Dióbél
királyfi V. rész. Mindennapi kenyerünk (Szavak száma: 687)
Szegény
ember dolgát boldog isten bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is
mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is
nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes háznál terítettek, de
mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora.
De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet:
-
Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.
Én
bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem
volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját meg a bélét.
-
Jaj, cselédem - simogatta ki édesanyám a szememből a kócos hajamat -, nagy úr
ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény helyre, örüljünk neki, hogy
a mindennapi kenyerünket megadja a Jóisten.
Együgyű
eszemmel föl nem tudtam érni, mi azon az örülnivaló. Annál jobban örültem
annak, mikor a Jóisten először felejtette el megadni a mindennapi kenyeret.
-
Kertészpecsenye lesz a vacsoránk - újságolta édesanyám.
Azám,
csakhogy ahhoz a pecsenyéhez nem kellett bicska. Kertészpecsenyének a sült
tököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan
felmondtam neki a barátságot. Visszakívántam a mindennapi kenyeret.
-
Jaj, lelkecském - sóhajtott édesanyám -, most már a kenyér is nagy úr lett,
elszokott a házunktól.
Rossz
esztendő járt, mostohán hozta a föld a termést. Amit meghagyott a fagy, elverte
a jégeső, leégette a forróság.
-
Az idén aszalt almát termettek az almafák - hajította a sarokba esténként
édesapám a csíkos tarisznyát.
Az
is jó volt nekünk már akkor, a fonnyadt alma. Olyan szűkös volt nálunk a
kenyér, hogy egyszer három napig színét se láttuk.
Éhesen
ődöngtem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Hamar Heverné rám
kiáltott a muskátlis ablakukból:
-
Te, fiúcska, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az árokparton.
Szép,
kövér levelű papsajtok bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én
magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocskával, abból lesz énnekem
jó vacsorácskám.
Gazdag
Hamar Heverné nagyon meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret
adott napszámba.
-
Szeretnél-e mézet a lágy kenyérhez, Dióbél? - kérdezte tőlem.
De
én már nem vártam a mézet. Szaladtam kifelé a kenyérrel, s már a kisajtóban
beleharaptam. De abban a percben eszembe jutott édesanyám, s a falat nem ment
le a számon.
“Lesz
öröm, ha hazaviszem neki” - gondoltam magamban, s belemarkoltam a papsajtba.
Most már sokkal ízesebb volt, mint azelőtt.
Édesanyám
azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt, s visszakínálta az
ajándékot.
-
Én már megettem a másik karajt - mondtam fülig elvörösödve.
Anyám
meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. Az
pedig a hajában főtt krumplinak az ünneplős neve; nem rossz étel az, ha jól
megsózza az ember.
-
Hanem tudod mit? - törülgette meg a szemét édesanyám. - Eltesszük a kenyeret
édesapádnak. Jólesik neki, ha hazajön a szőlőből.
Hanem
azt már én nem értem ébren. Hamar elnyomott az álom a dús vacsora után. Csak
hajnalban ébredtem föl arra, hogy édesapám ellenkezett édesanyámmal.
-
Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek meg magatok. Engem ellát odakint
ebéddel az öreg eperfa.
-
Minket se kell félteni, apja! - erősködött édesanyám, s beletette a kenyeret a
tarisznyába. - Jó az Isten, ma is ad az annyit, mint tegnap.
Hát
éppen annyit adott. Papsajtocskát, sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy
darab sajtocskát is találtunk a láda fenekén. Olyan száraz volt már az, hogy a
kés nem fogta, örült is annak édesanyám nagyon, mert így nekem adhatta.
-
Nekem nem mén bele ez az öreg fogam, fiacskám.
Még
akkor is a sajtot majszoltam, mikor az édesapám hazaért a szőlőből. Vígan
csóválta meg a tarisznyáját:
-
Találd ki, cselédem, mit hoztam neked!
-
Mit ugyan? Tán fürjecskét? - ugrottam elé lelkendezve.
-
Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is - ragyogott a szeme édesapámnak, s
kiszedte a tarisznya csücskéből a nagy kincset. - Nézd e, madárlátta kenyér!
Tulajdon
az a karaj kenyér volt, amit én adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki.
Hármunknak mindennapi kenyere.
Akkor
tanultam meg igazán, mi az a mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez
imádkozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése