172. mese

A szalmakirály (Szavak száma: 3789)

Volt egyszer egy király, annak három fia és három leánya és a három fiu gyakorta kijárt sétálni, de leánytestvéreiknek nem volt szabad kimenni, azért is összebeszéltek, hogy ki fogják őket kérni atyjuktól. Haza érvén, legelsőben is a legöregebbik ment be atyjukhoz és kérte, hogy engedné meg testvéreiknek is kisétálni. Ezért a király igen megharagudott és kihuzta kardját, a fia után hajitotta, de a fia sem kimélte lábait: elszaladt. Más nap ismét elmegy a második fiu, de a midőn kérését fölfedezte, ugy járt, mint a bátyja. Kérdi őket a legfiatalabb: hát édes bátyáim, megnyer­tétek-e kérésteket, vagy mit szólt atyánk? Felelék nekie: mi édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon szabadságot és nem is igérte meg. Igy tehát majd megpróbálom én is a szerencsét, monda a legkisebbik, és elment atyjához, és a két bátya már a nélkül is felinditotta őt, most még hatha­tósabban neheztelte kérésit; felkapja a kést és utána hajitja nagy méreggel, a mely köntösének szélin keresztülütődött és a szobaajtóban megállott. Erre a gyermek kihuzza a kést az ajtóból és visszament vele atyjához. Ha uram atyámnak ugy tetszik, én kész vagyok értök áldozatul lenni. Az atyja, mint okos ember, látja, hogy olyan bátor: valaha lehet belőle jó vitéz, de mindazonáltal mondja fiának: nem tudjátok, hogy meg van jövendőlve, hogy ha három testvérteket kieresztem, el fognak ragadtatni, a mi igen nagy fájdalmam lenne. Feleli a gyermek (fiu): kedves atyám, azok még nem tudják ezen a világon mi a jó, avagy rosz, holott a tömlöcznél is erősebb helyen vannak, azért legalább némely időkre legyen szabad velünk kijönniök. Sok könyörgés után megengedte, de csak két órára, de mondá: ha elragadtatnak testvéreid, neked is meg kell halni. Megköszönte édes atyjának szivességét, s nagy örömmel ment bátyjaihoz és tudtokra adá a kért megnyert engedelmet. Csakugyan dél után el is mentek azon bezárt helyre, hol testvéreik voltak, és meg­fogott mindegyik egyet és ugy kimentek a rózsás kertbe sétálni.

A midőn kinyitották ajtaját, azonnal elkapta a legöregebbet a nap, a középsőt a hold, a leg­kisebbiket pedig a szél. A három fiu testvér bezzeg megiedt ezen szörnyü eseten, de főkép a legkisebbik, mivel fogadta, hogy vissza fogja őket vinni. Tehát kénytelen volt az egész történetet atyjának megjelenteni, ki miután megértette leányai elragadtatását, mindjárt siralomházba tétette őt, és összehivatván tanácsosait, kérdezte: micsoda büntetést érdemel az ő fia, elbeszélett cselekedeteiért? A tanácsosok, ki akasztófára, ki agyon lövetésre itélték. Hanem volt a tanácsban egy öreg király, ki is csak hallgatta a mondott itéletet, és mostanában felszólalt: érdemes uraimék! azért a gyermek nem méltó a halálra, mivel ha tudta volna minden bizonynyal, hogy elragadtatnak, nem vitte volna őket sétálni, de minthogy meg volt jövendőlve az ő elragadta­tá­suk, lehet, hogy jobb helyen vannak, mint voltak; azért csak azt itélem, hogy csapassák ki a király országából és soha többé ne legyen szabad neki visszajőni. Ezen javaslatra reá is állottak, és leirva az itéletet megküldték atyjának, a ki is midőn elolvasta, aláirta a mit végeztek, hogy véghez vitessék és csakugyan országából kicsapatott a legfiatalabb, kit a királyné igen nagyon sajnált, de mit tehetett felőle, kivált mikor gondolta, hogy idegen országban hogy fog ő tengődni, a mi több, még vadak is megehetik. Azért egy szolgájától örök emlékezetül egy arany órát és jó nagy summa pénzt küldött utána ezen parancsolattal, hogy ha megszorul valahol és édes anyját látni kivánja, nyissa fel óráját, az mindig meg fogja vigasztalni.

Nincs már maradása a királyfinak se hegyen, se völgyön, és ha eszébe jutott neveltetése, bánkódásában majd hogy meg nem halt. Utazása közben talált a hegynek oldalában egy lyukat, mely igen mélyen beszolgált s végét nem lehetett látni, s gondolván: akár ily szomoruan éljek, avagy igy muljak ki, de mégis ezen lyukba bemegyek, mig csak végét nem érem. Ment is valamely tizenkét napig és jó messzire világot látott, s gondolta, hogy ott ki fog érni a lyukból. Közelebb menve látja, hogy egy kősziklából ház vagyon kivágva, bemász az ablakán, lát tizenkét szál égő gyertyát, mellettök egy öreg ősz szakálu asszony imádkozik, kinek a homlokán van egy szeme. Bement mégis hozzája és mindjárt anyjának nevezte. Feleli az öreg asszony: isten hozott, királyfi! már két hete, hogy várlak és fenem a fogamat rád, majd megeszlek. Mondja a királyfi: édes öreg anyám, ugyan mit tudna én rajtam enni, holott nincs annyi hus rajtam, mint a bőr­egéren. Köszönd gyermek, hogy igy feleltél, mivel tizenkét fiam van, nehéz kereskedők, azoknak lettél volna vacsorául elkészitve, de már ne félj. E mellett jó vacsorát ad neki az öregasszony és aludni mentek; mig aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és felköltötték anyjukat. A legkisebb még be sem jött az ajtón, már megérezte, hogy van valami idegen a szobában, s monda: édes anyám! micsoda nyers szagu van a szobában? hiszen régen meg kellett volna már sütni. Feleli az öreg anya: szavaimra igen helyesen felelt, különben szerencsétlenségén sajnálkoztam; ti is engedjetek meg neki. Aztán a tizenkét zsiványnak eleikbe tette a vacsorát, mihez a királyfit is fel akarták költeni, de álmossága miatt nem lehete felkölteni; hanem vacsora után megparancsolták anyjuk­nak, hogy a háztól jó móddal igazitsák el a királyfit, különben el kell vesznie. Mikor fölébredt a királyfi, reggelizett, és utnak indult, de az öreg asszony megállitja őt: hallod-e, édes királyfim! kövesd tanácsadásomat. Most hét esztendeje volt itt egy király kertészének a fia, ki oly termetü és ábrázatu volt mint önnön magad s Péter volt a neve. Azért menj te is azon városba, mely a lyuk végén látszik és menj igenyest a király kertészéhez és valljad magad a kertész fiának. Most pedig adok egy halállovat és széllámpást; erre a lóra ülj fel és menj isten hirével, mert gyalog igen sokáig ki nem érnél. Midőn a lyuk szájához érsz, akaszd e lámpást a ló nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra.

Ugy is esett a dolog; felült a lóra, és vevén kezébe a lámpást, egy gondolat alatt kiért a királyfi. Akkor ló nyakába akasztotta a lámpást és visszaeresztette, maga pedig gyalog tovább ment és jobbra tért, de utja igen homokos volt; mennyit előre, annyit hátra; s nem különben a nagy meleg­ség igen igen megizzasztotta, s nem győzvén tovább tartani a szomjuságot, földre esett. Ezután fölveté szemeit az ég felé, hogy micsoda kegyetlen pusztán kell neki szomjuság végett meghalni, gondolatjában bucsut vett minden rokonától. Ekkor eszébe jut anyjától kapott adománya, veszi az arany órát, felhuzza és gondolkozik, mikor mul ő ki e világból. A midőn kinyitja, kiugrik belőle egy inas, és monda: fölséges királyfi mit parancsolsz? Ezen szinte megiedt, s azt felelte: mosta­nában semmit se parancsolok. Ismét becsukja óráját és az inas eltünt; de gondolta: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát és ki is nyitotta; hát az inas kiugrott s kérdezte: mit parancsol a királyfi? Nem egyebet, minthogy étel, ital elég legyen egy aranylábu asztalon. Alig hogy ki­mondotta, hát már minden készen volt. A királyfi is előbb ivott, aztán kedve szerint jóllakott; becsukta óráját és tovább ment, és beért azon városba. A király felől tudakozódván, megmutatták neki; bement a kertészhez és nagy örömmel fogadá az őtet. Isten hozott, fiam, Péter! azt gondol­­tam már, hogy odavesztél; és nagy öröm közt bevezette, egyről másról tudakozódott, a melyekre igen alkalmatosan megfelelt. Kérem, uram atyám, adjon nekem egy különös szobát, mivel az én kitanult mesterségemhez az illik; a melyet megkapott. Minthogy ideje volt a nyugvásnak, lefe­­küdt; ekkor mintegy éjféltájban kinyitja óráját, az inas kiugrik és kérdezi: mit parancsol, fölséges királyfi? Azt, hogy nekem oly szép virágot készits, melynek párját sem lehet találni, és tedd az asztalra. Midőn megviradt, kivánta látni Péter fiát az öreg, és be talált nézni az ablakon s a nagy világosság majd hogy el nem vette szeme fényét, azt gondolta, tüz; s reá kiált: gyere ki, Péter! Péter felelé: ne tartson semmitől; semmi baj. Ekkor kinyitotta az ajtót, hát látja az öreg az elkészitett virágot, melynek párját soha sem látta, és mondja fiának: valóban szép; és jól kitanul­­tad mesterségedet; nem hiába vándoroltál hét esztendeig. Erre azt feleli: ezen virágot édes atyám adja a legöregebbik királyleánynak; melyet át is adott, és nagy öröme volt benne a királyleánynak és kérdezte, hogy hol vette. Az én tulajdon Péter fiam csinálta. Jól megnézvén a virágot, látja a királyleány, hogy igen mesterségesen van reá irva: a ki ezen virágot meg akarja venni, egy országot adjon érte; azért szerette volna megtudni, mely okból ajándékozta neki, holott másnak ily drágán adja, de mégis abban hagyta a kérdést.

Másnap megint olyan virágot csinált Péter, de az még kecsegtetőbb volt, és reá volt irva, hogy két országot ér, s ezt a második testvérnek adá. Harmadnap még gyönyörübbet csináltatott, a mely negyedfél országot ért és a harmadik testvérnek adta. Történt pedig egykor, hogy bált tartott a király; külső országi fejedelmeket is összehivott. Mutatja virágát a legöregebbik, s azt gondolta, hogy csak magának vagyon az; de a midőn két testvére mutatá a magáét, csak akkor bámultak a virágok szépségén, és megegyeztek, hogy a virágot felteszik fejökre; majd fognak csudálkozni a bálban; mit meg is tettek; és a világosság ugy elvette a gyertyák világát, hogy csak épen e virá­­gok­nak volt erejök. Midőn meglátták a vendégek, azt gondolták, hogy az egész szoba tüzben van; némelyek megijedtek, némelyek csudálkoztak. A mint vége lett a bálnak, hazájába ment minde­gyik. Kevés idő mulva a leányoknak kedvök lett volna férjhez menni; atyjok ki is hirdette, hogy mindenféle embernek szabad megjelenni. A mint megjelentek a kérők, a két idősb hamar ki­választotta maga társát, de a legifjabb nem talált magának; hanem az udvari népet is kihivatta; s mikor megjelentették, hogy itt vannak már, a szobaleány azt mondja: fölséges kisasszony, a jelentés nem igaz, mivel Péter még a kertben dolgozik. Tehát mindjárt küldtek Péter után, a ki azonnal megjelent. A mint valamennyit megnézte a legifjabb, hát Pétert választotta. Ezek után megesküdtek valamennyien és lakodalmat nagyot tartottak.

Ezek után találkozott egy miniszter, ki a királykisasszonyért nagyon haragudott Péterre, holott ő jobban megérdemlette volna a királykisasszonyt. Ugyanazon okból gondolkozott is, hogy mint veszthetné ki őt a világból. A többi között volt a rezidenczia előtt egy nagy kőszikla, tehát azt fogta Péterre, hogy feleségét tegnap gyalázatosan kiszidta volna a kertben, s felesége azt mon­­dotta volna: nem is tudom, mint szerethettem beléd, talán mesterségedért? Melyre azt felelte volna: nem csak tégedet, hanem azt a kősziklát is, mely atyád háza előtt van, egy éjtszaka el­hordatnám, helyét felszántatnám, buzával bevetném, learatnám, s regvelre még kalácsot is ehetnék atyád belőle. Ezt hallván a király, magához hivatta Pétert, és mondá neki: mit cselekedtél tegnap, és mit mondottál? ha mindazt el nem végzed: odalesz életed. Péter e felől mind nem tudván semmit, egy kevés időnek hallgatása mulva kérdi a királytól: mi lehet az? Feleli vissza nagy haraggal: jól tudod te a tegnapi cselekedeted feleségeddel, és hogy mit mondottál; és elbeszélte, a mint feljebb emlitettük. Ezek után Péter nagy szomoruan elment és gondolkozott, hogy ki lehetett az a csalárd, a ki őt igy beárulta. Többi között felnyitja óráját, s kérdezi az inastól, hogy meg lehetne-e mindezt cselekedni? a melyre is felelt: igenis. Azután szomorunak mutatta magát, és a midőn a felesége kérdezte volna: mi bajod? elbeszélte neki, a ki is nem győzött rajta eleget csudálkozni. Azonban éjszaka idején ezt mind megcsinálta az inas és mondá Péternek: a ki azt reád fogta, háromszor fogja kilelni a hideg, s erről megösmerheted a ravasz embert; a ki neked vermet ásott, maga fog bele esni.

A midőn megviradt, látják, hogy a parancsolt dolog véghez vitetett. Jelentik a királynak, de ő lehetlennek állitotta, hanem a midőn kijött, csudálkozott a csinálmányon és Péter a becsületét kettősen visszakapta. Itten a miniszter igen mérgelődött, ismét nagyobb kigondolt hazudságot formált, hogy mit cselekedett volna tegnap Péter a feleségével, és elárulta a király előtt rutabbul mint elsőbben, és a felesége azt mondotta volna: nem hiszem, hogy ördögi mesterséggel nem birnál; de Péter azt felelte volna: hogy nem csak tégedet nem tudtalak volna elvenni, hanem azon kősziklát is vissza tudnám tenni, mely a rezidenczia előtt volt és tetején egy szalmaszálon palotát, a palotától egész a király házáig arany hidat tudnék csinálni. A király hivatja Pétert és nagy haragosan megmondotta, ha ezt nem teszed: halál fia leszesz. Itten Péter nagyon megiedt, és nagy szomoruan haza ment; felesége kérdi: mi bajod? felelé: mi haszna, ha megmondom is, te arról nem segitesz. Ekkor félrement és óráját ismét kinyitotta azzal a kérdéssel: lehet-e ezt meg­csinálni? a melyre felelte: igenis, csak te ne busulj, édes gazdám. A ki ezt reád fogta, két hónapig fogja rázni a hideg. Más napra kelvén az idő, jelentik a királynak, hogy a parancsolt dolog kész volna; el nem hitte, hanem azt a szolgát, a ki jelentette, nagyon megsebesité. Ismét bemegy a másik jelenteni, annak sem hitte, hanem kiment mégis megnézni, hogy igaz-e, és látja, hogy valósággal ugy vagyon és csudálkozott azon a raritáson; Péter pedig feleségestől fönt volt a szalmapalotában; a midőn fölébredtek, tekintenek széjjel és körülbelül az egész tartományt látják s magok is elcsudálkoztak. Itten karon fogva elmentek atyjokhoz, ki épen az arany hidon cso­dálkozott, és fölmenvén a palotába, nem győzött eleget álmélkodni a garádicsokon, a fortélyos mesterségeken, és ott maradt ebédre, ebéd után pedig Péterrel kimentek vadászni. A miniszter fölgyógyulván betegségéből, észrevette, hogy Péter nem volna oda haza; elment a feleségéhez és mondá nekie: fölséges királyné, azon sehonnaiból lett király nem érdemli a királyságot, hanem az akasztófát, mivel ha meggondoljátok, ti szalmakirályok vagytok, s már a városban is ugy folyik a hiretek, mivel a palotád is szalmán áll és ezt a te urad mind ördögi mesterséggel teszi. Vedd be tanácsomat, fölséges királyné, és mondd neki: te nem magad vagy, hanem ördögökkel határos. Alig hogy végezte beszédét, hát ehol jő Péter; a miniszter elbujt az ajtó megé; mikor belépett a házba, elibe ugrik felesége: no, te átkozott, mostan kitanultam ördögi mesterségedet vagy talán­tán magad is az vagy, mivel mindenütt csak szalmakirálynak hivnak. Azonban kinyitja Péter az órát és inasát bizonyságra híja: már mostanában mondd meg feleségemnek: ördögi mesterség-e? feleli: nem, hanem egyedül isten segitsége által vagyon; azonban óráját felakasztja szögre, ezt pedig jól látta a miniszter és csak azon gondolkozott, hogy mint lophatná el azt és egész éjtszaka ott maradt az ajtó mellett, és várta, mig csak el nem aludtak. A midőn hallotta őket hortyogni, lassan odament és levette szögrül az órát; elmegy ki a palota eleibe, kinyitja az órát, hát kiugrik belőle az inas: mit parancsolsz te ravasz, uramnak elárulója? Én semmi egyebet, mint hogy ezt a palotát az arany hiddal együtt ugy elvidd, mintha itt sem lett volna, hogy az isten se tudja hová lételét; és ezen királyt, ki az ágyban fekszik, hagyd itt a kősziklán, engem pedig a királynéval vigy el.

Másnap fölkelt Péter, hát látja magát a sziklán; feleségét, palotáját, nem különben óráját igen nagyon sajnálta; fölkelt a király atya is, hát látja, hogy sem arany hid, sem palota, és felküldte lajtorján cselédjét a sziklára, hogy a mit ottan lelnek, hozzák le; hát csak Péter uramat lelték és lehozták, de ő még csak szólni sem tudott szomoruságában. Ekkor mondá atyja: ne busulj fiam, Péter; viszek én még neked házastársul valakit, csak ne epeszd magad; de Péter felelé: nekem nem kell, ha azok oda vannak, magam is addig busulok, mig reájok nem akadok. A király nem tarthatta őt; utravalót adott neki négy társzekér pénzt és a mellé őrizetül katonaságot. A midőn már a városból kiment, talála egy kápolnát nem messze; mindjárt gőbölöket vett három társzekér pénzből és az ó törvény szerint megégette áldozatul; a negyedik társzekér pénzt a katonaságnak kiosztotta; maga pedig utnak eredett. Sok idő mulva elérkezett a nap anyjához, s még messziről meglátta elragadott legidősb nénjét, kit nem ismert meg, hanem a ki őt megismerte és eleibe jött és megcsókolván kérdezte: hol jársz, édes öcsém! Engemet a nyomoruság hozott ide. Ezt meg­látta a nap anyja, fenyegette leányát, hogy minek adja magát idegen emberhez. Mondá a leány: hogy soha sem látott volna kend fia engemet, ha ez az öcsém nem lett volna, mivel ő kikért ben­­nünket sétálni és egy akkori alkalmatosságnál kapott el a kend fia; ő szegény, azért lett bujdo­sóvá. Az anyja mondá: adj neki enni, inni, és mondá, hogy várja meg sógorát, mig haza jőne.

Estve felé lett az idő, haza jött a nap fia, s még messziről meglátta, hogy itt van sógora. Miért fáradsz ilyen messzire sógor? Feleli Péter: kedves sógor uram, tudom, hogy eleget jár kel a világban, ha látta valahol palotámat és arany hidamat, azért fáradozok. Mondá a nap fia: láttam, midőn fölépült és magam is csudálkoztam szépségén, de hová lett, nem tudok semmit felőle; azért, sógor, elkisérlek egész a holdvilágig, hol a középső nénédet megtalálod, talán többet fog tudni róla, mivelhogy éjtszaka is jár. Elmentek a holdvilághoz. Itt is meglátta nénje, kiszaladt elibe és megölelte, s kérdi: mi vetett ennyire tégedet? Meglátja ezt a hold anyja, kezdi pirongatni leányát, hogy nem elégszik az ő fiával, hanem még jövevényhez adja magát. Feleli: az az én testvér bátyám; ő mi érettünk bujdosik, mivel ha ő nem lett volna, soha sem látott volna engem a kend fia. A hold anyja is szivéből fogadta, és marasztalta, hogy várja meg sógorát. Csakugyan kevés idő mulva elő is jött és tudakozta sógorát, hogy miért fáradoz; ő is mondta, hogy látta, de most már nem tudja hol lehetne palotája, arany hidja. Azért sógor, menj el a szél anyjához, ő tán többet fog mondani. Midőn oda ér, ismét meglátja testvér huga, kiszalad eleibe és szánakozik fáradozásán. Ezt meglátta a szél anyja, s reákiált: mit akarsz te idegen emberekkel, nem éred be az én fiammal? mondja: hisz ez az én testvér bátyám, ennek köszönheti a kend fia, hogy engem meg­kapott, mert ha ő nem lett volna, soha sem látott volna. Az anyja is sajnálta őt, és minde­nek­ben kedveskedett neki, marasztalta, mig a fia haza jő; nem sokára haza is jött a szél, látja a sógorát, és bujdosása okáról kérdezősködik. Péter keservesen előszámlálta minden eseteit, nem különben ékes rezidencziájáról. Kedves, édes sógorom, még benned van reménységem, igazits az én elszámlált történetimnek megtalálására, mivel nem csak kivülről való jószágokat, hanem rejtekhelyeket is megjársz. Mondja szél sógora: tiszta szivemből segitenék, de én bizony azon időtől fogva nem láttam, mióta onnan elvitték. Ezen szavakra majd hogy el nem ájult Péter, s minthogy igy epesztette magát, összehivja cselédeit a szél és parancsolja, hogy körülbelül nézzék össze a világot, hol látnák meg valahol azt a rezidencziát, és pedig mig a vacsora elkészül. Csak­ugyan el is indultak a szelek, várakat, kastélyokat összerontanak, és hamarsággal visszatértenek, de se egyik, se másik nem hozhatott jó hirt felőle. A vacsorához ülnek, de bánatjában Péternek enni sem volt kedve, hanem halálnak gondolta magát; ekkor vigasztalására mondja szél sógora: kedves sógorkám! már hét esztendő óta egy szél nevezetü ló neveltetett itt számodra, ha csak azon reá nem találsz, különben nem tudom mint teszed szerit. Itten megszólitja legkedvesebb fiát a szél, hogy menjen el az egeknek urához s kérdezze meg szent Pétertől: nem tudna-e valamit az ékes rezidenczia felől; ki is nagy hamarsággal feleletül csak azt hozta, hogy az egek ura leg­kisebbet sem tud felőle; de minthogy Péter a gőbölöket megáldozta, tehát kegyelemből egy arany vesszőt küldött neki, melylyel akár földet avagy kősziklát megvág, megnyilik előtte. Más napra kelvén a dolog, Péter király fölserken álmából, hugától, sógorától keservesen elbucsuzik, felül a szél lóra, veszi az arany vesszőt, egy gondolat alatt a tenger hetvenhetedik szigetjében találta magát, mely sziget olyan magas volt, hogy annyira nem szolgált a szemnek világossága, és oldalán gyémántok függöttek láncz formában. Tehát megvágja ezen rettenetes kősziklát az arany vesszővel, és mindjárt megnyilott. Befelé vette utját és egy két pillanat mulva az egerek világába, azaz a harmadik világba ért, hol a vár falai, bástyái mind szalonnából, disznólábból voltanak, körül pedig az őrállók egerekből. Kérdezvén, mit csinálnak, vagy kié ez a vár? a többiek közül, feleli egy egér őrálló, hogy ez az ő királyok rezidencziája. Péter meggondolta magát és ment egyenesen a királyhoz, megfogván a kilincs madzagját, mely kolbászból volt, ki akarta nyitni, hát csak a kezében maradt. Itten az ajtón csak kaparász, meghallja az egérkirály, miniszterét küldi, hát látja, hogy egy rettenetes nagy ember, a ki be akar jőni, s megjelentette. Azonban bement Péter és meghajtotta magát az egerek királya előtt, a ki is szivesen fogadta. Hallod-e felséges király, ha rezidencziámat megtérited, öt esztendőre való gabonát adok. Feleli az egerek királya: barátom: én most hallok rezidencziádról, hanem légy várakozással, mig népemet összehivatom. A mint összegyültek az egerek, kiadta parancsolatban, hogy a ki hirt tud a rezidencziáról, nagy tisztséget, ajándékot kap. Mind azt kiáltja: nem láttam, nem tudom. Péter itt sem maradhatott, hanem elment; azon idő alatt pedig jelenti magát egy kopasz egér, hogy ő tud valamit a rezi­dencziáról, hogy az igen szoros helyen vagyon; hogy ő is életével játszott, hogy kiszabadulhatott onnan.

Mindjárt Péter után küldött és mondá az egerek királya: ezzel az öreg katonámmal fogsz elmenni, tudja hollétét. Az egér reá tekintett s mondá: fölséges király, oda lehetlen bemenni; de a király reárivalkodott: hogy ha oda nem vezeted ezen jámbort, mindjárt agyon lövetlek. És csakugyan el is ment Péter az egérrel s tudakozódott a rezidencziáról, nem különben órájáról és feleségéről. Az egér azt mondja: egy szalmaszálon van a rezidenczia: egy férfi és egy asszony lakik benne, az órát mindig nyakában hordozza a férfi; lehetlen neked odajőni velem, hol magamnak is szorult­ságot kell szenvednem. Mondá Péter: én nem is kivánkozom, csak órámat megkaphatnám. Tehát csak leendjen békével, elhozom én az arany órát. A mint oda érkezett éjféltájkor, feküdve találta mindkettőt. Lerágja nyakából az arany lánczot és kiveszi. A mint hallja az óra petyegését, mondja: ne lármázz, régi gazdádnak viszlek; és hamarjában Péterhez érkezett, általadja neki. Péter legelsőbb is megcsókolta óráját, ugy nyitotta ki, midőn kiugrott az inas és kérdezé: mit parancsolsz, régi jó gazdám? Azt, édes szolgám, hogy ezen egereknek öt esztendőre való gabonát készits; máskülönben azon minisztert, ki eddig feleségemmel élt, vidd fel oly kősziklára, hogy ha megfordul, mindjárt leessék és törje ki a nyakát, a rezidencziát pedig feleségemmel együtt régi helyére szolgáltasd.

Mindezeket megcselekedte Péter hiv inasa, s midőn megregveledett, a csalárd miniszter maga maradott egy irtóztató magas kősziklán; a mint fölébredett, iedtében megfordult és leesett a földre, a hol is lelkét mindjárt kiadta. A mint mostanában regvelre minden a maga helyén volt, a király kinéz az ablakon az időt nézni, hát látja, hogy ott a rezidenczia, az arany hiddal egyetem­­ben, és felöltözködött és elment a rezidencziába és kérdezi: ki vagyon ide haza? Mondják, hogy valamennyien. Nagy örömmel szalad az ajtóra, és zörget; itten Péter felnyitotta, hát látja, hogy az ő király atyja, ki előtt is leborult és kezeit csókolta; felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és ugy örültek, csakhogy még egyszer őket az isten visszavezethette. Itten elbeszélették történetüket, hogymint és hol voltak, hogy miniszter uram hol maradt, a ki már valósággal agyonütötte magát. Felesége megfogadta, hogy többé senki meg nem fogja csalni; Péternek ugyan nehezen esett az utazás, de nem tudott elég hálát adni az istennek, hogy ez alkalmatossággal elragadott testvéreit láthatta; hanem ezentul nagyobb gondviseléssel volt órájára; és elbeszélte a maga történetét, hogy micsoda nemzetségből való, miért lett oly szerencsétlen; akkor csudálkozott a király és a fele­sége; igy ő soha többé atyja házához nem ment, hol a két bátyja, ha él, még most is együtt van.