját, csak akkor változott
ólomszínűre az arca, mikor Tamás úr egyszer ijedten ejtette ki a kezéből az
olmützi levelet.
-
Apátoknak hályog ereszkedett a szemére a tömlöcben - hajtotta tenyerébe a fejét
szegény öregember. - Nem lát írni se, olvasni se. Ezt a levelet is idegen kéz
írta. Azt íratja vele, az fáj neki legjobban, hogy ezután már a Petykó leveleit
is idegenek olvassák föl neki.
Bizony
az idegenek se soká olvasták pedig. Petykó már régen köhécselt, s az olmützi
rossz hír végképp leverte a lábáról. Ágynak esett szegény, s úgy fogyott, mint
a megszegett kenyér. A könyveit kérte, de nem bírta fogni; írni akart az apjának,
de nehéz volt neki a könnyű lúdtoll is, nem bírta tartani.
-
Majd írok én - mondta elszántan Matykó. - De a te nevedben, úgy, mintha te
írnád. Apa nem tud meg semmit, hiszen úgyse látja az írást. Világért sem szabad
neki megtudni, hogy te beteg vagy.
Nehéz
verejték gyöngyözött a Matykó homlokán, mire készen lett a levél. Talán azért,
mert szokatlan mesterség volt ez neki. Vagy a szívében érzett valami nehezet,
mikor aláírta a levelet? “Apámat oly szívből szerető, a cirógatását oly nehezen
váró kicsi fia: Petykó.”
És
mentek, mentek, hónapokon át mentek a levelek, a verébfejű kusza betűk, és az
olmützi rabkórházban sorra csókolta őket egy szegény vak ember, aki tudta már,
hogy őrajta nem segít a szabadság sem, amivel biztatták a porkolábok. Bátran
hazaereszthették már Malajdoki Gáspárt - szegény vak ember forradalmától mi
félnivaló volna?
És
ment, ment a levél még akkor is, mikor a pesti doktorok is sírva fakadtak az
őszirózsás ravatal mellett, amelyen kiterítve feküdt a jó gyerek: “Az apát oly
szívből szerető, a cirógatását oly nehezen váró fiacskája: Petykó.”
Éppen
a temetés után való nap hozták haza Malajdoki Gáspárt. Tizenkét katona vitte
el, állig fegyverben, a hazahozatalára elég volt egy öreg, morva betegápoló.
Ahogy
a tornácajtón beléptek, egyszerre megérezte a halottas gyertyáknak, a
tömjénfüstnek mindenbe beleivódott nehéz szagát. S hallotta a szívszaggató
zokogást a gyerekszobából, ahol egymást átölelve tartotta a nagyapa meg az a
rossz Matykó gyerek. A kis Dióbél, az megint csak olyan csöndesen szipogott
mellettük, mint az az öregember, akinek e sorok írása közben is könnye
hulldogál a papírra.
-
Mi az, mi van itt? - kapott a küszöbön a szívéhez az apa.
-
Fiam, én szegény fiam! - támolygott a vak ember elé az öreg ember. - Magához
vette az Isten.
Az
apa tágra nyitotta világtalan szemét, és lihegve kérdezte:
-
Melyik halt meg?
Matykó
hirtelen lezárta szelíden az egyik kezével a nagyapja ajkát, a másikkal
megragadta apja kezét.
-
Matykóka halt meg, apám.
A
vak ember szeméből kiesett a könny, s leperdült a térdelő gyerek aranyos
fejére:
-
Matykóka? Szegény kis Matykóm! De talán jobb is volt neki. No, édes kicsi
Petykóm, ne sírj hát! Légy tovább is az én okos, kedves, jó gyerekem!
Ó,
a Jóisten, ha sokára is, meghallgatta a rossz Matykó imádságát. Most úgy
szerette őt az apja, mint a jó testvérkéjét. S oly forrón, oly szorosan ölelte
a szívére, hogy ilyen apai ölelésről soha nem is álmodott eddig. S mégis úgy
érezte, megszakad a szíve erre az első édes apai ölelésre.
De
ha valaha, akkor ebben a percben bizonyosan angyalok szálldostak a
Malajdoki-kastély fölött, köztük volt a jó fiú is, s kicsi fehér kezével ő is
rózsákat hintett arra a rossz Matykó gyerekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése