Dióbél
királyfi VI. rész. Dióbél királyfi (Szavak száma: 715)
Ezekben
az ínséges időkben igazság szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan
csupacsöpp vagyok. Hiszen kis ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre
gondoltam, hanem arra, hogy a kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik
velem egyszerre született a házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a
kilincset.
Ha
emiatt nagyon búnak eresztettem a fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és
megcirógatta a fejemet:
-
Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem. Látod, Nevenincs királynak is Dióbél
királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé lett a királyság.
Olyan
sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét, hogy még most is szóról szóra tudom.
Föl is jegyzem, hátha lesz olyan babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik
rajta.
“Nagy
volt a bánata Nekeresdországban Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye
záporozott, öregbéresének ahogy panaszkodott:
-
Se éjem, se napom, tenger a bánaton; ami szívem nyomja, ki nem tálalhatom.
Okos
ember volt az öregbéres, mindig a keze ügyében tartotta az eszét.
-
Eljárt rajtam az idő - folytatta Nevenincs király -, de még meg is gázolt.
Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok, sírba hajló.
-
Nem baj az - vigasztalta koronás gazdáját a bölcs öregbéres -, csak a lepény
megmaradjon, száj majd csak akad hozzá. Három fia van Felségednek, telik gazda
a koronára.
-
Irósvaj, itt a baj - potyogott a könnye az öreg királynak. - Három csillag
közül melyik legfényesebb? Három fenyőszál közt melyik legderekabb? Három
sasmadár közt melyik legsebesebb?
-
Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát, uram királyom - pittyesztette el a
száját az öregbéres -, mert ez sokkal könnyebb munka, mint a lópatkolás.
Örömében
olyant vigyorgott a Nevenincs király, hogy mind a harminckét foga kilátszott
volna, ha mind el nem hullajtotta volna.
-
Beszélj, szolgám; ezüstbe vágatlak, aranyba öntetlek, ha okosat mondasz.
-
Idáig Fölséged tartott el kaláccsal, azt szolgálom most meg az okos tanáccsal.
De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom a tanácsot egy vörös krajcárért.
-
Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem - motyogott a Nevenincs király -, nincs
nekem egy vörös krajcárom se.
-
No, hát akkor azt is én adom - mondta kevélyen az öregbéres, s kivett a
szűrujjából egy vörös krajcárt. - Hív szolgálatommal, sok fáradságommal ezt
mind én takarítottam meg. Kinek a képét látod ezen, felséges király?
-
A magamét látom, mintha csak a tükörbe néznék - gyönyörködött Nevenincs király
a saját képmásában. - Karika a szemem, szélfogó a fülem, a pisze orrom is
enyémnek ismerem.
-
No, ha tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd őket elő. Aranyos
nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Aki legjobban
célba talál, arra hagyd a birodalmad.
Az
öregbéres még fel se jármozta az ökröket, már akkor a falra volt szögezve a
vörös krajcár. A másik falat a három királyfi támogatta. Tegez a vállukon,
számszeríj kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni?
-
Cél az én ábrázatom, koronám a jutalom - hirdette ki a Nevenincs király. -
Egyet tapsolok a legnagyobb fiamnak, kettőt tapsolok a középső fiamnak, hármat
tapsikolok legkisebb fiamnak.
Egyet
tapsolt a Nevenincs király. Előállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme,
acél a keze.
-
Ha a bal füledbe beletalálok én, az enyém lesz akkor korona és lepény.
De
bizony úgy fúródott bele a krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs
király az igazi bal füléhez kapott oda.
-
Hej, mákos béles, ez a szem az éles!
Kettőt
tapsolt király őfelsége, elő is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme,
villám volt a keze.
-
Nyilam a jobb füledbe, koronád a fejembe.
De
olyant csendült az a nyíl a képmás jobb fülébe, hogy az igazi füle is csengett
bele a királynak.
-
Malackörmös bableves, ez a kéz ám a sebes!
Hármat
tapsolt a Nevenincs király, előállott erre Dióbél királyfi.
Didergett
szegényke, reszketett a keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme.
-
Apám és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom; de én inkább mindjárt
beszegődöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a te képmásodat összelövöldözzem.
Nevenincs
király a szemét törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte.
-
Tiéd a jutalom, mert te fegyver nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és
vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb fiamnak koronát hozzatok. Vállára
palástot, selymet, tulipántost, a markába pedig libazsíros lángost!”
Ezen
aztán szülém is nevetett meg én is, ámbár biz én az egész királyságomat
odaadtam volna a lángosért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése