211. mese

Ázem és a tündérkisasszony (Szavak száma: 7508)

Balzora városában lakott egy gyönyörű legény: Ázem volt a neve. Híres volt messze földön a szépségéről, lelki jóságáról s ügyességéről. Festő volt, s a színeket olyan szépen keverni senki sem tudta, mint ő. Szegény volt mégis, mint a templom egere, alig volt mit ennie, s mégis az anyját is eltartotta abból a kevésből, ami magának sem volt elég.

Egyszer, mikor már jókor reggel ott dolgozgatott szokott munkája mellett az asztalnál, nyílik az ajtó, belép rajta egy aranyba-ezüstbe öltözött öreg ember s azt mondja neki: - Ejnye, fiam, hogy nem restelled ilyen ügyes és okos ember létedre ilyen munkával foglalkozni?

- Nem szégyenlem én az én becsületes munkámat, de sőt inkább büszke vagyok reá - felelte a fiú.

- Hátha tudnék valami módot arra, hogy igen-igen gazdag légy, eljönnél-e velem szerencsét próbálni?

- Nincsenek nekem olyan nagy vágyaim - szólt Ázem. - Legfőbb kívánságom csak az, hogy az anyámat kényelemben láthassam, én magam meg tanulhassak tovább.

- Fiam, - szólt az öreg ember ravaszul - Ugye, a te apád meghalt? Leszek én helyette apád, védelmeződ. Nagy tudományom van ám nekem. Akármilyen kőből drágakövet tudok csinálni, s ha akarod, egy perc alatt a királynál is gazdagabbá teszlek. Holnap kelj fel jó korán, majd idejövök s megmutatom, hogy mit tudok.

Azzal elbúcsúzott az öreg, s otthagyta Ázemet, aki nem tudta, hová legyen a csudálkozástól. Nem is volt türelme sokáig a munkára, lecsapta a ládákat, bezárta az ajtót s ment haza az édes anyjához, hogy mondja el neki is az örömhírt.

Mikor elmondta az anyjának, hogy mi mindent beszélt az öreg ember, azt mondta neki az öreg asszony: - Édes fiam, vigyázz, mert félek, hogy valami gonoszság van a jóság megett. Ismerem én már jól az emberi rosszlelkűséget. Hát nem vagy elég gazdag? Minek neked a pénz? Hiszen mindenünk megvan, amit csak a szívünk kíván.

Ázem megigérte, hogy vigyázni fog, de azért egész éjjel a gazdagságra s az öreg emberre gondolt, le sem húnyta a szemét. Amint a nap felkelt, felöltözött, s ment a dolgára. Az öreg ember sem váratott sokáig magára. Ázem alig szedte elő a ládákból munkáját, már jött az öreg. A kezében egy kis csészét tartott, s kérte Ázemet, csináljon tüzet. Neki is fogott Ázem, s egy perc alatt lobogott a láng, az öreg pedig munkához látott. Megkérdezte Ázemet: - Van-e, fiam, valami ócska vas- vagy rézdarabod? mert szükségünk lesz rá.

Ázem keresgélni kezdett s talált is egy kis rézdarabot s odaadta az öregnek. Ez beletette a csészécskébe, amit magával hozott, aztán levette a turbánt a fejéről, s annak béléséből kikeresett valami sárgaszínű port. A csészét rátette a tűzre, a port rászórta a rézre, s valami titkos szavakat mormogott magában, amit Ázem nem értett. Nemsokára levette a tűzről s odanyújtott Ázemnek a réz helyett egy éppen akkora tiszta aranydarabot. - Akár mindjárt viheted a pénzváltóhoz, - mondta neki. - Hát elhiszed most már, hogy értek a dolgomhoz? - kérdezte gúnyolódva az öreg. - Na, ma este újra eljövök hozzád, akkor megmondok mindent, amit tudni akarsz.

Ázem rögtön szaladt haza az anyjához, mutatta neki az aranyat, s kérte, hogy töltse a mai estét másutt, hogy ő egyedül maradhasson az öreggel. Mikor az öreg asszony látta, hogy csakugyan arany, amit a fia mutat neki, örömmel egyezett bele, hogy elmegy ma este otthonról, csak tudja ki a fia, hogy s mint csinálják az ilyen boszorkányságot. Ázem, mikor az anyja elment, hozzálátott a vacsora rendezéséhez, s amilyen pompás ételt csak elő tudott szegény házukból teremteni, azt mind feltálalta, hogy az öreg meg legyen elégedve. Nemsokára jött is az öreg, ettek jókedvüen, sőt még bort is ivott Ázem az öreg kedvéért, bármilyen vallásos volt is különben. Mikor a gonosz öreg látta, hogy Ázemnek a fejébe szállt a bor, előhúzott a zsebéből egy csomó álomport s belekeverte a borába. Alig hogy megitta Ázem a bort, lezuhant a székről s mélységes álomba merült. Ezt a percet várta egész este az öreg ember, s amint Ázem leesett a földre, felemelte nagynehezen, belefektette egy nagy ládába, bezárta s a kulcsot a zsebébe tette. Egyet füttyentett aztán, erre belépett két fogadott embere, akiket előre a ház mellé állított, ezekkel felemeltette a ládát s vitette maga után. Mentek az emberek jó sokáig, egyszerre, csak elértek a tenger partjára. Ott himbálózott egy gyönyörű szép hajó, arra feltették a ládát, az öreg ember is felült, egyet füttyentett az embereinek, s egy-két perc alatt már messze bent jártak a tenger közepén.

Mikor Ázem anyja jó későre hazament, üresen találta a házat. Kereste, kiáltotta százszor is a fiát, de senki sem válaszolt neki. Sírt, jajgatott szegény asszony, tépte a haját s ruháját nagy bánatában, s attól kezdve nem volt sem éjjele, sem nappala, örökösen gyászolta, siratta Ázemet.

Ezalatt a gonosz öreg sebesen hajózott a tengeren tovább. Még a szelek is segítségére siettek.

Ez az öreg ember minden évben eljött egyszer Balzorába, hogy egy ifjút elcsaljon magával. Ezekkel az ifjakkal sok kincset kerestetett magának s, hogy aztán valamelyik el ne árulja majd az ő titkait, megölette őket. Ravasz varázsló és tűzimádó volt az öreg Bharam (mert így hívták), sokan ismerték idegen földön is, mert gonoszságának még a varázslók között sem akadt párja.

Mikor már két napja utaztak a hajón, Bharam jónak látta felébreszteni Ázemet, felnyitotta hát a ládát, valami folyadékot öntött Ázem orrába, ez csak egyet prüsszentett s abban a pillanat­ban felnyitotta a szemét. Amint látta, hogy hol fekszik, s hogy tengeren mennek, maga mellett pedig a varázsló vigyorgó arcát pillantotta meg, rögtön látta, hogy hamis úton került ide s hogy talán sohase fogja viszontlátni az édes anyját. De belenyugodott szomorú sorsába s mint jó muzulmán, a Koránból mondott el egynéhány verset, hogy vigasztalást leljen bánatában. Aztán odafordult az öreghez s így szólt hozzá:

- Hát megcsaltál engem, öreg. Azt mondtad, hogy gazdaggá teszel s elhurcoltál magaddal a tengerre, hogy sohase láthassak viszont senkit azok közül, akiket szerettem.

- Te hitetlen török kutya, - kiáltott az öreg Ázemre - lenyúzom a bőrödet, s halálnak halálával halsz meg, ha nem fogsz engedelmeskedni nekem. Harminckilenc társadat már megöltem, te leszel a negyvenedik. Hallgass hát ide: térj le arról az átkozott vallásról, amelyet hiszel, hagyd ott Istenedet s imádd azt, amit én imádok, a legnagyszerűbbet a világon: a tüzet. Ha meg­fogadod parancsomat, reád hagyom összes titkaimat, fiammá fogadlak; ha pedig nem hallgatsz az okos szóra, olyan kínos halállal halsz meg, amilyent még ki sem tudsz gondolni.

- Az Istennek átka legyen rajtad és a vallásodon - felelt Ázem. - Mahomedet a világ minden gazdagságáért sem hagyom el, még életemért sem. Ő meg fogja jutalmazni a benne bízókat.

- Majd meggondolod még magad, te kutya! - ordított szörnyű haraggal Bharam. - Vissza­szívod te még a szavaidat, csak érezd meg a kezem erejét.

Hivatta rögtön a rabszolgáit, Ázemet kiköttette s egy szeges ostorral addig ütötte, verte, míg a fáradságtól a kezét sem birta többé fölemelni. De hasztalan volt minden kínzása. Ázem bátorsága dacolt vele s a súlyos ütések alatt csak gúnyolta folyton a dühöngő varázslót. Bharam akkor láncokat tétetett kezére, lábára s levitette a hajó legmélyebb pincéjébe, ahol olyan sötét és hideg volt, hogy patkányok sem laktak volna meg, s ott tartotta Ázemet. Min­dennap lement hozzá s mindennapra talált valami kínzást, amivel megtörje Ázem bátorságát, de Ázem behúnyta a szemét és egyetlen szóval sem mutatta Bharamnak az ő nagy kínjait.

Egy napon rettenetes vihar támadt a tengeren, a hajót úgy dobálták a habok mint egy deszka­szálat s minden percben azt hitték a hajósok, hogy elmerülnek. A nagy viharért mind a gonosz varázslót okolták, mert még ezek a keményszívű szolgák is megsajnálták Ázemet, akivel Bharam oly kegyetlenül bánt. Azt hitték, hogy Isten megsokallotta Bharam kegyetlenségeit és Ázem szenvedéseit s evvel a viharral akarja megmutatni haragját. El is mentek a rabszolgák a varázslóhoz, letérdepeltek előtte és könyörögtek, hogy engedje ki Ázemet szomorú fogsá­gából, hátha akkor az Isten is megkegyelmez nekik, s elviszi a vihart fejük felől. De Bharam nem engedte ki Ázemet, mert most sem tudta megbocsátani neki engedetlenségét. Ám a rabszolgák jobban féltek Istentől mint Bharamtól, előhurcolták Ázemet s ledobták a hajó fedélzetére. Bharam haragudott, morgolódott először, de mikor látta, hogy a vihar csakugyan enyhülni kezd, nem vitette többé vissza Ázemet. Az út további részén jól bántak Ázemmel, úgy, hogy kezdett a lélek visszatérni belé. Az öreg varázsló hízelkedett neki, igyekezett, hogy Ázem elfeledje gonoszságait, s valóban, Ázem ismét hinni kezdett neki. Nemsokára meglátták az országot is, amely felé igyekeztek. Kikötöttek, s a varázsló Ázemmel együtt kiszállott. A hajó kapitányának megmondta, hogy egy hónap mulva ismét várjon reá s ezzel elindultak ketten a város felé.

Amint Ázem és az öreg egyedül maradtak, előhúzott Bharam az inge hasadékából egy trombi­tát, jó erősen beléfújt, s hát egyszerre lett olyan kavarodás, lárma, sötétség, hogy Ázem a bámulattól nem tudott hová lenni. Leereszkedett elibük egy nagy gomolygó fekete felhő, kavargott, sistergett egy kicsit, azután eltűnt, s helyette ott maradt három óriás teve. Az egyik megvolt rakodva mindennel, ami csak utazáshoz szükséges, a másik kettőnek pedig nyereg volt a hátán. Az öreg intett Ázemnek, hogy üljön az egyikre, ő meg felült a másikra, s elindultak, de olyan sebesen, hogy Ázemnek a feje is elszédült bele. Nyolc napig utaztak már villámgyorsan, de semmi különöset nem láttak útjukban. Hol pusztán, hol erdőben haladtak. A kilencedik napon Ázemnek a messze-messze távolban feltűnt egy igen ragyogó, tündöklő valami. Gondolkozott, vajon mi is lehet az ebben az ember nem lakta vidéken? Hát amint közelebb érnek, egyszerre csak szeme elé tűnik egy gyönyörű kastély, amilyent még világon való életében sohasem látott. Arany volt ez a palota, drágakő az ablaka, a palota körül gyönyörűséges fák, földig hajlott az águk: annyi volt rajtuk az ezüst gyümölcs. Hej, szeretett volna Ázem, ha csak egy percig is, bekukkintani a vár kapuján, de az öreg varázsló hajtotta a tevéjét, ahogy tudta, s az Ázemé meg futott utána. Mikor már jó messzire voltak a vártól, megkérdezte Ázem, hogy miért nem pihentek meg ezen a gyönyörű helyen? Azt felelte az öreg:

- Hej, fiam, adj hálát Istennek, hogy innen kikerültél, mert itt laknak ebben a várban az én leg­nagyobb ellenségeim, a gonosz tündérek. Majd egyszer el is mondom, hogy miért gyűlölnek engem.

Ismét elindultak, s egy nap mulva kérdezi Bharam, Ázemtől, hogy lát-e valamit a távolban?

- Látok ám, - felelt Ázem - még pedig egy óriás nagy felleget. Keletről nyugatra húzódik.

- Nem felhők azok, fiam, - mondta Bharam - hanem óriás hegyek, melyeket felhőhegyeknek hívnak. Ezeknek a csúcsára kell jutnunk. Innen aztán olyan gazdagon térünk vissza, hogy a leghatalmasabb király is megirigyli a gazdagságunkat. De, hogy gazdag lehess, annak az a feltétele, hogy parancsomat mindig teljesítened kell.

Ázem megígérte, hogy engedelmeskedni fog, bár a szíve nagyon elszorult, mikor arra gondolt, hogy Bharam milyen gonoszul bánt vele, s bizony legszívesebben visszatért volna most is. De már késő volt, hát inkább jó arcot mutatott mindenhez, s titkolta Bharam előtt, hogy nem hisz már benne.

Bharam ismét hízelegni kezdett neki, mulattatta, hogy ne is gondolhasson semmi rosszra. Igy mentek még négy napon át, ekkor értek a sötét hegy aljába. Hej Istenem, de messze voltak még attól, hogy a tetejére érjenek! Nem is tudtak a hegyre nézni: olyan magas és meredek volt, hogy a fejük is szédült bele. Leszálltak a tevékről, kicsapták a mezőre legelni, ők pedig tüzet gyújtottak és ettek. Vacsora után az öreg megfogta a legkisebb tevét, egy pillanat alatt megölte, felvágta a gyomrát, kiszedte a belső részét, s így szólott Ázemhez:

- Hallgass ide, fiam. Te belebujsz ennek a tevének a gyomrába, én összevarrom, csak egy kis lyukat hagyok nyitva, hogy lélegzetet vehess. Jön majd egy óriás madár, ez a tevét felviszi a fiókáinak a hegyre. Mikor érzed már, hogy leszállott, nyisd föl gyorsan a tőröddel a teve hasát, s ugorj ki belőle. A madár, ne félj, nem fog bántani, úgy megijed tőled, hogy esze nélkül repül tovább. Amint künn vagy, előveszed azt a zsákot, amit veled adok, s megtöltöd azzal a fekete homokkal, amit ott találsz, a zsákot rákötöd a kötélre, amit szintén adok, s előbb leereszted azt, azután te is leszállhatsz a kötélen, és mehetünk hazafelé.

Ázem megfogadta a varázslónak, hogy úgy tesz mindent, ahogy parancsolta, az be is varrta hamar Ázemet a teve testébe. Alig kellett egy órát várakoznia, nagy zúgással ereszkedett le a levegőből egy óriás madár, kerengett egy ideig a teve felett, azután lecsapott, beleakasztotta iszonyú körmeit a tevébe, s nagy zúgással-búgással, rettentő szárnycsattogtatással vitte fel a hegytetőre. Egy nagy fa tetejére tette le a tevét, s csakugyan, mikor Ázem kilépett belőle, úgy megijedt, hogy messze elrepült, s így Ázem bátran mászhatott lefelé a fáról. Lent a fa alatt megtöltötte a zsákot, s elvitte ahhoz a sziklához, amely alatt az öreg varázsló várakozott.

Amint a varázsló megpillantotta Ázem kezében a zsákot, nagyot kiáltott örömében, s mondta Ázemnek: - Az Isten áldjon meg, te jó fiú! Gazdaggá tettél engem is, magadat is. Kössed hamar a kötélhez a zsákot, s ereszd el, aztán mikor le akarsz jönni, kösd a kötelet egy fához, s ereszkedj le.

Ázem nem gondolt semmi rosszra, rákötötte a zsákot a kötélre, s leeresztette, de az öreg, amint leért a földre a zsák, fogta a kötelet, s teljes erejéből meghúzta, le akarta rántani Ázemet a mélységbe. Ázem eleresztette a kötelet, mert nem bírta tovább erővel. A varázsló felkiáltott hozzá:

- Te török kutya! Most végre bosszút állok azért a sok engedetlenségért! Menj csak, sétálgass a hegyen, találsz majd barátot eleget. Van ott elég csontváz. Akiket én küldtem fel oda, egy sem menekült meg onnan!

Ázem könyörgött, hogy ne hagyja ilyen csúfosan elpusztulni, de az öreg varázsló csak annyit mondott:

- Ne hidd, hogy olyan bolond vagyok! Csak az kéne, hogy magammal vigyelek, mikor tudod a titkomat!

Ezzel felszállott tevéjére és sebesen elvágtatott. Ázem szomorúan nézett utána, ameddig csak láthatta, aztán nagy szívbeli fájdalomtól aléltan esett le a földre. Igy feküdt a szegény ifjú sokáig, míg az éhség fel nem keltette aléltságából. Felkelt, elmondta imáját, s megette azt a kis kenyeret, amit magával hozott. Egy kicsit helyre jött a sovány ebédtől, s elindult, hátha találna valami utat, amelyen megszabadulhat erről a borzasztó helyről. Sehol még egy ösvény sem volt. Olyan volt ez a hegy, mintha a halottak országa lett volna. Eljött az este is nem­sokára, s Ázem fekvőhelyet keresett magának. Félt az erdő vadjaitól, nem mert a földön megpihenni, hanem felmászott egy hatalmas nagy fára, lefeküdt egy ágra, s nemsokára el is aludt a nagy fáradtságtól.

Rettenetes álmai voltak. Az arcáról csak úgy folytak az izzadság cseppjei az álmában érzett félelemtől. Egyszer csak felnyitotta a szemét s hát, Uram, Teremtőm, egy óriás kígyó csava­rodott a teste körül! Úgy szorította a mellét, hogy a lélegzete is elállott. A kígyó szeme pedig úgy fénylett, mint a tűz, s egészen közel volt már arcához, nyújtogatta feléje mérges nyelvét. Ázemet a haláltól való félelem megbátorította, megfogta a kígyó nyakát, elhúzta a melléről, kihúzta a tőrét, s egy szempillantás alatt beledöfte a kígyó fejébe. Egyszerre csak kezdett engedni a kígyó szorítása, végre lecsavarodott a testéről, s lezuhant a fáról. Ázem sem bírt aludni többet ez éjszaka! Alig várta, hogy előbujjon a nap, nagy sebesen lemászott a fáról. Csak most látta, hogy milyen óriás állatot ölt meg az éjszaka! Olyan vastag volt mint ő, s olyan hosszú, hogy alig látta a végét. Még volt akkor is élet benne, de csak pislákolt a szeme, s Ázem egy szúrással megölhette már. Egyszerre csak, amint nézi, nézi a hatalmas kígyót, eszébe jut valami, s nagy örömre gyullad. Hátha ő megnyúzná ezt az irdatlan nagy kígyót, s a bőréből kötelet csinálna magának!! Meg is tette, hamarosan megnyúzta, felhasogatta a bőrt, összecsomózta, egy fához hozzákötözte, s elkezdett ereszkedni nagy lassan. Le is ért szeren­csésen a hegy lábához, hálát adott Istennek a szabadulásért, s indult hazafelé. Gyümölccsel tengette életét a pusztán, végre beletalált az útba, s kilenc álló napig folyton folyvást ment, aztán a kilencedik nap meglátta azt a gyönyörű palotát, amelytől a varázsló annyira félt. Gyönyörű aranyoszlopok tartották a palotát, a fákon pedig úgy énekeltek a madarak, hogy ahhoz hasonlatos szép madáréneket nem hallott Ázem világéletében. Tünődött, tépelődött magában, bemenjen-e, ne-e, de azután elgondolta magában, hogy itt sem történhetik vele rosszabb, mint ami eddig történt: bátran benyitott a kapun. Először egy gyönyörű, márvánnyal kirakott előszobán ment át, azután egy arannyal díszített szobába lépett, melyben két leány sakkozott. Amint megpillantották Ázemet, így szólt az egyik a másikhoz:

- Hidd meg, testvérem, ez lesz az a szerencsétlen ifjú, akit Bharam a multkor elvitt a palota előtt.

- Igen, én vagyok az - felelt Ázem, mialatt a lábuk elé borult. - Kérlek, adjatok helyet itt nekem, hogy pihenjek, mert sokat szenvedtem, igen sokat.

- Nem kell könyörögnöd, te legény, - mondta az egyik leány - szívesen itt marasztunk téged magunknál, ha segítségünkre leszel a palota takarításában, mert ez az egyetlen munkánk, amit a mi jó apánk reánk bízott. Már kis korunk óta itt vagyunk ebben a palotában, ahol ezelőtt gonosz szellemek laktak, s ha te szeretni fogod az isteni életet, testvérünknek fogadunk, s tudom, nem bánod meg.

Ázem örömmel maradt ott a két testvérnél. Alig volt valami dolga a ház körül. Legtöbbször a kertben sétálgatott a leányokkal, s úgy megszerették egymást, mintha csakugyan testvérek lettek volna. Csak egyen csudálkozott Ázem, azon, hogy volt a napnak egy órája, mikor őt a leányok bezárták egy szobába, honnan semmit sem láthatott, semmit sem hallhatott abból, ami a palotában történik. Kiváncsi volt Ázem, s egyszer, mikor a lányok bent feledték a kulcsot a zárban, kiugrott az ajtón, leszaladt a kertbe, s elbujt a bokrok mögé. Onnan nézett a tó felé, amely a kert közepiben volt, s ahol olyan gyönyörű leányok fürödtek, hogy az égnek angyalai sem lehettek szebbek azoknál. Különösen egy tetszett meg Ázemnek olyan erősen, hogy meg se tudott mozdulni a nagy csudálkozástól: mind azt nézte, bámulta. Egyszerre csak kikeltek a leányok a fürdőből, könnyű ruháikat magukra kapkodták, s huss, elrepültek, fel, fel a magas levegő égbe, hogy Ázem egy perc mulva egyet sem látott közülök. Sokszor megszökött a bezárt szobából Ázem, hogy láthassa a tündérszép leányt, de egyszer aztán, míg odajárt, észrevették a testvérek, hogy Ázem nincs sehol, mennek, keresik, kutatják, s meg is találják. Hej, haragudt a két leány Ázemre, hogy még ezt a kis parancsot sem tudta megtartani! Szid­ták, ahogy tudták, ilyennek, olyannak, de Ázem letérdepelt eléjük s így szólott hozzájuk:

- Ne haragudjatok, édes testvéreim, hogy megszegtem parancsotokat. De én olyan szerelmes lettem az egyik tündérleányba, - mert földi leány nem lehet ilyen gyönyörű, azt tudom - hogy meghalok a szerelemtől, ha enyém nem lesz.

Jaj, megijedtek szegény leányok, mert nagyon megszerették Ázemet. Mondta az idősebbik neki:

- Ne is gondolj többet ilyen bolondságra, Ázem. Tündérleány az, te meg halandó ember, nem lehet az soha a tiéd.

- Meghalok, elpusztulok, - mondotta Ázem - ha nem lesz az enyém. Segítsetek hát rajtam, s mondjátok meg, hogyan szerezhetném meg őt magamnak.

A testvéreket annyira meghatotta Ázem szomorúsága, hogy így szóltak hozzá:

- Csak egyféleképen lehet tündérleányt ittmarasztani ebben a palotában, ha meglesed ismét, mikor fürdenek, s elrablod a ruháját annak, akit szeretsz. Ebben a ruhában van minden erejük, enélkül nem szállhatnak haza.

Ázem meg is fogadta a jó tanácsot, s másnap ismét elbujt a bokrok közé, s várta a tündér­leányokat.

Meg is érkeztek nemsokára, s fürödtek, lubickoltak a tóban. Ázem pedig hirtelen előugrott, fölkapta a tündérleány ruháját, s szaladt vele, mint a szél. Hej, lett erre sikongatás, jajgatás! Kiugráltak a vízből, felkapták a ruháikat, s huss, repültek el nagy sírással, jajgatással, hogy itt kell maradni a legszebb tündérlánynak, a királynő testvérének! A szegény királykisasszony sírt, mint a záporeső, leült a tó partjára, rá sem nézett Ázemra, s mikor az hívta, hogy menjen vele, nem is hallgatott reá, csak sírt, jajveszékelt tovább. Jött azután a két testvér, s addig beszéltek a királykisasszonynak, hogy így meg úgy, nem maradhat csak itt örökké, hogy végre bement a házba. Sokáig kesergett még azután is a királykisasszony, de a két testvér olyan szeliden bánt vele, mint a hímes tojással, Ázem pedig olyan szeretettel járt a kedvében, hogy végre is megszerette az ügyes, szép szál legényt. Egy hónap sem telt belé, hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, s boldogul éltek egy ideig a két testvérrel együtt az aranypalotában.

Ázemnek a nagy boldogságban is sokszor eszébe jutott az édes anyja, s elgondolta, hogy búsulhat, kesereghet az magában ő utána. Egyszer aztán úgy elfogta a nagy erős vágyakozás utána, hogy azt mondta a két testvérnek, engedjék el haza a feleségével, mert megszakad a szíve az édes anyja után. A két testvér sírt mint a záporeső, hogy most elvesztik örökre Ázemet, akit úgy megszerettek, akárcsak a testvérük lett volna, de nem tudták nézni Ázem nagy szomorúságát, s beleegyeztek ők is, hogy menjenek hát haza. Csak arra kérték, ígérje meg, hogy meglátogatja őket. Ázem megígérte, hogyne ígérte volna? Belefújt az idősebbik leány egy varázstrombitába, s hát, mintha az égből pottyantak volna le, jő két teve meg­rakodva minden útravalóval, s egy csomó rabszolga, aki védelmezze őket a hosszú út alatt. Felült Ázem és a felesége a tevére, elbúcsúzkodtak nagy hálálkodással, sírással a testvérektől, s elindultak hazafelé.

A sivatag szélén egy nagy hajót találtak s olyan jó szél vitte őket, hogy két nap mulva ott voltak már Balzora városában. Hej! Istenem, volt öröm, mikor Ázemet meglátta az édes anyja! Ölelte, csókolta, hol őt, hol a feleségét, s nagy lakomát csapott. Ott élt aztán Ázem három esztendeig az anyjával s a feleségével nagy boldogságban, az Isten megáldotta őt két gyönyörű fiúgyermekkel, pénze is volt elég, nem volt a föld kerekén nálánál boldogabb ember.

Egyszer csak eszébe jut Ázemnek, hogy mit ígért ő a két testvérnek, fogta a cók-mókját, elbú­csúzott a feleségétől, indult, hogy meglátogassa az ő jótevőit. Mielőtt elment volna, lelkére kötötte az anyjának, hogy vigyázzon a feleségére, nehogy valami baja legyen, mire ő visszatér, s odaadta a tündérruhát is neki, hogy zárja el jól, nehogy a felesége meglássa: hátha egyszer kedve kerekedik s elrepül a tündértestvéreihez. Jól lelkére kötötte az anyjának, hogy vigyáz­zon, s azzal elindult a testvérekhez.

Alig egy-két nap mulva, hogy Ázem elment, kérte a tündérleány az öreg asszonyt, hogy vigye őt a fürdőbe. Szívesen el is vitte az öreg asszony, hogyne vitte volna! Hát amint belép a fürdőbe a fiatalasszony, minden szem csak felé fordul, őt nézi, bámulja, mert ilyen szépséget, mint amilyen az övé volt, sohasem láttak. Szobeida szultánnőnek is volt egynéhány szolgáló­leánya a fürdőben, s az egyik úgy elcsudálkozott az asszony szépségén, hogy mikor az elindult az öreg asszonnyal, hogy haza menjen a fürdőből, kísérte folyton, s nyomába volt, amíg csak be nem fordultak a kapun. Késő este volt, mikor a leány a palotába érkezett, s Szobeida haragosan rivalt rá:

- Hogy mertél ilyen sokáig a városban csavarogni?!

Erre a leány nagy szepegve elmondta, hogy mit látott a fürdőben, s hogy olyan szép asszony, amilyen az volt, nem hiszi, hogy legyen az egész világon. Bezzeg hogy Szobeida is kíváncsi lett nagyon, s megparancsolta, hogy másnap hivassák el rögtön Ázem anyját a palotába. Hej, megijedt az öreg asszony, hogy mit is véthetett ő, hogy a szultánnő hivatja magához, de csak összeszedte magát, s nagy reszketéssel felment a palotába, leborult a szultánnő lába elé, s megcsókolta, de Szobeida így szólt hozzá:

- Kelj fel, s ne félj tőlem. Azért hivattalak, hogy hozd el a fiad feleségét, mert hallottam, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet nézni, de reá nem.

Ázem anyja felállott, s elment, hogy elhozza a menyét, mert nem mert ellenkezni Szobeida parancsával. Félt pedig, hátha valami baja történik itt a fényes udvarban, s Ázem őt fogja okolni érette.

- Öltözz fel, s gyere velem - szólott a fiatal asszonyhoz, mikor haza ért. - A felséges szultánnő akar látni, mert sokat hallott a te nagy szépségedről.

Fel is öltözött a fiatal asszony gyönyörű aranyos ruhába, kibontotta hosszú aranyhaját, gyémán­tokkal rakta tele, két kezén a két fiát vezette, mögötte ment az öreg asszony, így ment a hatalmas Szobeida elé. Ennek, mikor meglátta, a szava is elállott a nagy gyönyörűségtől: csak nézte, bámulta az asszonyt, s vele együtt az egész udvara. Leültette maga mellé, frissí­tőket hozatott, nyájasan beszélgetett vele, s kérte, hogy mondja el az élete történetét. Ezek hallatán még jobban elcsudálkozott a szultánnő, mint a szépségén.

- Fenséges asszonyom, - szólalt meg aztán az asszony - ha te így elcsudálkozol a szépsé­gemen, mikor ebben a ruhában látsz, hát akkor, ha a tündérruhámba öltözném, milyen szépnek találnál! Parancsold meg a férjem anyjának, hogy adja elő azt a ruhát, majd meglátod, nem bánod meg.

Szobeida olyan kíváncsi lett a tündérruhára, hogy rögtön elküldötte az öreg asszonyt érte. Hej, szegény asszony, most kezdett búsulni igazán! Lám, akárhogy ígérte, nem birta megtartani az ígéretét, oda kell hogy adja a ruhát, s Isten tudja most már, hogy mi lesz. Nagy szomorúsággal elvitte a ruhát, Szobeida kezébe adta, s hát az alig tudott betelni annak a nézésével, olyan finom, gyönyörű szövetből volt az szőve! Mikor odaadta Ázem feleségének, hogy vegye fel, az csak úgy ragyogott az örömtől, hogy ismét a kezében van a tündérruhája. Futott nagy sebesen, felvette a ruhát, s amint nagy hirtelen felöltözött, szaladt be a szultánnő szobájába, aztán fogta a két fiát a két karjába, kiment az udvarra s huss, egy szempillantás nem telt belé, felrepült a magas levegőégbe. A szultánnő, az öreg asszony szinte megnémultak az ijedtségtől. Aztán kapkodtak utána, de úgy lebegett, repkedett felettük, hogy sehogysem tudták megfogni. Mikor már jó magasra reppent, úgy, hogy semmiképen sem érhették volna utol, visszakiáltott az öreg asszonynak:

- Édes asszony anyám, bocsásson meg nekem, de úgy vágyom a testvéreim után, hogy nem tudok többet itt maradni. Mondja meg az uramnak, ha hazajő, hogy életem végéig csak őt fogom szeretni, s ha ő sem tud nélkülem élni, jőjjön utánam a Vaak-Vaak szigetére.

Amint ezeket a szavakat elmondta, eltűnt a felhők között, s többet senki sem látta. Az öreg asszony nagy keserves bánatában sírt, jajgatott, átkozta Szobeidát kíváncsiságáért, s hogy elrontotta a fiának minden boldogságát.

Szobeida szomorúan hallgatta az öreg asszony átkozódását, s nem is gondolt rá, hogy meg­büntesse.

Bement legbelső szobájába, s ő is megsiratta keservesen, hogy ilyen rossz vége lett a kíván­csiságának.

Ezalatt Ázem a testvéreknél nagy boldogságban élt. Tejbe, vajba fürösztötték, s amit csak szeme, szája megkívánt, rögtön odavarázsolták, elhozták neki. De még a nagy jólétben is sokszor gondolt a feleségére. Egyszer aztán úgy elfogta a vágyakozás, hogy a testvérek sem marasztották, hanem jól ellátták útravalóval s Ázem el is indult hazafelé.

Hej, mikor hazaérkezett, a szíve majd megszakadt bánatában! Az anyját sírva, keseregve találta, szép felesége, gyönyörű két fia sehol! Nagy búnak ereszkedett szegény feje, mikor az anyja elmondotta, hogy s mint történt a dolog, de mikor azt is elmondta az öreg asszony, hogy mit üzent neki a felesége, akkor egy percet sem siránkozott többet, hanem azt mondta:

- Megyek, s megkeresem a feleségemet s a két fiamat, ha a világ végén van is az a sziget.

- Jaj, édes fiam, ne menj, az Isten is áldjon meg. Kérdeztem én már, hogy hol van az a sziget. Mindenki azt mondja, hogy, ha százötven esztendeig megy az ember, akkor ha odaér!

- Nem bánom én megyek, majd megsegít az Isten.

Elbúcsúzott az anyjától s elindult, meg sem állt addig, míg a testvérek palotájához nem ért. Bezzeg csodálkoztak ezek, hogy ilyen hamar ismét visszajött hozzájuk Ázem. Mikor elmond­ta nekik, hogy mi történt s hogy ő a felesége után akar menni a szigetre, elrémültek a leányok, s kérve kérték, ne kínozza magát hiába, olyan utat úgy se tud megtenni halandó ember.

- Ha az Isten azt akarja, hogy megtaláljam a feleségemet, akkor akármilyen lehetetlen is az út, megteszem; ha pedig nem akarja, akkor legalább meglesz az a vígasztalásom, hogy őt kerestem egész életemben - mondotta Ázem.

Még ezután is sokszor kérték a leányok Ázemet, hogy ne utazzék, maradjon örökre őnáluk, de Ázem csak arra kérte őket, hogy adjanak valami tanácsot, amivel könnyíthetne sorsán, mert úgy sem tehet egyebet, mint amit a szíve parancsol. A két testvér elkezdett tanakodni, s hát eszükbe jutott, hogy van nekik két öreg bátyjuk egyhónapi járóföldre, talán azok tudnak valami okosat. Írtak hát egy levelet nekik s azt odaadták Ázemnek, hogy vigye el a két öreghez, majd azok talán megsegítik valami jó tanáccsal. Azután megáldották Ázemet s Isten nevében útra bocsátották.

Elindult Ázem, ment, mendegélt sokáig erdőkön, mezőkön keresztül, egyszer csak egy olyan gyönyörű vidékre jutott, hogy azt hitte, a paradicsomban jár. A fák olyan magasak voltak, hogy az eget verték s olyan csodálatos virágok termettek ott, hogy Ázem majd meghalt az erős, nagy illattól. De azért ment, nem ijedt meg, mert látta, hogy egy gyönyörű szép kastély áll a fák között. Gondolta, hogy ez csak a lányok bátyjáé lehet s arrafelé vette az útját. Mikor beért az udvarra, meglát egy ősz öreg embert, aki fel s alá sétálgatott. Odamegy hozzá, köszön, elmondja, kik küldték s odaadja a levelet. Feltette a szemüvegét Abdal Kuddus (mert így hívták az öreg embert) s elolvasta a levelet. Megírták a testvérek, hogy merre készül Ázem, s kérték a bátyjukat, hogy segítsen, ha tud rajta, de ha nem juthat el semmiképen a szigetre a legény, akkor beszélje le szándékáról s ne engedje a bizonyos halálba.

Kétszer-háromszor is elolvasta a levelet Abdal Kuddus, csóválta a fejét erősen s aztán így szólt Ázemhez: - Édes fiam, tégy le erről a bolond szándékról. Hidd el nekem, akárhogy akarsz is, el nem jutsz te arra a szigetre, míg a világ s még két nap. Egy olyan sivatag pusztán kell keresztülmenned, ahol nincs forrás, de még gyümölcs sincs, de van helyette rengeteg sok vadállat. Ha ezen a pusztán még keresztülvergődnél is valahogy, úgy sem volna annak semmi haszna, mert halandó ember ezt az utat százötven esztendő előtt meg nem tudja tenni. Ne erősködj hát, fiam, menj békességgel haza.

De az öreg ember hiába beszélt Ázemnek. Amint magát egy kicsit kipihente, útnak akart indulni. Mikor az öreg látta, hogy semmit se használt a jó tanácsa, tüzet gyujtott, valamit égetett rajta s titkos szavakat mormogott. Hát egyszerre nagy füst kerekedik s abból egy haragos arcú szellem emelkedett ki.

- Mit parancsolsz, Abdal Kuddus? Talán a palotádat vigyem el más helyre? - kérdezte a szellem.

- Nem, hanem azt akarom, hogy ezt a legényt vidd el a testvéremhez, Abdal Süllibhez.

Az óriás szellem Ázemet a hátára ültette, felrepült a levegőbe, s mire a nap lement, már ott voltak Abdal Süllib udvarán. Az óriás ott letette a legényt s elrepült, az meg nagy bátran bement a házba. Mikor odaadta Abdal Süllibnek a hugai levelét, ez is éppen úgy elcsudál­kozott, mint az öccse, hogy ugyan mit akar ez a legény. Mondta is neki: - Ne menj, fiam, sohase érsz te oda. - De Ázem nem hallgatott reá, hanem egyre csak azt hajtogatta: - Megyek én a világ végére is a feleségem után.

Megharagudt Abdal Süllib, hogy semmit se hallgat a tanácsára Ázem, de mikor látta, hogyan sír, hogyan búslakodik a felesége után, meglágyult a szíve s azt mondta neki:

- No jól van, látom, hogy nem hallgatsz az okos szóra, menj a magad esze után. - De azért elővett egy kis sípot, jó erősen beléfujt s hát egyszerre ott terem tíz óriás. Leültette őket az öreg, elbeszélte nekik Ázem történetét s kérdezte tőlük, tehetnek-e valamit, hogy Ázem eljuthasson a szigetre.

- Csodálatos történet biz ez, - mondta a legidősebb - s nincs is valami sok reményem arra, hogy megtalálja valaha ez a legény a feleségét, de azért a te kedvedért, Abdal Süllib, meg­teszünk mindent, amit csak tehetünk. Elvisszük erdőn, mezőn keresztül őt, addig, amíg csak a mi birodalmunk tart, ott azután letesszük, tovább mi sem merünk menni, mert ott sokkal hatalmasabb szellemek laknak, mint mi.

- Szívemből köszönöm a jóságotokat, - kiáltott fel Ázem - s ha tehetitek, azonnal vigyetek el, mert az én időm igen drága. - Azzal elbúcsúzott az öreg embertől nagy hálálkodással, a tíz óriás-szellem meg felkapta s vitte, mint a szél. Egy nap s egy éjszaka vitték csak, ekkor elérkeztek Kafoor városába, ennél tovább nem vihették, letették, búcsút mondtak egymásnak s egy perc mulva Ázem egyedül maradt.

Nemsokára tovább indult s tíz álló napig folyton-folyvást ment, de egy élő lelket se talált. A tizedik napon megpillant három embert, akik rettentően civakodnak, ütik-verik egymást. Ázem hozzájuk közeledett s gondolta, hogy majd elválasztja őket, de amint azok meglátták, szaladni kezdtek feléje s mind azt kiáltották:

- Ez az ember lesz az, aki elosztja majd köztünk az örökséget!

Amint egész közelébe értek, megkérdezték tőle, hogy akar-e bíró lenni közöttük. Ázem meg­ígérte, s ekkor megmutatták, hogy mit kell felosztani közöttük. Egy sapka, egy trombita, egy papucs: ez volt az egész örökség. Csudálkozott Ázem nagyon, hogy is tudtak ennyit veszeked­ni ezekért a potomságokért, s meg is kérdezte tőlük:

- Ugyan, mondjátok meg, mi értéke van ennek a három semmiségnek, hogy így veszekedtek rajta?

- Minden darabnak van valami varázsereje, s ha megtudod, hogy mi mindenre lehet használni őket, nem beszélsz így róluk - felelt a legidősebbik. - Hallgass ide. Ennek a sapkának olyan ereje van, hogy, ha valaki a fejére teszi, mehet, ahová akar, emberek közé, szellemekhez, soha senki se fogja észrevenni. Ha pénzt akar szerezni, annyit szerezhet, amennyit akar; ha harag­szik valakire, megbüntetheti, soha senki se fogja megtudni, hogy ő volt.

Gondolta magában Ázem: hej, Istenem, hátha ezzel a sapkával valahogy közelibe juthatnék a feleségemnek! ... Aztán odafordult a testvérekhez s mondta nekik:

- A sapka értékét már tudom, mondjátok hát el, mit érhet ez a kis trombita?

- Akinek ez a trombita a kezébe jut, - mondta a középső testvér - annak soha e világon való életben semmi baja nem történhetik. Van egy kis szeg ebben a trombitában: ha bajba kerül a gazdája, megnyomja, s minden szellem a segítségére siet s megszabadítja.

Gondolta Ázem magában: ezt a trombitát is nekem teremtette az Isten, nagy szükségem lehet rá. Isten tudja, honnan kell majd a feleségemet kiszabadítani.

- Jól van, - mondta Ázem - most már tudom, hogy mit ér ez a trombita. Hát a fapapucs mire való?

- Akié ez a papucs, - mondta a legkisebbik fiú - annak csak egyet kell szólnia s ott van, ahol a szíve kívánja. Két nap alatt megtesz olyan utat, amilyet kétszáz évig kellene járni.

Mondotta Ázem a testvéreknek:

- Nem elég, hogy ti elmondtátok, mit érnek ezek a dolgok, meg is kell próbálnom, igaz-e, másképp nem ítélhetek.

- Igazad van, uram, - mondták a testvérek - próbáld hát meg, s azután tégy igazságot.

Ázemnek se kellett több, felcsapta a fejére a sapkát, a derekára kötötte a trombitát, lábára húzta a papucsot, s eltűnt a három testvér szeme elől.

Hej, megijedtek a testvérek, kiáltottak, kapkodtak utána, de Ázem egy perc alatt tíz napi járóföldre volt tőlük.

Sokáig ment már Ázem rettentő gyorsasággal, pusztákon, hegyeken surranva át egy pillanat alatt, egyszer aztán leszállott egy kapu előtt, s már éppen meg akarta a trombita szegét nyomni, hogy megkérdezze, hol jár, mikor egy hang megszólalt mellette:

- Győztél, Ázem! De ne hidd ám, hogy végire jutottál az utadnak. Sok-sok szenvedésen, próbán kell még keresztülmenned, hogy megtalálhasd a feleségedet. Hanem hamar dugd el a papucsodat, mert a gonosz szellemek országában vagy s még elrabolják tőled.

- Ki vagy te, mi vagy te, aki hozzám szólasz? - kérdezte Ázem reszketve.

- Én is szellem vagyok, azok közül való, akik reád vigyáznak, minden léptedet őrizem s nem engedem, hogy valami bántódásod legyen. Tanácslom is neked, fiam, hogy amint egy kicsit kipihented magad, vedd a papucsodat, s menj tovább, mert még háromévi járóföldre vagy a szigettől.

Ázem imádkozott, vette a papucsát s ismét elindult. Nemsokára olyan rettenetes vidékre jutott, hogy alig mert körültekinteni. Óriáskígyók, vadállatok nyüzsögtek ott nagy seregben, úgy, hogy Ázem alig mert megállani egy percre s akkor is elhívta a trombitával a szellemet.

- Micsoda országba jutottam? - kérdé.

- Ez a sárkányok országa - felelte a hang. - Vigyázz magadra, ne állj meg itt sokáig, mert itt a legkegyetlenebb szellemekkel találkozhatsz.

Nem is gondolkozott sokáig Ázem, fogta a papucsát s ment tovább, étlen-szomjan, le se tekintett a pusztára többet. Végre elérkezett a tenger partjára, s mikor ott leszállott, hát látja, hogy a Waak al Waak-sziget ott van a tenger kellős közepén. Veres hegyek vették körül a szigetet s olyan félelmetesnek látszott, hogy Ázem elkezdett reszketni a félelemtől.

- Csak nem kezdek most félni, mikor már idáig jutottam? - mondta magában. - Ha Isten idáig elvezetett, most se fog elhagyni talán?

Szedett egy pár gyümölcsöt, megette, lefeküdt a tenger partjára s reggelig úgy aludt mélyen, édesen. Amint felébredt, megnyomta a trombita szegét. Egyszeribe jött a szellem s kérdezte tőle: - Mit kívánsz, Ázem?

- A Waak al Waak szigetére akarok menni. Nem tudod, hogy mehetnék oda?

Azt válaszolta a hang: - Ezt csak az az öreg ember tudná neked megmondani, aki egynapi járóföldre lakik innen. Menj el ahhoz. A papucsod félóra alatt hozzája visz.

El is megy Ázem, az öreg ember fogadja nagy szívesen, s kérdi tőle, hogy mi járatban van? Ázem elmondja, hogy miért jött s mennyit szenvedett. Az öreg ember elővett egy nagy fokos könyvet és sokáig olvasott benne, aztán így szólt Ázemhez:

- Maradj nálam, ma éjszakára, fiam. Holnap reggel majd együtt indulunk.

Ott is maradt Ázem, s másnap, amint a nap felkelt, elindultak ketten. Egy óriás hegyet másztak meg nagy fáradsággal s mikor a tetejére értek, egy kis házikóba betértek. Az öreg ember az udvar közepén mindjárt hatalmas tüzet rakott s valami varázs-szavakat mormogott. Hát egyszerre csak lett nagy földindulás, villámlás, dörgés akkora, hogy Ázem azt hitte, itt a végítélet napja. Még szólni se mert az öreghez, aki csak rakta nagyban a tüzet. Egyszer aztán nem rakott több fát reá, csendesedett a tűz lángolása, lecsendesedik a zúgó vihar is, eláll a szél s olyan gyönyörű idő lett, hogy Ázem nem tudta, hová legyen bámulatában ezen a nagy változáson.

- Menj ki csak a hegy csúcsára s nézz le a tengerre: olyan félős-e most átmenni rajta, mint tegnap? - mondta az öreg ember.

S hát, csakugyan olyan szép világos volt a tenger színe s olyan kedvesnek tűnt fel a sziget is Ázemnek, hogy elbúcsúzott az öregtől, hamar leszaladt a hegyről, beleült egy csónakba s vígan evezett a sziget felé. Másnap reggel ért a szigetre, s hát, olyan gyönyörű volt ott minden, hogy a szeme-szája elállott a csudálkozástól. De sehol egy hangot se hallott a madarak énekén kívül. Fáradt volt, leült egy magas fa alá. Alig ült le, jő egy öreg asszony feléje. Hej, csodál­kozott az asszony, hogy élő ember hogy kerülhetett ide erre a szigetre! Mindjárt beszédbe is elegyedett vele, megkérdezte, hogy s mint jött ide s kit keres. Ázem elmondotta neki, hogy a felesége után bujdosott el, őt keresi s kérte az öreg asszonyt, ha tud, segítsen neki. Az asszony megigérte jó szívvel, s mindjárt a házába vezette Ázemet és éjjelre szállást adott neki.

Reggel nagy későre ébredett fel Ázem. Az asszony már ott ült az ágy lábánál, alig várta, hogy felébredjen. Aztán beszélni kezdett a feleségéről. Elmondotta, hogy a királynő tömlöcbe vettette a tündérkisasszonyt, mert földi emberhez ment feleségül, s most senkit se bocsátanak be hozzá, kivéve őt, a kisasszony dajkáját.

Szegény Ázem sírt, mikor meghallotta, hogy bánnak a feleségével s kérte az öreg asszonyt, hogy vigye a feleségéhez, legalább láthassa ennyi bujdosás után. Az asszony meg is igérte, hogy elviszi a feleségéhez, de előbb elment a királynőhöz, hogy tudja meg, mi véget szántak Ázem feleségének.

A királynő és testvérei éppen együtt ültek, mikor az asszony belépett s őt is leültették maguk mellé.

- Felséges királynőm, mit határoztál, milyen sorsra juttatod a testvéredet? - kérdezte az asszony.

- Mivelhogy tündér létére halandó ember felesége lett, irgalom nélkül megöljük - felelt a királynő.

- Megbűnhődtök ti még ezért! - kiáltott haraggal az öreg dajka. - Nincs jogotok arra, hogy megöljétek. De ha nem akartok semmiképen könyörülni rajta, engedjétek meg legalább, hogy még egyszer láthassam őt.

A királynő megengedte s a dajka rögtön lesietett a tömlöcbe. Ott ült Ázem felesége, sírt keser­vesen, a két kis fiú meg ártatlanul játszadozott, kacagott a lábánál. De az öreg dajka vígasz­talta, babusgatta, hogy csak ne féljen, mert nemsokára üt a szabadulás órája. Itt van az ő hites ura Balzorából, nemsokára meg is láthatja!

Hej, Istenem, majd elvette az eszét az öröm a fiatal asszonynak! Ugrándozott, tapsikolt, a kicsi fiait, hol egyiket, hol másikat, csókolgatta. Mikor egy kicsit magához tért a nagy örömtől, sürgette az öreg dajkát, hogy siessen, hozza már el a férjét. Szaladt is a dajka, ahogy csak öreg lábai bírták, s elmondta Ázemnek, amit a tündérkirálynő mondott s amit a feleségével beszélgetett. Sírt szegény Ázem bánatában, hogy ennyit kellett a feleségének szenvednie, de örült is, hogy nemsokára ismét az övé lehet, aztán soha senki se választhatja el tőle. Elmentek a torony alá az öreg dajkával s Ázem egész éjszaka ott állott alatta s folyton imádkozott, hogy az Isten segítse meg ebben a nagy megpróbáltatásában. Alig pirkadt még, hát jön a királynő a rabnőivel s mennek be a fogolyhoz, de Ázem se volt rest, felcsapta a varázssapkáját, s besurrant a kíséret között. Elfacsarodott a szíve, mikor látta feleségét olyan elhagyatva, hát még mikor a királynő meg a rabnői gúnyolni, szidni kezdték! Alig bírta megállani, hogy szét ne verje őket, de tartóztatta még magát, nehogy elhirtelenkedje a dolgot. De az ő türelmének is vége szakadt, mikor azt parancsolta a királynő a rabnőinek, hogy bontsák ki a felesége szép hosszú haját s kössék egy oszlophoz.

- Kegyetlen boszorkányok, takarodjatok, ha kedves az életetek! - kiáltotta Ázem nagy harag­gal. Hej, volt nagy ijedség! Csak a haragos hangot hallották, de senkit nem láttak, mert Ázem nem vette le a varázssapkát. Volt aztán futás! Elöl a királynő, utána a szolgálói, ki ahogy tudta, szedte a lábát. De levette most már a sapkát a fejéről Ázem, ölelte, csókolta a gyerme­keit s a feleségét. Mikor egy kicsit megpihentek, leborult Ázem lába elé a felesége s így szólt hozzá:

- Óh, édes jó uram, bocsáss meg nekem, hogy olyan nagy bánatot szereztem neked. Igaz, hogy eléggé meg is bűnhődtem érette.

Ázem keblére ölelte a feleségét s megbocsátott neki, hiszen olyan boldog volt, hogy újra feltalálhatta! Nemsokára jött az az asszony, aki őrizte a feleségét, hogy el ne szökjön, vacsorázott velök, s elrendezte az ágyat éccakára, Ázem pedig feltette a sapkáját és bebujt egy sarokba. Lefeküdtek mindnyájan, az őrző asszony el is aludt mindjárt. Nem is kellett több Ázemnek, hamar leoldta a kulcsokat a derekáról, szép csendesen kinyitotta a tömlöc ajtaját, kisurrant az ajtón s a vár ajtaját is kinyitotta, hogy mindenütt szabad legyen az út. Aztán fogta a feleségét, a két fiát s egy perc alatt kint voltak a várból. Futottak, ahogy tudtak, s nagy fáradsággal ki is jutottak a város határából. Alig lépték túl a város határát, észreveszi a királynő, hogy elszökött a testvére. Nosza, megfújja a trombitáját, összegyűjti vele a seregét, amely csupa, de csupa tündér volt. Felfegyverkeztek s rohantak a szökevények után s egy perc alatt már nyomukban is voltak. Néz Ázem hátrafelé, hát, mint egy óriás fekete felleg, úgy jött utánuk a tündérsereg, zörgött a páncéljuk, hogy azt hitte, dörög az ég. Jaj, Istenem, hát most mit kezdjenek? Akármilyen bátrak legyenek is, csak megölik őket a tündérek, mert azokkal úgy sem bírhatnak. Megnyomja hát Ázem a trombita szegét jó erősen, s ím, annyi óriás termett ott egy pillanat alatt, hogy ő csak elveszett közöttük. Megmondta, hogy mi baj fenyegeti őket, de nem is kellett sokat beszélni, mert ott voltak már a tündérek és kezdték ütni-verni az óriásokat. Na, ilyen háborút se látott se azelőtt, se azután emberi szem, mint amilyen ez volt! Olyan ordítozás és öldöklés volt, hogy az emberek azt hitték, megrendült a föld. Estig tartott a viaskodás s Ázem óriásai úgy megverték a tündéreket, hogy alig egy szál maradt a csapatból, ami maradt, azt is megkötözték és foglyul vitték Ázemhez. A királynőt is elfogták s Ázem elébe vitték, hogy ítélkezzen felette. El is ítélte halálra, mert olyan kegyetlen volt a feleségéhez, de mikor a felesége térdre borulva kért kegyelmet férjétől, Ázem nagy sokára megkegyelmezett, de csak úgy, ha a tündérkirálynő mindent megbocsát a testvérének s ismét szeretetébe fogadja.

A tündérkirálynő, mikor megvitték neki a hírt, hogy Ázem mit kíván tőle, szaladt a testvéré­hez, keblére ölelte s kérte a bocsánatot, hogy olyan gonoszul bánt vele. Aztán búcsút vettek egymástól, a királynő ment haza, Ázem is indult a feleségével hazafelé! Útközben beszólottak Abdal Süllibhez, ki nagy örömmel fogadta őket. Mikor pedig néhány napi mulatozás után elbúcsúztak, Ázem az öregnek adta a sapkát a jó tanácsért.

Mentek tovább a papuccsal olyan gyorsan mint a szél s Abdal Kuddus házáig meg sem állottak. Itt is megszállottak egy pár napra s mikor elmentek, Ázem hálából a trombitát az öregnek adta.

Még csak a testvérek palotájánál szállottak le. Bementek az udvarba, s hát akkor is róluk beszélgettek nagy szomorúan, de mikor meglátták őket - volt öröm! El se akarták engedni őket többet, csak mikor Ázem nekik ajándékozta a papucsot, egyeztek bele, hogy menjenek haza, mert azzal akár mindennap is meglátogathatják őket.

Nem is állottak meg többet hazáig, hol az édes anyjuk már majd megvakult a sok sírástól. Mikor meglátták egymást, a szívük szinte megszakadt a nagy örvendezéstől.

Az egész város nagy csudálkozásba esett, mikor megtudta, hogy Ázem visszahozta a felesé­gét. Csudájára jártak a háza tájának s egyébről se beszéltek, mint az ő nagy vitézségéről. Meg­hallotta a szultán is a hírét Ázemnek s rögtön hivatta magához, hogy saját fülével hallhassa a csudálatos történetet. Szobeida is elhivatta Ázem feleségét, hogy még egyszer láthassa, mert ő is nagyon megörvendett, mikor megtudta, hogy megkerült a csudaszép asszony. Ázem aztán elmondta elejétől végéig a történetet, de a szultán is leültetett hamar egy íródeákot, hadd írja fel, egy szót se szalasszon el a szép történetből.