188. mese

Az aranyhajú kertészbojtár (Szavak száma: 6307)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s ennek egy tuczat gyermeke. - Erről a szegény emberről igazán ellehetett mondani: csak a teste-lelke, kebelén kenyere, hátán a háza. Már a legnagyobbik fiacskája 13 éves volt, ezt tehát a saját szárnyára eresztvén, odadta hidónak egy oly becsületes, jómodú emberhez, kiről még az irigyei is csak jót tudtak mondani.

Minthogy a gyermek jól viselte magát “kedves kis-szógám” volt a titulája; de megis érde­melte, mert a keze alá adott marhának ugy gondját viselte, mintha tulajdon jószága lett volna. Ha a szántásból, vagy ha az erdőről hazajött, addig a maga szájába egy falatot sem tett, annyit se mint a körmöm feketéje, mig a lovakat ki nem fogta, be nem kötötte, meg nem etette-itatta, - de még a megevő falatját is kettétörte s feleközepét a lovának adta.

Itt, hire futamodik a mi Jancsinknak, hogy mily jóravaló emberséges ember; de nem is adta volna őt oda a gazdája egy vaklóért sem; úgyannyira, hogy tiz gazdája is akadt volna, ha keveset nem mondok, kik minden szempillantásban elfogadták volna, de egyhez sem ment.

Nem ment pedig azért, mert lakott a Jancsi falujában egy ördöngös molnár, kinek a malmában minden istenadta éjszaka a boszorkányok jártak őrölni, konkolyt, csermolyát és vadlencsét s ezeket a szegény emberek lisztjeibe keverték: azért oly fekete ezeknek a kenyerök; de ezt egy teremtett lélek se tudta, még maga a pap sem, már pedig ez csak irástudó, okos ember, - hát mondom ez az ördöngös molnár igézte, ez babonázta meg a mi Jancsinkat; úgyannyira, hogy mikor eljött az új esztendő, ehhez szegődött be a mi “kis szógánk” szinte hidónak.

- No édes fiam, mondja az ördöngös molnár, az istálóban van két ló, csak azokra legyen neked minden gondod, csak azokat kefélgesd, csak azokat vakargasd, egyébre semmire se.

Három hétig csak megvoltak ők együtt szép csendesen, de a negyedikre kelve, midőn a molnár templomba akart menni, benyit az istálóba s azt mondja a mi Jacsinknak:

- Hallod-e kedves szolgám!

- Mit parancsolsz kedves gazdám?

- Nem egyebet mint azt, hogy amott a padláson van 100 köböl zab, ha te addig azon mig én a templomban leszek e két sarlóhátu lovat meg nem hizlalod oly kövérre, hogy a viz is megálljon a háta közepén: no lesz neked ne mulass!

Közbe légyen mondva, a molnár egyik lova, a szürke, tátos volt, de erről Jancsi mitsem tudott.

Hogy elment a molnár a templomba, ráborul a mi Jancsink a szürkére, zokog keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról. A tátosló megszánta az istenadtát s azt kérdi tőle:

- Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám oly keservesen?

- Hogyne sirnék, hogyne rinék édes lovam, mikor a gazdám azt parancsolta: hogy míg ő a templomban lesz, titeket oly kövérre hizlaljalak, hogy még a víz is megálljon a hátatok közepén!

- Ha csak az a bajod, vigasztalja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen annál! hanem láss a dologhoz ízibe s hozz elébünk annyi zabot, a mennyi csak belefér a vályúba; - majd ha kérdi tőled a gazdád, hogy meghizlaltad e a lovakat, csak az legyen szód és mondásod: én a mit tehettem, megtettem, s addig megállásom sem volt, míg a vályút színig tele nem hordtam; de azt nem tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulajdonsággal, hogy a lovat azon­nal meghizlalja.

Ugyis lett. - Jancsi a lóvályut színig hordta azzal a jóféle zabbal, melytől a ló oly jó kedvet kap, mint az ember a jó bortól s aztán felebotját se hajtotta a parancsolatnak.

Itt, hazajön a molnár a templomból, első dolga is az volt, hogy egyenesen az ólba rontott, hol is első szava az volt, állj elő Jancsi, megtetted-e azt a mit parancsoltam; kövérek-e a lovak?

- Én, felelt Jancsi, a mit tehettem, megtettem; addig megállásom sem volt, mig a lovak előtt a vályut színig nem hordtam; de azt nem tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulaj­donsággal, hogy a lovat azonnal meghízlalja?

A molnár egyszeribe látta, hogy kivel van dolga, egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, azt is lassan mondta, hanem bement egyenesen a malomba.

Itt, elkövetkezik a másik vasárnap is. Az ördöngös molnár újra a templomba készült, de mielőtt elment volna, beállit Jancsihoz az ólba s azt mondja neki:

- Hallod-e kedves szolgám!

- Mit parancsolsz kedves gazdám?

- Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e amott az udvaron van egy nagy rakás 100 szekérre való szemétdomb, - ha te azon azt a két sarlóhátú lovat oly kövérre meg nem hizlalod, hogy a víz is megálljon a háta közepén, akkor jobb lett volna neked nem születni, akkor ne várj haza, mert lesz ne mulass!

Azzal a molnár elment a templomba, Jancsi pedig ismét ráborult a szürke hátára és sírt keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról.

- Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám, kérdi a tátosló.

- Hogyne sirnék, hogyne rinék, mikor az a kutyának való gazdám azt parancsolta: hogy mig ő a templomban lesz, titeket oly kövérre hizlaljalak az udvaron levő, 100 szekérre való szeméttel, hogy még a víz is megálljon a hátatok közepén, különben jobb lett volna nekem nem születni s haza ne várjam, mert lesz ne mulass!

- Ha csak az a bajod, mondja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen annál! hanem menj be egyenesen az ördöngös molnár kamrájába, - ne, itt van ez a három levelű lóhere, meg ez létlen gyermek kisujja, majd ezek előtt nyitás nélkül felpattan a vas-závár s magától kinyilik az ajtó. - Eredj be rajta, ott találsz három kád pénzt. - Az egyikben van: vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban réz-pénz, - végy a melyikből tetszik annyit, a mennyit csak elbirsz s aztán vidd haza ágrolszakadt szegény szüléidnek; hanem csak egyszer fordulj, mert má­sod­szor késő lenne. Felnevelő apádtól, szülő anyádtól és édes testvéreidtől pedig búcsuzz el, mert vagy látod őket valaha, vagy soha; ki tudja hogy hol lesz a mi utunknak vége, vagy valahol, vagy sehol!? Mikor ezt megtetted, jőjj ide vissza, menj be az ólba, a lóvakarót, kefét és törlőt tedd az abrakos tarisznyába, kösd össze s te már ekkor engemet az udvaron találsz fölnyer­gelve, fölszerszámozva.

Jancsi, a mint lova parancsolta, úgy cselekedett. - Magához vevén a három levelű lóherét, meg a létlen gyermek kisújját, egyenesen a kamrának tartott. A kamra nagy vas ajtaján három irdatlan vas-závár volt, s mind a három mint a parancsolat magától lepattant előtte, magától kinyilt a nagy vasas ajtó. Jancsi bement rajta. Itt, mint jó lova mondá, három kád pénzt talált; az egyikben volt: vert-arany, a másikban: vert-ezüst és a harmadikban: réz-pénz. A mi Jan­csink mind a háromból szedett annyit a mennyit csak elbirt; de mégis volt annyi esze, hogy a vert-aranyból rakott legtöbbet a zsákjába. A három kád pénzt egy nagy ebadta lánczos, fekete kutya őrizte. Ez ugy vigyorgott, ugy csattogta össze a fogait; de belőle még sem lett kutya-étek. De csak ne lett volna nála a létlen gyermek kisujja, tudom sohse’ evett volna az isten kenyeré­ből!.... Mikor teleszedte a zsákját a három kádból, a hogy jött, ugy vissza is ment. Utána magá­tól becsukódott a vasajtó; de a lánczos fekete kutya mindegyre vonított, mint a hogy szoktak a kutyák vonítani, mikor valaki halálát érzik.

Hogy hazavitte Jancsi a sok pénzt, keserves zokogások között elbúcsúzott nemző apjától, felnevelő anyjától és édes testvéreitől. Mikor ezen is túlesett, lóhalálába sietett vissza az ólba és a lóvakarót, kefét, törlőruhát az abrakos tarisznyába tette s hurkot vetett rajta.

Mikor ezzel is készen volt, már ekkor a szürke az udvaron várakozott reája, de már többé nem a sarlóhátú szűrke, hanem a zsarátnokat evő, aranyszőrű tátosló, még pedig egészen felszer­szá­mozva; aranyzabla a szájában, bársony nyereg rajta, bársonynyergen selyemtakaró, selyem­takaró kék földjén aranycsillag, aranycsillag gyémánttal kipitykézve; ugyhogy a szegény Jancsi alig ösmert reája és alig mert volna ráülni, de a lova szólitotta meg s csak aztán kapott fel a hátára.

Mentek, mendegéltek aztán levegői uton, mint a legsebesebb forgószél, egyszer csak égni kezd a Jancsi jobb képe:

Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül:

- Ejnye, kedves lovam, be ég a jobb képem!

- Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

- Végünk van! az ördöngös molnár lohol utánunk; mingyárt utol ér!

- Ej, dehogy ér; csak a lókefét vedd ki a tarisznyából s hajitsd el!

Elveti Jancsi a lókefét, melyből tüstént azon szempillantásban olyan sürű erdő kerekedett, mint a milyen sürű volt a lókefe.

Csakugyan az ördöngös molnár loholt utánuk kutyafuttában. - Hej, hamis magyar volt ez a molnár! alkalmasint, mikor kicsi volt, ördöghájjal, kigyómájjal kenték meg az alfelét; mert alighogy a templomból hazajött, szaladt egyenesen az ólba: nincsen szürke, nincsen a széltől fogantatott, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő tátosló!.... szalad a kamrába, sok híja a pénznek! a lánczos fekete kutya most is csak úgy vonított, csak ugy szükölt. Azonnal tudta a molnár, hogy hányadán van a dolog! a szerdásba hajítja a zsindelezőt s utána a hidó után! de már ekkor ezek árkon-bokron túl voltak.

Csak szalad, csak szalad, már már utoléri - ördöngös ember levén, sok állt hatalmában - ha Jancsi el nem hajítja a lókefét.

De most mit tegyen; hogy menjen keresztül a sűrű vadon erdőn? kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett! hirtelen előrántja a zsindelezőt s utat vágott magának; de mikorra keresztül vághatta magát, már ekkor Jancsi ujra túl volt árkon-bokron.

Ujra égni kezdett a Jancsi bal képe. Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül.

- Kedves lovam, be ég a bal képem!

- Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

- Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!

- Ej, dehogy van; vesd el csak a lótörlőt!

Elveti Jancsi a lótörlőt, melyből olyan nagy tenger keletkezett mint a világ!

De, hogyim a molnár, molnár volt, még pedig az is ördöngös, sok állt hatalmában: kapja a lelkét, most is mit, mit nem cselekedett, beleugrott a tengerbe s ízibe tultette magát a szárazra.

Itt, harmadszor is égni kezdett a Jancsi képe, de már ekkor az egész orczája. - Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül, ezért megszólal:

- Kedves lovam, jaj, be ég az egész képem!

- Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

- Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!

- Ej, dehogy van; csak vesd el a lóvakarót!

Elveti Jancsi a lóvakarót, melyből olyan sűrű vaserdő kerekedett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.

Odaér az ördöngös molnár a vaserdőhöz, belevágja a zsindelezőt, hogy majd utat nyes ma­gának; de most az egyszer cserbehagyta jó zsindelezője, mert kettétört. Most mit tegyen; hova tudjon a lelke lenni; keresztül menni nem tudott, visszamenni nem akart, mert tudta, hogy már otthon az ördögök várakoznak reá s számon kérik az elveszett pénzt?! kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett, felakasztotta magát a vaserdő egyik fájára. A vasfa pedig, mintha puskából lőtték volna ki, elkezdett vele szaladni s meg sem állt a pokol kapujáig.

Igy szabadult meg Jancsi az ördöngös molnártól s aztán szép csendesen folytathatták a magok útját.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, egyszer egy gyönyörű szép kert aranykeritéséhez értek. Ez volt pedig a Hajnalkert, az Igazak lakhelye, tündérkirályfiak és tündérkirálykisasszonyok mulató helye.

A Hajnalkert aranykeritésénél megállott a tátosló s azt mondja a gazdájának:

- Hallod-e kedves gazdám!

- Mit parancsolsz, kedves lovam?

- Nem egyebet, mint azt: menj be ebbe a gyönyörűséges gyöngyadta kertbe, majd találsz ott sok mindenféle fura dologat, miket halandó szem még nem látott! A kert kellőközepén vagyon egy olyan almafa, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája. Szakits ez alma­fáról három szép aranyalmát; de egyébhez semmihez se nyulj. Az almafa tövéből buzog fel a hétszinű napforrás. Merits ebből a forrásból a kalapoddal s igyál belőle. Mikor ezt elvégezted, mosakodjál meg a hétszinű napforrásban s törűlközzél meg az aranytörűközőben. Ez meg­levén, a mint bementél, ugy jőjj vissza.

Bemegyen a mi Jancsink a Hajnalkertbe, hogy itt mit látott, mit nem, azt ember-nyelv ki nem mondhatja! A merre csak ment, mindenütt csinált utak tekergöztek aranykavicscsal kavacsol­va. A csinált uton tündérkirályfiak és tündérkirálykisasszonyok futkároztak. A tündéreket szé­pen­szóló ezüstfehér madárkák mulatgatták, melyek oly szelidek voltak, hogy még a mi Jancsinkra is rászállt vagy három, s ott danolgattak a fülébe szebbnél szebb notákat, hogy örö­mé­ben csakúgy repetett a szíve, imhogy el nem szállt, imhogy szárnya nem támadt. A szépen­szóló ezüstfehér madárkák brilliantos körtve- s aranyalmafákon ugrándoztak. Ezek alatt terült el a selyemrét. A selyemréten tengernyi virág. A tengernyi virágon dongó-bongó méhecskék aranyszárnyakkal. Az aranyszárnyú méhecskék rózsa-tányérkákra gyüjtötték a virág-ízt, a színmézet, melylyel aztán kéretlenül édesitgették az Igazak ajkait; de, hogy legyen a szomjat is mivel oltani, erre szépenszóló ezüst-szárnyú lepkék voltak rendelve, melyek piczi arany­putto­nyokban hordozgatták az ég italát, melyet virágtökékről szüreteltek.

A mi Jancsink ajakára is kéretlenül rászállt egy aranyszárnyú méhecske, mely virágizzel, szin-mézzel édesitette meg száját s tüstént, azon szempillantásban, mintha kettévágták volna, le­csillapult éhsége. Majd egy ezüst-lepke szállt hozzá, mely szépenszóló ezüsthangon megkinál­ta, hogy igyék gyöngyvirág poharából, melyben égi ital volt, melyet virágtökékről szüreteltek. Jancsi, hogyim szomjas volt, ivott a gyöngyvirágpohárból s tüstént, azon szempillantásban, mintha ketté vágták volna, enyhült szomja s olyan jó kedve kerekedett, mintha a világ legjobb borából ivott volna, hogy szinte dalolni akart, hogyha nem szégyenelte volna magát azelőtt a sok tündérkisasszony előtt, kik a selyemréten fehéritették azt a gyöngyadta patyolat-vásznat, melynek mását szem nem látta, nyelv ki nem mondhatja. Mig a patyolat-vászon megszáradt, s ujra belemárthatták volna a fehér forrásba: addig a tündérkisasszonyok czikáztak, tánczoltak és labdáztak az aranyalmákkal.

Csak labdáznak, csak labdáznak, de egy tündérkisasszonynak elveszett az aranyalmája; a mint a pajtásának akarta hajitani, elgurult messze messze, ép a Jancsi lábánál állott meg s ez föl­vette. Sírva-ríva keresi a szép tündérkisasszony az aranyalmát, - keresi a selyemfűben, de nem találja, - keresi a csinált úton, de nem találja. Addig, addig keresi, mig nem egyszer nagy sokára fölveté szemeit, hát látja, hogy egy szép idegen ifjú a másvilágról integet feléje, s annál van az aranyalma. Mintha szárnya lett volna a tündérkisasszonynak a mi Jancsinkhoz repült s nagy hálálgatások között, eléb szépen megköszönvén, elvette tőle az aranyalmát.

- No szép ifjú - mondja a tündérkisasszony - jótét helyébe jót várj; szivességért szivességet; mit kivánsz én tőlem tündérkisasszonyok királynéjától?

- Nem kivánok én egyebet, felelt a mi Jancsink, csak azt, hogy vezess el engemet ahhoz az almafához, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

Itt a tündérkisasszony csak egyet intett s azonnal ott termett a szélhintó. Beleültek kettecskén. Vitték őket a szélhintó paripái csendes ringatással, sebes nyargalással, mintha tátoslovak lettek volna belefogva s csak hamar elértek a kert kellőközepébe, hol diszlett a Hajnalkert ékessége, a gyémánt virágú, ezüst levelű, aranyalmájú almafa. Ennek a tövéből fakadt fel a hétszinű napforrás.

No, itt kiszálltak a szélhintóból s most Jancsi köszönte meg a tündérkisasszony szivességét, vagy legalább meg akarta köszönni, de az mint álomlátás, mint pára tűnt el, mondván: köd előttem, köd utánam hogy senki se lásson! Aztán a mi Jancsink levette a kalapját a fejéről, kiverte a portól s belemeritvén a hétszinű napforrásba, ivott belőle. Mikor szomját ilyetén­képen enyhitette, megmosdott a napforrásba, megtörűközött az aranytörűközőbe s ime! ettől az arcza: tündöklő szépségűvé, a haja: aranyhajjá változott és testben ugy megerősödött, hogy egyesegyedül három emberrel is megbirkozott volna! úgyannyira, hogy mikoron meglátta magát az aranyalmát termő fa gyémántkérgében, alig ösmert magára s kérdezte magától: én vagyok-e én, vagy nem?! Mikor ezzel is készen volt, szakitott az almafáról három szép arany­almát, melyeket a csuhujjába tett, s aztán a mint bement a Hajnalkertbe, ugy ki is jött.

- No kedves gazdám, mondja neki a tátosló, most illünk mi egymáshoz; te én hozzám, én te hozzád; hanem ülj is fel a hátamra s menjünk oda, a hová már régóta igyekeztünk.

Felül Jancsi a tátosló hátára, mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis megálltak egy nagy terepély hársfa alatt.

- Hallod-e kedves gazdám! megszólal a tátosló.

- Mit parancsolsz kedves lovam?

- Nem egyebet mint azt, hogy amott van ni! a spanyol király rezidencziája, ide is meglátszik rezes teteje. Menj be a királyi rezidencziába s szegődjél be ott akárminek, ha mindjárt kályha­fűtőnek is. Van a királynak három leánya, egyik szebb mint a másik, de mégis legszebb a legkisebbik.... híjába, az ujjunk sem egyforma!..... A három aranyalmát add el a legkisebb királykisasszonynak. Egyet egyet három csókért; mert a ki csókot vet, szerelmet arat. De, hogy szép aranyhajad-, tündöklő orczádról rád ne ösmerjenek: tekergesd be a fejedet kapczá­val, de az arczod is fend be, hogy az olyan szurmos legyen, mint a ki három napig szüretel. De mikor a Hajnal felszáll az égre, már akkor talpon légy, bontsd ki szép aranyhajadat s fésüld meg a verőfényen e kagylófésűvel. Arra pedig vigyázz, hogy egy teremtett lélek se lásson meg, nehogy árulód legyen. Én pedig azalatt itt leszek ebben a hársfavárban: azért, ha valami bajod esnék, csak idejöjj, s üsd meg háromszor a hársfa oldalát a kötőfékkel, én azonnal segit­ségedre leszek.

Itt, keserves könyhullatások között elvált a kapczás fejű kedves lovától s bement a királyi rezidencziába. Beköszönt a királyhoz e szózat szerint:

- Adjon isten jó napot felségednek!

- Fogadj isten szolgalegény, hát mi járatban vagy? kérdi tőle a király.

- Szolgálatot keresek.

- Ép jókor jöttél; a kertészemnek bojtárra van szüksége. Ha kedved tartja, megfogadlak.

Ugyis lett. - A kapczás fejű beszegődött a spanyol királyhoz kertészbojtárnak. Mikor elvégezte a dolgát, ugy vasárnap délután, azzal mulatta magát, hogy az aranyalmával játszott; ott henter­gette a kert kellőközepén levő kerek dombon; felhajította a tetejére s ha legurult, ujra feldobta.

Itt, mi kerül a dologból, mi nem, a három kisasszony meglátja az aranyalma tündöklő ragyogását a rezidenczia ablakából, lemennek a kertbe karonfogva, mintha csakugy sétálni mentek volna csupa parádéból.

- Hol tettél szert erre az aranyalmára? kérdi a legnagyobb királykisasszony.

- A Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

- Add nekem, kéri a legnagyobb királykisaszszony, adok érte egy tarisznya pénzt.

- Mit csináljak én a pénzzel, csak a bajom gyülne meg vele! felelt a kapczás fejű.

- Add nekem, kéri a középső, adok érte különbnél különb huszonnégy öltözet ruhát.

- Minek lenne nekem a szép ruha; nem illet az meg egy kapczás fejű kertészbojtárt!

- Add nekem, kéri a legkisebb, a mit kivánsz azt adok.

- Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony minden szó nélkül odahajol a kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja háromszor; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s ime meglátta naptündöklésű homlokát, melylyet aztán meg is csókolt háromszor.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma; három csókért, szerelem három zálogaért magához váltotta; de a legnagyobb királykisasszony szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel elcsalta tőle.

Itt, elkövetkezik a másik a vasárnap is, a kapczás fejű ujra a másik aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő dombon.

Csak hentergeti, csak hentergeti, addig addig játszik vele, mig a három királykisasszony ismét a kertben termett, mintha csak ugy sétálni mentek volna csupa parádéból.

- Hol vetted az aranyalmát? kérdi tőle a legnagyobbik.

- Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

- Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy aranyszőrű paripát.

- Minek volna nekem az aranyszőrű paripa, mikor sem ólam, sem királyi abrakom!

- Add nekem, kéri a középső, adok érte egy bársonynyerget aranyzablával.

- Minek volna nekem a bársonynyereg és az aranyzabla ló nélkül! felelt a kapczás fejű.

- Add nekem, kéri a legkisebb, legszebb királykisasszony, a mit kivánsz, azt adok.

- Hogyha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, azt is lassan mondta, - hanem odahajolt, s meg akarta csókolni a kapczás fejűt; de, hogyím az orczája olyan szur­mos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát fehér kezével s ime meglátta egy aranyhajszál végét! De erről nem szólt semmit, hanem megcsókolta háromszor a kapczás fejű naptündöklésü homlokát.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért, szerelem három magváért magához váltotta; de ezt tőle szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel a középső királykisasszony csalta el.

Itt, elkövetkezik a harmadik vasárnap is, a kapczás fejű ujra az aranyalmával játszott; henter­gette a kert kellőközepén levő domb oldalán.

Csak játszik, csak játszik, egyszer újra a kertben terem a három ékes virágszál, a három király­kisasszony, tették magokat, mintha sétálni jöttek volna csupa parádéból. Megállnak a kapczás fejű előtt s azt kérdi tőle a legnagyobb királykisasszony:

- Hol vetted azt az aranyalmát?

- Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

- Add nekem, kéri a legnagyobb, adok érte egy aranykardot, melynek ezüst a vasa, arany a markolatja.

- Minek lenne nekem az aranykard; vitézt illet az meg!

- Add nekem, kéri a középső, adok érte egy igaz gyöngygyel kivarrott zsacskót.

- Mit ér a zsacskó, ha üres!

- Add nekem, kéri a legkisebb, a legszebbik, a mit kivánsz, azt adok.

- Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony nem szólt semmit, hanem odahajolt a kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s ime! egy egész aranyhajszálat pillantott meg! Ennek sem kell több, hanem megcsókolta háromszor a kapczás fejű naptündöklésű homlokát.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért magához váltotta. Ezt az arany­almát magának tartotta meg; bár két nénje szépszóval, kéréssel, fenyegetéssel eleget kérte, de nem adta oda.

Jól mondta a tátos “hogy a ki csókot vet, szerelmet arat”; mert a legkisebb királykisasszony­nak azon idő óta, hogy a három aranyalmát három-három csókért magához váltotta, se’ éjjele se’nappala. Egész tengernyi éjszakán keresztül mindig a kertész bojtárról, szép aranyhajáról és ragyogó homlokáról álmodozott; egész tengernyi napon mindig szünetlenül róla gondolkozott; egészen a szerelem rabja lett mint a kit megigéznek, megbabonáznak, megvernek szemmel. Megigézte őt az az aranyhajszál, mely, mintha valami erős láncz lett volna, egészen a kertész bojtárhoz kötözte. De a kapczás fejű sem volt különbül, őt is a szerelem gyötörte s a kertben mindent viszásan tett; mindent tővel-hegygyel forgatott össze. Szidták is érte mint a vizes kutyát; de ő mindezeket a szép királykisasszonyért szépen zsebre rakta.

Egyszer, ugy hajnaltájban, hogy a szerelem miatt nem volt nyugodalma a királykisasszonynak, mit, mit nem cselekedett: felöltözködött s lement a kertbe sétálni. Csak sétál, csak sétál, egyszer a kert kellőközepén levő kerek domb tövéhez ér, hát látja, hogy annak tetején fésül­ködik a kapczás fejű.

Most mit csináljon?

Vissza is menne, meg nem is, el is szaladna, meg nem is, oda is menne, meg nem is; de valami mégis ugy vonta arra a helyre mint a mágnes a vasat. Végtére is az lett a dolog vége, hogy odament a kapczás fejű kertészbojtárhoz, leült melléje, kivette a kezéből a kagylófésűt s elkezdte vele fésülni annak azt a szép aranyhaját, melyet ki sem lehet mondani.

A kapczás fejű pedig a királykisasszony ölébe hajtotta a fejét s azt ugy fésülte aztán a kagyló­fésűvel.

Mikor a királykisasszony készen volt a fésűléssel azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se’ választ el egymástól. Azzal megölelték, megcsókolták egymást s ugy váltak el. E napságtól fogva, mihelyt pitymallani, szürkülni kezdett az idő: a királykisasszony azonnal fölkelt selyemágyából, hirtelen felöltözködött, titkon kilopódzott a kertbe, felszaladt a kert kellőközepén levő kerek dombra s ott fésülgette a kapczás fejű aranyhaját a verőfényen.

Itt egyszer eszébe jut a vén királynak, hogy jó lenne már az ő leányait férjhez adni, mert itt az ideje; kinyilt már a három szép virág, a három ékes királykisasszony, csak az nincs a ki leszakitsa. Ej, dehogy nincs! a nagyobbik királykisasszonyt egy herczeg akarta leszakasztani; a középsőt egy gróf választotta volna élete párjának, csak a legkisebbnek nem akadt illő társa; pedig ezt szerették legjobban, pedig ez volt a legszebb, a legkedvesebb. Mondom, hogy a vén királynak eszébe jutott, hogy jó lenne már leányait férjhez adni: az egész birodalmából össze­gyüjtette a házasulandó grófokat, herczegeket, bárókat, hirneves vitézeket, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket és hosszú süveges kankóstótokat, hogy majd a kinek hajítja a három királykisasszony az aranyalmát, az legyen kinek-kinek élte párja. Mikor mindnyájan együtt voltak: a legnagyobb királykisasszony szive választottjának, a herczegnek hajította az aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, övé lett az ékes virágszál; - a középső királykis­asszony szinte szíve választottjának, a grófnak hajította az aranyalmát. Ez is megkapta sze­ren­csésen s az övé lett az ékes virágszál. Most a legkisebbre, a legszebbikre került a sor. Valjon kinek fogja hajítani? Körülnéz, hej nincs ott az ő szíve választottja, nincs ott az aranyhajú és naptündöklésü homloku kertészbojtár! háromszor is megcsóválta, háromszor is meglóbálta az aranyalmát, hogy majd elhajítja, de nem tudta magát elszánni!

Mi dolog ez? kérdi magában a király, tán hiányzik valaki? - körülnéz, de senkitsem tudott meg­nevezni, hogy ki hiányzik; mert mindenki ott volt.

A főkertész elértette az öreg király gondolatját: azért felszólalt.

- Felséges uram! mi mindnyájan itt vagyunk, nem hiányzik közűlünk senki sem, csak az a rosz kapczás fejű kertészbojtár, de ez talán számadásba sem jön?!

- Rögtön hivják fel! parancsolta a vén király.

Felhivják a kapczás fejű kertészbojtárt, s íme! alighogy betette a lábát a küszöbön, már repül feléje a aranyalma, - ugyannyira, hogy alig maradt annyi ideje, hogy az aranyalmát is meg­kapja s az ajtót is betegye, de mégis szerencsésen megkapta. Az övé lett a legkisebb, a leg­szebb királykisasszony, ő szakasztotta le a legszebb virágot.

Az összegyűlt uri népek összenéztek, azt sem tudták: nevessenek-e, azt sem tudták: bosszan­kodjanak-e? A vén király pedig ezen való haragjában annyira fölgerjedt, hogy a neki esett tulajdon hajának és szakálának s úgy tépte mint a kendert, vagy még ennél is jobban; - nem nézett aztán sem istent, sem embert, hanem felugorván aranytronusáról, a kezében levő királyi botjával kiüzte a szobából legkedvesebb, legszebb leányát; de nem csak kiüzte, hanem sarkig érő aranyhaját a kezére tekervén, végig hurczolta-vonczolta tizenkét szobán, a tizenharmadik szoba grádicsáról pedig mint egy kutyát lerugdosta, aztán minden örökségéből kitagadta, hogy ő neki nem gyermeke, hogy ő nem nemzette e világra, hanem eb fajzotta fattyú sarjadék, hogy ő vele nemhogy egy sót kenyeret ennék, de még egy fedél alatt sem lakik! A szegény egy pár cseléd sírva-ríva a kertbe szaladt, s ott huzták meg magokat valami bokorban; mint isten el­zűlött fészek nélküli madara; úgyannyira, hogy még az esküvőre sem eresztették, de nemcsak esküvőre, hanem még a lakziba se szabad volt oda szagolni, pedig boldognak, boldogtalannak huzta a czigány, szólt a muzsika; pedig még az árva gyereknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát.

Az egy pár cseléd kapta a lelkét mit, mit nem cselekedett! szedett Jancsi egy kalap érett gyü­möl­csöt, csermolyás kenyerök ugyis volt, leültek egymás mellé párosan arra a kerek dombra, a melyen azelőtt a szép királykisasszony hajnalhasadáskor fésülgette a kapczásfejű aranyhaját, s ott megtartották a lakodalmat kettecskén; minden falatot a szerelem mézével, csókkal édesitgettek. Minden falat után, melyet egymás szájába raktak, megcsókolták egymást, mond­ván: Ne, ez itt a tyukhúsleves vékony metéttel, - ne, ez a fekete leves, ez a barát füle, baraczk­lekvárral, - ne, ez a tejfeles káposzta, dagadóval, - ez itt a pulyka pecsenye és ez itt végre a menyasszonykalács.

Aztán fontak egy rosz kalyibát zöld galyakból, arattak belé fris füvet, betakarták egy rosz szürrel, két karjuk volt a vánkos, hosszú aranyhajuk a takaró s mégsem fáztak meg. Ez volt az ő királyi rezidencziájok, ez volt a fölvetett menyasszony ágy.

A tyukpadláson volt egy hánytvetett rozsdás puska, csupa piszok, csupa szenny volt; ugy­annyira, hogy kár volt rá jó szemmel nézni, - ezt a rosdás puskát kitisztította a kapczás fejű, megmosta a patakban, vasporral kicsiszolta s elment vele vadászni. Ez a rosdás puska olyan tulajdonsággal birt, hogy a mire csak ráfogta az ember, akár jól czélzott, akár nem, már az a halálfia volt.

Hogy meghallotta a király két kedves veje, a herczeg, meg a gróf, hogy a kapczás fejű elment vadászni: ők sem akartak kisebb emberek lenni mint az, ők is elmentek vadászni, nagy készülettel, nagy pompával, czifra fényes puskával és vadásztarisznyával; de bár egy istenadta napot eltarisznyáztak, egy borda vad, nem sok, de még annyit sem lőttek; a kapczás fejű pedig majd megszakadt a sok vad alatt, annyit lőtt, hogy az orra már majd a földet szántotta mint valami csoroszlya.

Itt egy tisztásan összetalálkozik a három vő; a herczeg, meg a gróf, meg a kapczás fejű.

- Ejnye pajtás, be sok vadat lőttél, mondja a herczeg, hol tettél ennyire szert?

- Az erdőn, felelt a kapczás fejű.

- Hiszen mink is ott bolyongtunk, de egy borda vad nem sok, de még annyit sem lőttünk!

- Az a baj, hogy csak bolyongtatok mint a keringős juh, de nem vadásztatok! felelt a kapczás fejű.

- De nem azt mondom én neked pajtás, szólt a gróf, hanem azt, hogy neked sok a vadad, nekünk sok a pénzünk, te neked szükséges lenne a pénz, nekünk a vad: azért nem adnád el nekünk jó pénzért, bizony nem bánod meg; urrá teszünk.

- A mit kivánsz, azt adunk, egészité ki a herczeg a gróf beszédét.

- Már ez okos beszéd, válaszolt a kapczás fejű, tehát a mit kivánok azt adtok. Nekem pénz nem kell, mert nem érzem hiányát, hanem akkor adok vadat, akár mind odadom, ha egy-egy akasztófa bélyeget hagytok a hátatokra sütni.

Mit volt, mit tenni a két vőnek, a herczegnek meg a grófnak, vad nélkül szégyeneltek volna haza menni, mit mondanak majd otthon, hogy ők egy borda vadat sem lőttek, ez a gyezse pojdes fajankó pedig annyit lőtt, hogy majd megszakad alatta; pénzért nem adja, erőnek ere­jével pedig csak nem vehették el tőle? ráengedték sütni az akasztófa bélyeget a hátukra. Mikor ez megvolt, a kapczás fejű átadta a számnélküli sok vadat; ő pedig lőtt valahol egy kósza vere­bet, czérnával a puskájára kötötte, a sapkáját félre vágta s fütyürészve danolgatva bandukolt hazafelé.

Mikor a kapczás fejű a rezidenczia előtt elment volna, már ekkor a két kedves vő haza­szállí­tatta a sok vadat. A király imhogy ki nem bújt a bőréből, annyira örült a sok vadnak; de nem­csak a vadnak, hanem két vejének, hogy mily derék emberek azok, hogy mily jól adta férjhez két szép leányát. Mondom mikor igy legjobban örülne, hogy madarat is lehetett volna vele fogatni, ép akkor pillantotta meg azt a szerencsétlen kapczás fejű kertészbojtárt, ép akkor ment el az a rezidenczia ablaka előtt, hátán a rosdás puska, ezen pedig a madzagra kötött verebét hintálta-lobálta a szél. Haragra lobbant a vén király, dühbe jött, szaladt a puskáért, hogy most mindjárt mintegy veszett kutyát agyonlövi. Agyon is lőtte volna, ha a felesége, ki oly jó volt mint egy falat kenyér, fejére kulcsolt kézzel sírva-ríva nem kéri, ha ez meg nem kapta volna a kezét s félre nem rántotta volna a puskát, midőn elsült.

No, ez abba maradt.

Itt egyszer a burkuskirály hadat üzen a spanyol királynak, hogy ilyen, amolyan teremtette, ha legény, álljon ki a csatasikra; mert különben kő kövön nem marad s minden irgalom kegyelem nélkül apraját, nagyját kard élre hányja s még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert azt is kősziklához vereti; vérét a föld issza, husát a kutyával eteti. A spanyol király se veszi a dolgot tréfára, minden ármádiáját összedoboltatja, két vejével együtt ki­rukkolt a csatasikra; de még ha annyian, még ha hat annyian lettek volna is, mégis früstökre is kevés lett volt a burkuskirálynak, oly nagy erővel jött rá, annyi tengernyi népe volt. No most spanyol király jaj neked, jaj a te ősz fejednek, három szép leányodnak, egész népednek, nemzetségednek! mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiknek drága világát kioltaná a burkuskirály.

De a kapczás fejű sem maradt a felesége oldala mellett a pendelregementben, hanem ideje-korán fölkelt, felöltözött, a vállára vetette a kötőféket és elindult fölkeresni jó tátoslovát, hogy az apósának a nagy veszedelemben légyen segitségére.

Hogy a hársfához ért, megütötte háromszor a fa oldalát a kötőfékkel. Mindegyik ütésre hangos nyerítés hallatszott a hársfavárból, hogy szinte megkondult bele a világ, végre kiugrott az aranyszőrű, zsarátnokot evő tátosló, kérdezvén:

- Mit parancsolsz kedves gazdám?

- Nem egyebet édes lovam, mint azt, hogy izíbe, tüstént ebben a szempillantásban, teremts elő nekem egy olyan regement huszárt, kiken még a réz is vert arany legyen és paripájaik szőre oly fényes, hogy tükör gyanánt használhassa a huszár.

Alig ejté ki kivánságát a kapczás fejű: ime! ott állt előtte a gyöngyadta, gyönyörves regement aranypánczélban, aranysisakkal, csak a parancsszóra várt. Maga a kapczás fejű pedig meg­mosdván harmatvízben, kiereszté aranyhaját, s felpattant a tátosló hátára és ekkor oly szép volt mint az esthajnal csillag, vagy tán még ennél is szebb. Ezzel elvágtatott a csatasikra, a regement katona pedig mindenütt a nyomába.

Hogy a csatasikra ért az aranyos vitéz, a spanyol király eleibe lovagolt két vejével együtt; az egyik oldalán volt a herczeg, a másik oldalán a gróf.

- Ha meg nem sérteném a fenséges királyfit, kezdé beszédét a spanyol király, mert ékes kül­se­jéről, deli termetéről itélve más nemis lehet mint királyfi, mondja meg nekem, segitségünkre jött-e, vagy bántodásunkra?

- Sem segitségedre nem jöttem, sem bántodásodra, hanem csak az igazságért harczolok, vála­szolt az aranyos vitéz.

Itt összeütközik a két tábor, összemérték erejöket s már-már majd vége lett a spanyol király népének, de ép ekkor fuvatta meg az aranytrombitát az aranyos vitéz s rá a burkus király népére és mint a répát ugy apritották az ellenséget. Magát a vén királyt az aranyos vitéz vágta ki az ellenség közül, megszabaditván a bizonyos haláltól, aztán neki egyenesen a burkus királynak, kihívta őt egyszál kardra. Mindenki abba hagyta a csatát, mindenki csak az aranyos vitézt és a burkus királyt nézte. Összecsaptak, összetűztek, de mégis a burkus király húzta a rövidebbet; mert az aranyos vitéz ketté hasította a fejét. Hogy elesett a burkus király, a népe nyullá változott, elkezdett szaladni, - utánna az aranyos huszárok s mind leapritották, csupán­csak egyet hagytak meg hírmondónak. Mikor vége volt a csatának, a vén király nagy hajlon­gások, nagy hálálgatások között köszönte meg az aranyos vitéznek a hozzája való szivességet, - de az aranyos vitéznek baja támadt; mert hogy, hogy nem, mikor a kardját a hüvelyébe akarta dugni, a czombjába szalasztotta s azonnal kibugygyant szép piros vére. Oda szalad a vén király, saját aranyrojtos nyakravalóját oldozta le, s azzal kötözte be a a sebjét. Aztán elváltak egymástól nagy hálálgatás és nagy hajlongások között; az egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindnyájan hazajutottak szerencsésen; a spanyol király rezidencziájába, az aranyos vitéz pedig, már mint a mi kapczás fejűnk, eléb a hársfavárhoz ment, hol ott hagyta jó tátos­lovát az aranyos vitézekkel együtt s csak aztán bandukolt hazafelé. Aztán ismét a mi kapczás fejű kertészbojtárunk volt olyan szurmos pofával mint a ki három hétig szüretel; csak azzal a kis különbséggel, hogy a jobb lábára sántított; fájt neki a kardszúrás által ejtett seb; még pedig annyira fájt, hogy nemcsak, hanem ugyancsak, úgyannyira, hogy azt a nagy erős vitézt a lábáról is leejtette. Megijed a felesége, hogy ugyan mi a baja, hogy ugyan mi lelte s kérdi tőle:

- Mi bajod van szívem szép szerelme?

- Jaj, ne kérdezd feleségem, gyöngyvirágom, az erdőn voltam, megbotlottam, s egy kopacsba megütöttem a lábamat.

- Mutasd szivem aranyos virága.

- Nem mutatom, gyöngy ibolyám, kedves feleségem. Minek néznéd, majd begyógyul.

De a menyecske nem tágított s addig sarkalta, addig nógatta az urát, hogy erőnek erejével megnézte. Hát látja, hogy a czombján egy kardszúrás van, mely ura atyja aranyrojtú, fekete selyemnyakravalójával van bekötve; nagyobb hitelesség okáért rajta a király neve és czimere aranynyal van kivarrva. Nem szólt semmit a férjének, hanem leoldolta a kardszúrásról a király nyakravalóját és bekötötte a férje sebjét patak mentében szedett ezerjófűvel. A király nyakra­valóját magához véve, ment egyenesen atyja szine elébe. Szalad az első ajtóra, zörget rajta, nem eresztették be; mert ott egy szuronyos puskáju katona állt sirbakot, kinek erős kegyetlenűl meg volt hagyva, hogyha ilyen, meg ilyen személy akar - lányának már nem is nevezte - a király színe elébe járulni, be ne eressze fejvesztés terhe alatt. Szalad a másik ajtóra, ott sem eresztették be; szalad a harmadikra, ott sem eresztették be, bár úgy kérte azt a kemény szivű katonát, hogy a szivét majd a tenyerére tette. Meghallja az édes anyja, hogy az ajtó előtt sír-rí legkedvesebb, legszebb leánya, megesett a szíve rajta, kimegyen hozzá, kérdi tőle: hogy mit akar? Be nem merte vezetni, mert félt az urától, a vén királytól, pedig leánya, édes leánya, véréből való vér, husából való hús, csontjából való csont, tulajdon édes leánya volt.

A legkisebb királykisasszony elmondta az anyjának, hogy mért jött, hogy az ura bonczán van egy seb, az pedig nemző apja tulajdon aranyrojtos, fekete selyemkeszkenőjével van bekötve, ha nem hiszi édes anyám: ím, itt van a kebelemben, - azzal kivette kebeléből az aranyrojtos nyakravalót.

A nagy sirás-rivásra a vén király is kijött, hát látja, hogy az aranyos vitéznek adott tulajdon aranyrojtos, fekete selyem keszkenője a leánya kezében van.

Kérdi tőle, hogy hol vette.

- Hol vettem? felséges király atyám, hát mi türés tagadás, az uram ma reggel nyögni kezdett, kérdem tőle: mi a baja, de nem akarta sehogy kibeszélni, mig erőnek erejével meg nem néztem, hát uramfia, mit látok, mit nem, a czombján egy kardszurás van, mely felséges uram­atyám tulajdon nyakravalójával volt bekötve.

A vén király nem várta be leánya beszédének a végét, ott hagyta a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat, hanem rohant lóhalálába a kertbe, egyenesen a kolyibának tartott, berúgja az ajtaját, hát kit lát ott sebben feküdni, nem mást mint országa megmentőjét, élte szabadítóját, tulajdon legkedvesebb, legszebb leánya férjét, édes-kedves vejét. A vén király azonnal felösmerte benne az aranyos vitézt, az arany-regement vezérét. Lehajlott hozzája, fölemelte, karjára vette, legszebb szobájába vitte, éjjelnappal ápolta, mig csak egészen meg nem gyógyult. Aztán a kapczás fejű lett legkedvesebb veje, országa örököse, holta után pedig király, a másik két vejét pedig, mivel egy-egy akasztófa bélyeget engedtek a hátukra sütni: elcsapta, elkergette, és az országából kiűzette.

Mikor pedig a kapczás fejű egészen jobban lett, nem volt semmi baja, papot, hohért, vas­ka­lapot hivattak; a pap: összeadta; a hohér: seprőzte; az istennyila: kerülgette, de soha meg nem ütötte. Lakzit laktak, tehenet vágtak, hordót furtak, faggyat hoztak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak. A vén király holta után pedig ő lett a király; minthogy azonban igazságos ember volt, nem szerette a másét: két sogorát is kegyelembe fogadta; adott nekik egynek egynek egy tótherczegséget.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.