255. mese

Lúdas Matyi

Második levonás (Szavak száma: 989)

     A’ mi Matyink könnyen lehet elgondolni, hogy Annya
Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva
Elment földetlen földig; ‘s elvitte magával
A’ boszszúállás Lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe tzéljához juthasson, pénz kuporásra
Adta magát; jótskán keresett is, hol napi számmal
Hol szolgálattal; ‘s néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy Városokat bebarangólt;
‘S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A’ tsínnyát bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez
Mind erszénnyéhez; Hogy Döbrögi meg ne tsalódna,
Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni.
Képe azólta nagyon elváltoza néki; azomba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátrann elmegy hát a’ nyílt Udvar kapujáig,
A’ mellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt.
Látja, hogy a’ füstös nagy Ház hellyére azólta
Pompásabb Palotát újjabb ízléssel emeltek,
A’ fala fel van már építve, de a’ fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
Meg lessz már, így szóll Matyi, meg lessz Döbrögi verve.
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekertzét,
Zsebbeli ölmérőt, ‘s plajbászt egy irha kötővel;
És egy vándorló Olasz-Áts formába jelen meg.
Eljutván a’ nagy Kastélyhoz, mint ahoz értő
A’ Falnak szélét hosszát mérkéli szemével;
Onnan visgáló képpel megyen a’ fa-rakáshoz;
Ollykor felfelnéz, a’ fákat megmosolyogja,
‘S tsóválgatja fejét. Meglátja az Úr is az embert,
Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit,
Úgymond, Méltóságos Uram! tsak ezenn vala útam,
Meg sem is álhatnám hogy az illyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom hogy akárki tsinálta,
A’ Palotában a’ kőmives munka királyi,
Bár tsak már fedelét láthattam vólna; reménylem
E’ díbdáb fákkal nem akarja az Úr bekeverni.
Mondja az Úr: ezeket bizony én vágattam az erdőn
Tsak hozzá vetvén. Jók jók úgymond Matyi, apróbb
Házaknak, de nem illy Kastélynak; Róma felé kell
Forgani, hogy pompás Fedelet láthasson az ember.
Én Nagyságos Uram! láttam, ‘s dolgoztam is egy két
Hertzegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni; - kirántja
Mérőjét, - mérkéli - be kár hogy öt újjnyi hibázik;
Ám de hisz’ e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Sem magam ok nélkűl más munkájába nem ártom.
Menni akar: de az Úr megtartóztatja. - Barátom!
Még nekem, úgymond, nints egy Átsal is alkum, az Úr hát
Járt az Olasz földönn? - tessék béjönni! - Ebédje
Volt-é már ma? - Ha a’ munkám fog tetszeni, nem fog
Nállam az Országban Nemesebb Gazdára találni.
Elmosojodja magát Matyi, és dítséri az Úrnak
Építésbeli ízlését, sajnálja ha ittenn
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
Óh! mond Döbrögi, nints a’ földönn olly jeles Erdő
Melly az övénél jobb ‘s gyönyörűbb fát tudna nevelni.
Látni szeretné azt Matyi. - Döbrögi pontba parantsol
Egy Hintóba fogatni. - Szakáts tálaljon azomba!
Míg bé mennének, Matyi mondja, hogy arra való fák
Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni,
Sőt tán egy úttal vágatni is. - Egybe az Ispánt
Szóllíttsák! - két száz fejszést rendeljen az erdő-
Sarkához. - Készen az ebéd; jól laknak; a’ hintó
Ott terem. - Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.
A’ Fejszések is ott vagynak már. - Járja az Úrral
A’ roppant Tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. - Már minden munkást elrendele széllyel,
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.
Bellyebb mennek hát, - visgálódnak, Matyi egyszer
Mondja hogy ő már lelt. - Egy sűrű völgybe letsalja. -
Illyen lenne derék ha hogy ölnyi kerűlete vólna.
Döbrögi mellé áll ‘s által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnann két keze szárát,
Egy gúzsal, mellyet tsak azért font, öszveszorítja.
Nem vagyok én Uram Áts, hanem a’ Lúdas Matyi úgymond,
Kit kend megtsapatott, és elrablotta libájit,
‘S Háromszor fogadá hogy vissza püfölgeti kenden.
E’ most hát első. Vág egy jó tölgyfa husángot,
‘S azzal tarkótól talpig meghánnya keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával
A’ szájját jól bétömködte; azomba az erdő
Rengett a’ sűrű kopogástól, ‘s a’ rohanó fák
Vad morgásaitól. - Mátyás az Urat megagyalván
És a’ Lúd árrát a’ zsebjeiből kikeresvén
Törli szemét szájját, és a’ sűrűbe elillant.

     Már a’ Fejszések, nem lévénn munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a’ tzímeres erdő-
Legszebb része; menő félenn már a’ nap: az ember
Bár ha dologtalan is, de az átsorgást elúnnya:
Még sem jő sem az Úr, sem az Áts. Végtére az Ispán
Nem veszi a’ dolgot tréfának, hoppogat: erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a’ rengeteg erdő.
Halgatnak: de tsak a’ baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli tsendet. -
Már most mindnyájann kurjantnak; a’ hangok özönje
Zengeti a’ zordont; bellyebb bellyebb morog a’ míg
Méjjen elnémúl. - Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most most szeppen meg az Ispán,
Széllyel rendeli a’ látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. -
Amint egynéhány hajtók a’ völgyet elérik,
Hallanak egy ollyan horkantást, mint mikor a’ Kant
Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót
Elhergette. Mi az? megdobban az ijjedezésre
Rákapatott Jobbágy; hátrál; ordítja az Ispánt;
Ott terem az, ‘s félénk népét bíztatva lemégyen
Ólálkodva az allyra velek; - mit látnak? az Isten
Mentse az illyentől még a’ jó Krimi Tatárt is!
Fához kötve Urok, fa mohával szája betömve,
És a’ drága ruhák szétt vannak rajta feselve.
Elvágják a’ gúzst, és szájából kifeszítik
A’ mohot; a’ rémült Ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen
A’ Nagyságos Urat? Felelet hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok tsuklás közbe sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. -
Egyik Jobbágy a’ másiknak kurta gubáját
Megrántá: más a’ mellette valóra könyökkel
Titkon bökdöse, míg Urok óbégatva könyörgött:
Óh Fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok, úgymond.
Megfogadák ezek a’ jó emberek és az ölökben
Vitték a’ kotsihoz, mások fa mohát szedegettek
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. -
Hogy haza tzommogtak vele a’ lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széllyel rajta; az Udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt hat férjfi tseléd, és szintugyan annyi fejér nép
Ütköze egymáshoz; nagy vólt egy szóval a’ hű hó!