170. mese

Nemtudomka (Szavak száma: 3555)

Volt egy időben egy király Sczithiában, honnan a magyarok veszik eredetöket, kinek a felesége néhány esztendő elfolyása után egy Dániel nevü herczeget szült, de ugyanazon éjszakán, nem­különben órában és perczben egy kancza is megellett a ménesen, s a kis csikót egyenesen a kis Dánielnek ajándékozta a király. A többi között mikor már a gyermek arra való volt, hogy iskolába menjen, szorgalmatosan járt és tanult is, de neki már bevett szokása volt, hogy mikor iskolába ment vagy haza jött, legelső gondja is a volt, hogy megnézze és megsimogassa lovacs­káját.

Egyszeri alkalmatosságnál, mikor a királynak el kelle menni háboruskodni, feleségét s gyermekét egy generálisra bizta, a ki is alattomban a királynéval szövetségbe jött; s minthogy az asszony félt a gyermek okosságától, ugy egyeztek meg, hogy a generális jól vigyázva járjon hozzája, de a gyermek előtt olyas dolgokról semmit se mutasson. Jól vagyon, hanem mégis tartottak az ő szemességétől, s eltökélették, hogy e világból kivesztik efféleképen, ugymint: a generális kérdezi a királynétól: te szivemnek szerelme, mely móddal mulasztod ki gyermeked e világból? A melyre feleletül adta: az legkevesebb. Én anyja vagyok, ma tehát éjszaka, a midőn le fog feküdni, de már akkor oda lesz készitve az ágyba egy hegyes tőr, fogok neki hizelkedni, egyszersmind őt csiklan­tani, ezt pedig ő nem szereti: akkor tehát ő hirtelen megfordul, s agyon szurja magát.

A kis herczeg bement most is megnézni lovacskáját és igen szomorunak találta, s magában kezdett hozzá beszélni: ugyan mi bajod lehet te szegény pára? De minthogy a ló a kocsisoktól megszólamlani nem mert, csak leütötte fejét, és ugy is, gondolta magában, iskola után megint eljő hozzám. Iskola után csakugyan beszaladt Dániel az istálóba, bemenetelét se kocsisok, se mások észre nem vették, megsimogatta lovát és ujonnan kezdett hozzá beszélni: ugyan édes párám! mi bajod lehet teneked? Hát egyszer csak megszólal a lovacska: én nekem ugyan semmi bajom; ezen szavakra szinte meghidegedett a királyfi. Hát te beszélni is tudsz? Oh igenis! hallgasd meg csak panaszimat. Anyád össze van beszélve a generálissal, és ki akarnak mulasztani e világból; ezzel megmondotta neki, hogyan tartsa magát az éjtszaka. Ő szót fogadott lovacská­jának, nem is vetkőzött le, csak a kanapén szunnyadott, és ott maradt regvelig. Ezen a cseleke­detén Dániel királyfinak megdöbbentek az elveszteni akarók, de megint összebeszéltek és azt végezték, hogy ugy is szereti Dániel az édességeket; tehát kedveért csinált az anyja mennél tetszetősb kis darab czukrokat, méreggel vegyitve.

Más nap, a midőn iskolába akart menni, ismét meglátogatta lovacskáját, ki is mindjárt meg­szólamlott: ugy-e kis királyfi, nem végeztek ki e világból, de vigyázz máma, és megbeszélette neki, hogy az édességekből ne egyék. Iskolából haza térve, szokása szerint bement lovához, és az ugyan megint figyelmeztette őt, ki is azt véghez vitte, mert midőn asztalhoz ültek, kevés levest és néhány ételekből jó izüt evett, de a midőn az édességet elibe adták, kézcsókolással megköszönte és felkelt az asztaltól, mene tanulni. Itten szól a generális anyjának: te szivemnek szivszerelme! tudod-e, mi itt a bökkenő? A király e napokban haza jő, tedd magad beteggé, s mondjad neki, hogy addig fel nem gyógyulsz, mig azon csikónak, mely akkor lett, mikor te a kis Dánielt szülted, nem eszel a májából. Ez a mi akadályunk, nem a gyermek okossága; ha követed tanácsomat, igyekezetünk szerencsésen fog kiütni.

Jól vagyon! a mint ők elvégzék tanácskozásukat, a generális bement a maga szobájába, s a király is megjött az alatt. A királyné mindjárt panaszkodott hites társának, hogy egészséges nem lehet, mig ama csikónak májából nem eszik. Hiszen, lelkem, az legkevesebb! Levágatom, és kivánsá­god­nak eleget tehetünk; hanem várj egy keveset, mig Dániel haza jő, kié a csikó, hogy legalább még láthassa utoljára. Csönget a király; a mint az inas belép, jő Dániel királyfi is; az inast elküldi és mondja Dánielnek: meg kell öletnünk a csikót anyád kedviért. Jól vagyon, édes atyám, de várjon egy kevéssé, mig fölveszem nyargaló nadrágomat. Az okos Dániel fortélyossággal élt és nagy hamarsággal leszaladt a lovához, a ki igen nagyon busult, és megmondá neki, hogy kérje ki atyjától azon szabadságot, hogy utoljára háromszor nyargalhasson körül az udvarban; annak elvégzése után kérjen egy pohár bort, igya meg atyja egészségeért, azon való örömében, hogy gonoszságukat véghez nem vihették, az anyja és a generális egészségeért is. Dániel mindenben szót fogadott, a mint felhuzta a nyargaló nadrágot, térdre esett atyja előtt, ki megengedte kiván­ságát és a lovacskát fölnyergelték. Ő háromszor körülnyargalt, és kapott egy pohár bort, és atyjára köszönté: ez legyen édes atyám egészségeért, hasonlóképen anyám és a vele tartott generális egészségeért azon okból, hogy kivánságokat rajtam nem töltheték elszánt gyilkolással. Ezek elmondása után a lova Dániellel a palotán felül ugrott és elvitte őt heted hét országig.

Midőn a király e szörnyüséget hallotta, megköttette a generálist, és a várnak négy szögletére akasztatta, feleségét pedig a legerősebb tömlöczbe tétette; de minthogy Dániel visszajövetele semmi módon sem történt, feleségét azonban szerette a király, megirgalmazott neki, és kivétette a tömlöczből.

Dániel királyfit a lova egész London városáig vitte Anglia országba; és letette ott egy mezőn ezen kérésnek mondásával: édes gazdám, azért hoztalak ezen országba, hogy ha megtartod szavamat, jövendőben itten király fogsz lenni. Ő megigérte. Azt mondotta neki a lovacska: téged akárki és akármiről fog kérdezni, csak azt add feleletül: nem tudom. Jól vagyon! bemegy a városba a király­fi, s egy helyütt megtalálják szólitani: Ki vagy? Nem tudom. Honnét jösz? Nem tudom. És ez mindig igy ment, s néhány napokig a városban járkálván, többi között a királynak is tudtára adták, hogy itt van egy igen gyönyörü fiu, ki mindenre azt mondja: nem tudom. Az semmi! hozassák ide, szolgáljon az én konyhámban. A mint elhozták a király elibe, megtetszett neki, és kérdezé tőle: hogy hivnak? Nem tudom. Ezzel mindjárt a főszakácshoz adta azon parancsolattal, hogy akármicsoda kárt talál tenni, verni őt nem szabad. Itten az a bevett szokás volt, hogy minden vasárnap, a kire a sor jött, otthon kellett maradni, tüzet rakni, a többinek templomba menni. Nem sokára őt is érte a sor; a többi közt reá parancsoltak, hogy tüzet rakjon és a hust addig feltegye, hogy forrjon. Ő feltette ugyan, hanem hamut is hintett a hus fölé. A midőn haza jőnek, látják az ő cselekedetét; mit volt tenni, verni szabad nem volt; szidás nélkül vagy azzal, neki mindegy volt, azért kérdezték tőle: miért tette azt? Nem tudom. Kénytelen voltak mindent kivetni és fris hust hozatni, mindent ujra késziteni, és ezentul ő N e m t u d o m k á n a k hivatott.

Nemtudomka többféle károkat tett a konyhában, s kénytelen volt a főszakács ő felségének meg­jelenteni azon kérésével, hogy méltóztatnék őt máshová tétetni. A kertésznek épen szüksége volt segitőre, a ki vigyázzon a kertre, mig ő valahová ki talál menni. Történt egy vasárnap, hogy a kertész, mint szokás volt, elment misére; nem is maradt otthon csak egyik királykisasszony, ki némely fájdalmat érzett tagjain, más pedig a háznál senki sem volt, csak Nemtudomka, a kit a lova meglátogatott és kérdezősködött tőle: mint szolgál egészsége, mint van dolga. Nemtudomka mindenekről értelmessé tette őt, hogy meglehetősképen. Itten a lovacska elhozott egy kantárt neki és mondá, ha én kellek neked, csak ezen kantárt rázd meg, de oly időben, mikor magad vagy, én mindjárt megjelenek. Már mostanában rázd meg a kantárt. Megrázta és azonnal ott termett egy rézszinü szép ló, és neki való ruha, melyre felült és a kertet sebes nyargalással összevágta, rontotta. Ezt az ablakból jól látta a kisasszony, de mindazonáltal senkinek se szólt felőle. A midőn ezen kárt megtette, egyet rázkodott Nemtudomka lova és megváltozott és elment, ő pedig az istálóban teknő alá bujt féltiben, a kantárt jól eltette, hogy senki rá ne találjon.

Jól vagyon! Haza jő már most az öreg kertész, látja ezen romlásokat, kiabál: ilyen adta, teremtette! hol vagy Nemtudomka? majd adok én neked jól nem vigyázni. De az ablakból intett a kisasszony, hogy meg ne verje. Csak kiált reá, de minthogy meglátta lábait a teknő alól, mondá: gyere ki, Nemtudomka! Miért nem vigyáztál jobban? Nem tudom! Csak még egyszer ilyen kárt tégy, majd adok én neked. Nem tudom, volt mindig a felelet. Nagy nehezen aztán egy heti mun­kával összeigazgatták a kertet, majd oly rendbe s állapotba hozták, mint régente volt. Megtudta a király is, hogy az alatt esett, mig templomban voltak, hogy Nemtudomka nem vigyázott, más pedig nem volt itthon. No! isten neki, mondá a király, csakhogy megint helyre hoztátok.

Jövő vasárnap megint elmennek misére, kivéve Nemtudomkát és a királyleányt, ki magát betegnek tetette, mivel gondolta, hogy megint fog valakit nyargalni látni. Jól vagyon, a midőn már mind elmentek, fertály óra mulva Nemtudomka megrázta kantárját. Azonnal ott termett ezüst szinü formában kedves lova. Most kétszeresen rutabbul elcsufitotta a kertet, mint első vasárnap. A királykisasszony csak az ablakról nézte és fájt neki azon lovon ülő szép ifjuért a szive. Azután leszállott Nemtudomka a lóról, megrázta magát a ló, elváltozott elment, ő pedig elbujt az udvarban. Hazajövetelkor majd hogy a guta meg nem ütötte a vén kertészt. Meglátja Nemtudomkát: várj, te gazember! majd adok én neked vigyázást; de ő szokás szerint felelte: Nem tudom. De ilyen adta, szedte, vette! majd tudom én, csak kezembe kerülj. Nem tudom. A kertet ismét nagy nehezen felékesitették, de harmadik vasárnap, a midőn Nemtudomkát kivéve, a templomba mentek, de igaz! a királykisasszony megint betegnek jelentette magát, gondolta, hogy talán megint eljő az a szép ifju. Alig hogy elmentek misére, megrázta kantárját és ott terem Nemtudomka lova aranyszinü szőrben; ő is felült aranynyal tündöklött szép ruhájában, és ugy összerontotta azon kertet, hogy nem egy hamar lehetett megcsináltatni. De ezt nem nézte betett ablakon által a királykisasszony, hanem kinyitotta az ablakot és kikönyökölve nézte a szép ifjut. Ezt megpillantja Nemtudomka, oda ugrat egyenesen be az ablakon hozzája és megcsókolja kezét, de semmit nem beszélt. Erre azt mondja a királykisasszony: szólalj meg már egyszer, látom én, hogy te tudsz beszélni, csakhogy nem akarsz. Ezzel kiugratott és leszállt az istálónál, lova elment, ő pedig fel s alá sétált az udvarban. Jól tudta a királykisasszony, hogy ez valami különös ágból veszi eredetét, de valamin aggódik, a miről se tesz legkisebb emlitést; ő meg betegnek csak tetette magát, s mostanában igazán fájt szive. Haza jőnek a templomból, látják ezen iszonyu nagy kárt, kérdezik Nemtudomkát: ki tette? Nem tudom. Miért nem vigyáztál? Nem tudom. Erre megfogták és meg akarták verni, de minthogy mindenre azt mondá: Nem tudom, azt gondolták, hogy bolond, és elengedték neki a büntetést.

Egyszer azt mondja leányainak a király: nézzünk utána már egyszer, hogy férjhez mehessetek, különben megvénültök. Itt a király mindenféle országbeli királyfiakat és fényes születésü ifju nemzetségeket felszólit azon okból, hogy a melyikbe leánya beleszeret, legyen bár az akár kicsoda, hozzá adja feleségül. Kevés idő mulva megérkeztek, kisasszonyai válogattak; a két első csakugyan királyfiakat, de a harmadik testvér egyiket sem kedvelte, hanem igy szólott: minthogy édes atyám megengedte, hogy akár szegény, akár gazdaghoz mehetek férjhez, hivassa mind, a ki csak udvarunkban lakik. Itten e parancsolatra valamennyien megjelennek, de egyiket sem válasz­totta, hanem kérdezte: senki sincs már más az udvarnál? Van, de abba csak belé nem szeretsz: Nemtudomka. Jőjön fel. A mint feljött és a szobába lépett, kérdezi a királykisasszony: hogy hínak téged szép ifjum? Nem tudom. Erre megcsókolta Nemtudomkát. Én szivemnek sziv­­szerelme, én a tied, te az enyém. Ezen valamennyien csudálkoztak; de mit volt tenni, atyja nem akarta megváltoztatni szavát és igy megesküdtek mind a hárman.

Midőn már vigadtak a mulatságban, Nemtudomka semmit se beszélt, hanem lejött szobájába; de észrevevén, hogy hibázik, leküldenek hozzája, hivatják, de ő csak azt mondja: Nem tudom. Már elmult a lakodalom, és javasolták a királynak, hogy szégyenökre ne essék, csináltasson Nem­tudomkának deszkából házat a palota előtt; lakjék ott feleségével egyetemben; a mi ugy is lett. Egyszer a két ifju király, ugymint a Nemtudomka sógorai, vadászni mentek, s hivták őtet is. Nem tudom. Hiszen majd tudjuk mi, te vén bolond, és elmentek. Nemtudomka is megrázta kantárját, a nélkül, hogy valaki látta volna és megjelent lova réz ruhával egyetemben és eléjök vágtatott, mintha már visszajőne a vadászatról. Ezek a midőn meglátják: ugyan ki lehet ez a királyfi? valami külső országbeli herczeg; még a ruhája is csupa réz. Honnét jő uraságod, nem jőne vissza vadászni? Én már elvégeztem a magamét, és mutatja nekik az arany vadkacsát, hogy mit visz. Ennek látására egymás szemébe néznek és mondják egymásnak: vegyük meg tőle, ha eladja: nagy böcsületet nyerünk mi ezzel. Kérdik őt: miért adná azt az ur minekünk? Pénzért nem, felelé, hanem ha nekem adjátok azt a két gyürüt, melyben esküdtetek. - Egy kicsit gondolkoznak s mondják: adjuk oda, hiszen majd csináltatunk másat az aranymüvesnél. Oda adták és kérdezék: ki lenne személye? Én, a deszkavári király fia. Ezzel elbucsuztak és örömükben elnyargaltak; Nemtudomka pedig megelőzvén őket, felöltözött más ruhájába és kiállt az ajtó elé. Hát egyszer jőnek és mondják: látod, sógor, Nemtudomka, miért nem jöttél; látd, mit vadásztunk. Nem tudom. De tudjuk mi, szamár! Ezen megörült a király, minthogy ebben az országban affélét nem is látott. Más nap megint kimentek volt, ismét hitták őt: gyere sógor, vadászni. Nem tudom. A másik azt mondja: hagyj békét annak a bolondnak. Nem tudom. Ők elmentek. Nemtudomka megint megelőzte őket ezüstszőrü lovával, és magán is azonféle ruha ékeskedett. A midőn megszemlélték őt, egyik azt mondja: ez a tegnapi királyfi; a másik mondja: nem az, mivel az rézruhában volt. Megszólitják: nem jőne-e vissza, vadászni. Nem, mivel már én elvégeztem, és mutatja nekik az arany szarvast. Ők ezt igen megszerették és kérdik: miért adná el nekünk. Barátim, nem egyébért, hanem ha ezen arany gyürüt homlokotokra hagyjátok sütni. Egymás szemébe néznek; ámbátor fájni fog, de a haj alatt senki se látja. Azonnal oda sütötte, nekik pedig szivökre szolgált ugyan, de az öröm miatt nem igen érezték, és megint kérdezék: kihez volna szerencséjük. A deszkavári király fiához. Ezzel elbucsuztak, elmentek; Nemtudomka ujonnan megelőzte őket és kiállt a kapuba, közönséges ruhájában. A midőn megjöttek, csufolták őt; látod, mit vadásztunk! Nem tudom. Mivel nincs eszed. Nem tudom. A király most százszortább meg­örült. Harmadszor is, midőn kimentek volt, hitták sógorukat, de csak “nem tudom” felelettel hagyta őket; a ki is eleikbe lovaglott aranyszőrü lovával és olyanféle ruhában. A midőn meg­látták, azt találták mondani: ez megint a deszkavári király fia. A midőn már jól közelgetett, csakugyan reá ismertek és kérdezik tőle: honnan jőne! Vadászatról. Hát mit vadászott! Oh igen szép gyönyörü arany tuzokot. Ezt a midőn meglátták, majd meghaltak érette, és ujonnan kérték tőle. Oda adom ezt is, de csak ha az akasztófát hátatokra hagyjátok sütni. Azok gondolták ugyan, hogy fájni fog, de nem látja senki, s reá hagyják sütni, a mint meg is esett. Itten haza lovagoltak a szép állattal, ha jóformán megszenvedtek érte, nagy dicsekedéssel is mentek a király elibe, ki még jobban megörült, mint a többi vadaknál. Nemtudomka pedig, a midőn elváltak egymástól, leszállott lováról, ki neki három tarisznyát adott: mivel most nem sokára háboruja fog lenni feleséged atyjának Kukoricza Marczi királylyal, és a midőn látni fogod, hogy igen veszt, rázd meg a kantárt, el fogok én jőni és mi ösmeretlenül megyünk az ő segitségére. Az első zacskónak az a tulajdonsága vagyon, a midőn akarod, mindenféle katona jő belőle; a második akármennyi municzióra van szükséged, megadja; a harmadik pedig élelmet, a mennyi csak kivántatik.

A midőn elvégezték beszédöket ő a maga ruháját felölté és hazament; már akkor mindenütt keresték, hogy hová lehetett, kérdezi a felesége és többi sógorai: hol voltál Nemtudomka? rosz hir vagyon; háborunk lesz. Nem tudom. Más nap jött a parancsolat, hogy regvel a csata kezdődik. Ilyen formán el kellett készülni és rendelt órára kiment a két ifju házas király is. A mint hadakoztak, Kukoricza Marczi ugy megverte a király népét, hogy az országból is majd kiverte. Haza jövetelkor az egész udvar szomoruságban volt, kivált Nemtudomka felesége; mivel mindig gondolta: mit csináljon ezzel a boldogtalannal, se beszélni, se mást nem tud; és kérdi őt: lelkem, mit csináljak én már mostanában, ha elveszti országát atyám, hogy éljünk? Nem tudom; és min­dig örült Nemtudomka; megfogta felesége kezét s atyja háza felé huzta, a hol épen vacsoráltak, és csudálkoztak az ő megjelenésükön, holott soha sem szoktak eljőni ebédre, annál inkább vacsorára; és mutogatta kezeivel, hogy itt akar vacsorálni feleségével együtt; nagyon is szivesen fogadták, mivel soha sem látták ilyen jó kedvét.

Vacsora közben megszólal egyik sógora: nem tudom, minek örülhet Nemtudomka, holott inkább szomorkodni kellene. Ezen szavakra felugrik és botját felkapva, örömmel teljesen kiabálja: nem tudom, és forgatja botját, vág vele mindenfelé és csufolja őket mutogatással, hogy mit félnek, ekkor megütötte mellét és mutatott az egekre ilyen mondással: Nem tudom. Felesége és ő fel­kel­tek, megcsókolták atyjok kezét, kiki haza ment aludni. Csudálkozott mindenki az ő vig napján. Korán regvel mind az utczákon állottak fegyverben; két sógora általugratott Nemtudomkához a palotából és hivták: gyere sógor, verekedni, tegnap ugy is eleget vágtál. Ő szomoruvá tetette magát, és mondá: Nem tudom. Midőn a többiek már jó messzi mentek a katonasággal, megrázta kantárját; itt termett mindjárt az ő jó lova. No! édes gazdám, meg vagy szabaditva, megtartottad szavadat; ezentul szabad már beszélned. Kiki gondolhatja, mely örömére volt Nemtudomkának ez a szó. Lovát bevezeti udvarába, beszalad feleségéhez ezen mondásokkal: No, angyalom, szép feleségem, ne félj már többé és ne is szomorkodjál; minden jól fog végződni. Felesége igen megörült, de megtiltotta neki, hogy felfedezze még atyja előtt is, hogy ő beszélni tud és háboruba megy. Előtte pánczélos ruhát öltött, lovára felült, megcsókolta őt és elment. Alig hagyta el a várost a tarisznyát megforditotta és annyi katonaság lett egyszerre, hogy csak szörnyüség volt; közelgetett mindig odább, és épen akkor már agyonverte Kukoricza Marczi az ő felesége atyját, ki midőn látta, hogy hátulról is jő egy sereg nagy futással, még jobban megiedt; de Nemtudomka, fehér zászlót küldött előre, hogy az ő segitségére jő. A király mindjárt eleibe szaladott, hogy kihez lenne szerencséje, és mint érdemlette meg ezt a nagy barátságot. Én vagyok a deszkavári király fia; többire leszen még szerencsénk beszéleni; addig is megcsókolták egymást.

Az elfáradt katonák hátra küldetvén, a magáét vitte előre Nemtudomka és mikor már két óráig viaskodtak, tetette magát, mintha megsebesült volna. Csizmáját keresztülszuratta, és vért öntött belé, és ugy szinlette, mintha észre sem vette volna. Ezzel hátra szaladott, s mondja: No kedves ismeretlen király, ne busuljon, részünkön lesz a győzedelem. Egyszer csak azt mondja a király: deszkavári királyfiu! meg van maga sebesitve. Hol? A lábán és vér is fut belőle. Kérem tehát, adja ide nyakáról kendője felét, hogy kössem be. Hát ha ingét kérte volna, nem adta volna oda? Azután megint elment a viaskodás piaczára és Kukoricza Marczi királyt egész országáig verték, sok adóra kötelezték, melyet sokáig fizetett is.

Itten elmult a háboru, a deszkavári királyfiut hitták magokkal embereivel egyetemben, hogy annál inkább meghálálhassák szivességét, de ő megköszönte, hanem el fog menni ugymint más nap; a mint elbucsuztak egymástól, ő mintha pihentetni akarta volna katonáit, leült, s mikor amazok messzire haladtak, zacskóba hajtotta katonáit, maga frisen haza ment, lova eltávozott, ő pedig levetette pánczélos ruháját, fölvette a mindennaplót és feleségével beszélgetett, tudtára adván, mily szerencsésen lett vége a harczolásnak, s kérte, hogy csak senkinek semmit se szóljon, hogy tegyen először megérdemlett csufolódó tréfát sógorain, hogy ő legyen vig, de semmit ne beszéljen. Arra is megtanitotta feleségét, hogy emlitse: nem hiába mutogatott az egekre Nem­tudomka; nem hiába örült, de örömre is vált a mi szomoruságunk; más különben kérdezze sógorait: micsoda vitézséget vittek véghez, és miért nem vitték el Nemtudomkát erővel is harczolni, legalább megtanult volna ott beszélni. Itten hallják a muzsikaszólásokat, kimegy Nem­tudomka az ajtó elé és nagy szomoruan nézi őket; két sógora reá kiált: No te ingyen élő, mért élsz a világon, ha csak mindig itthon henyélsz; lásd, mi veszekedtünk és erőnk által mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom.

Estve nagy mulatság adatik, a hol mindenféle nagy és kis urak megjelentek az udvari sze­mélyekkel egyetemben. Itten mindnyájának kedve volt; Nemtudomka egyszer csak kiszökött és elment haza; háza körül felállitotta katonáit, ágyukkal együtt, őrzésképen. Ezalatt Nemtudomka felesége meghasználta a feltett kérdéseket; de azért csak a két sógorát dicsérték, hanem mikor arra kellett felelniök, miért nem vitték el Nemtudomkát, azt mondják nagy fitykén: bolondot vinni oda, az is gondolat! Most, hogy ő nem volt a szobában, utána küldtek egy fő generálist; de a midőn generális uram meglátta a sok fegyveres katonát, visszaszaladt és jelenté, hogy oda követségképen volna jó menni, ki tudja, mi van a dologban. Mindjárt néhány katonával bement hozzá és azt mondja: a király hivatja, jőjön fel hozzá. És megszólamlik: tőle mint atyámtól nem érdemlem, de addig föl nem megyek, mig ő maga le nem jő hozzám. A király lement, de már akkor elveszett onnét a sok katonaság, ő pedig letérdepelve várta őt, ugymint a királyt, kezét kérte, megcsókolta és fölkelt. Köszönöm, édes atyám, megalázódásodat; és felöltözött biboros bársonyos királyi ruhába és kérte atyját, hogy a többiek előtt mutassa be. Itten mindegyik csudálkozott, hogy oly szép fiu volt, és hogy megszólamlott, felesége a többi előtt megcsókolta.

Mostanában beszéltek a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett volna, elvesztünk volna. Ő pedig kérdezi: ösmerik-e ezen kezkenőt? Oh, igen is. No, tehát nem kell már keresni őt; én azért neveztem magamat ugy, mivel deszka házban laktam; és mutat két arany gyürüt: ki ösmerné el magáénak. A két királyleány mindjárt, egyik is másik is azt mondja: enyém. No tehát, hogy megösmerjék a ravasz erkölcsü embereket, két szemtelen sógorom adá nekem az arany vad­kacsáért, mit ha nem hisznek, nézzék meg a homlokukra sütött bélyeget; sőt még az utóbbi két vadállatért az akasztófát sem szégyenlék hátokra süttetni. Ezt mindjárt megvizsgálták és valósággal ugy találták. Nem volt itten többé oly kedves ember, mint Dániel, a született királyfi, más néven: Nemtudomka; kinek is a felesége atyja általadta mindjárt az országot, és megkoro­náz­tatta London városában. Két sógora elveszté a régi becsületet, ő szerencsésen élt feleségével egyetemben, és a lovat magának örökre megtartotta.