131. mese

Az ólombarát (Szavak száma:9935)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diófa, diófa tetején almafa, almafa tetején körtvefa, körtvefa tetején szilvafa, szilvafa tetején cseresnyefa, cseresnyefa tetején baraczkfa, baraczkfa tetején czitromfa, czitromfa tetején fügefa, fügefa tetején narancsfa, narancsfa tetején roz­ma­ringfa, rozmaringfa tetején jegenyefa, jegenyefa tetején egy ringyes-rongyos pendel, melynek kilenczvenkilencz korczába egy-egy mese volt férczelve, ez is onnan van kivéve.

Volt egyszer hát egy szegény ember s ennek három fia.

Itt a szegény ember a haldokló ágyán fekszik, ezért az ő három fiát maga elébe hivatta, kikhez aztán szava és mondása im ez volt:

- Édes fiaim! ha nem mondom is, ugyis tudhatjátok, hogy mért van a mi országunk gyászba borulva, hogy mért van a mi országunkban örökös sötétség, ugyannyira, hogy a kanál is meg­állana benne. De ha nem tudjátok, hát megmondom: hát fiaim ez az örökös sötétség onnan van, mert a napot és a holdat ellopták a mi fényes egünkről!... Hanem fiaim egyet mondok, kettő lesz belőle: nekem egy tátos azt jövendölte, hogy az én három fiam közül az egyik, már hogy melyik, azt egész bizonysággal nem merem állitani, visszahozza a napot és a holdat. Azért fiaim ezennel meghagyom nektek, hogy holtom után azonnal induljatok el a nap és a hold fölkeresésére s mindaddig haza ne jőjetek, mig a világosság forrásait haza nem hozzátok.

Ezzel a szegény ember a fal felé fordult, kiköltözött ez árnyékvilágból s el is temették tisz­tességesen.

De itt uramfia! mi kerül a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam a hol mondták, az egész országban hire futamodik, hogy a szegény ember három fiának mit hagyott a testa­mentomában; ugyannyira, hogy még a király is meghallotta, ki aztán tüstént maga elé hivatta a három fiut.

S mikor a király szine előtt megjelent a három fiu, az azt mondja nekik:

- Édes fiaim! én azt hallottam, hogy apátok - hogy az isten nyugtassa meg, még a meghaló földében is - meghaló-ágyán meghagyta nektek, hogy holta után induljatok el e széles nagy világba a nap és a hold fölkeresésére. Azért fiaim ez szóm és mondásom hozzátok: hogy az, a ki a napot és a holdat elhozza, holtom után király lesz, azt a másikat pedig, a ki annak a bizonyosnak mindenekben segitőtársa lesz, vicze-királylyá teszem. Most pedig menjetek be az én királyi ólamba és fegyvertáramba s válaszszatok magatoknak paripákat és kardokat, aztán pedig pecsétes levélben átadom nektek a parancsolatot, hogy a merre csak mentek, mindenütt szénát, zabot, ételt és italt ingyen szolgáltassanak ki a számotokra.

Itt a három fiu bemegyen a királyi ólba s a két idősb testvér kiválasztotta a legszebb arany­szőrü paripákat, a legkisebb pedig valahol ott a fal mellett, valami rejtett zugban, pókháló és szemét közt tengődő kóczos, rongyos csikót szemelt ki magának. A két idősb testvér még kinevette a legkisebbet, hogy ugyan mit akar azzal a rongyos, tesznye csikóval, mely a maga lábán is alig tud megállani, de ezzel az mitse gondolt s fülebotját sem hajtotta a két bátyja beszédének. Innen aztán bementek a királyi fegyvertárba, hol a két idősb testvér kiválasztott magának két szép aranykardot, a legkisebb fiu pedig, kinek legtöbb esze volt, egy rozsdás aczélkardot szemelt ki magának. Ez a rozsdás kard hol kiugrott a hüvelyéből, hol visszaugrott; szünet nélkül mindig játszott. A két öregebbik testvér ujra kinevette a legkisebbiket, de ő ezt is, mint a többit, szépen zsebre rakta, gondolván magában, hogy az nevet igazán, a ki utoljára nevet; mert a tesznye csikó, olyan igaz minthogy élek s élnek kigyelmetek, hisz ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, széltől fogantatott, zsarátnokot evő, hat lábú tátosló volt, a rozsdás kard pedig olyan tulajdonsággal birt, hogy csak ezt kellett neki mondani: “vágjad édes kardocskám” s azt a bizonyost azonnal levágta; de mindezekről a két idősb testvér mitse tudott, mert nem értettek a famunkához.

Itt a három testvér utnak indult ország-világszerte a nap és a hold keresésére.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elértek az ezüsthidhoz.

Mikor az ezüsthidhoz értek, azt mondja a legkisebbik testvér két bátyjának szót szólván:

- Édes testvéreim! Menjünk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a holdas paripa, ezen pedig a 12 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján fityeg a fényes hold.

Itt a két testvér alig bujik el az ezüsthid alá, már ekkor a hidon volt a holdas paripa, rajta a 12 fejü sárkány, ennek pedig a nyeregkápáján fityegett a fényes hold.

Itt a tejfehér szinü holdas paripa megbotlott az ezüsthidon.

Megharagszik erre a tizenkét fejü sárkány s azt mondja a holdas paripának:

- Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a husodat, föld igya a véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem botlottál, most az egyenes uton is meg­botlasz!... Hej, világszép éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét, ha most itt volna, szeretnék összetüzni vele.

Erre a szóra, a mi Kiss Miklósunk - mert közbe legyen mondva, igy hiták a legkisebbik fiut - a hid alól kiugrat az ezüsthidra az aranyszőrü tátosparipán s összetüz a 12 fejü sárkánynyal.

Sokáig viaskodtak egymással. Kiss Miklós csak a rozsdás kardjának szólt: “Vágjad édes kar­­docskám” s az azonnal három fejét vágta le a sárkánynak s igy sorba, mig mind a 12 fejét le nem kaszabolta; ugyannyira, hogy a kurtábbikat mégis a 12 fejü sárkány húzta. Kiss Miklós aztán kötőfékre fogta a tejfehér szőrü, fekete serényü holdas paripát - a nyeregkápán fityegett a fényes hold is - s a középső testvér gondviselésére bizta. S aztán keresztülmentek az ezüst­hidon, mely a tátosló arany patkójától csakúgy csengett-bongott, mint a legszebb muzsika.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis elértek az aranyhidhoz.

Mikor az aranyhidhoz értek, megszólal Kiss Miklós s azt mondja a két bátyjának, szót szólván:

- Édes testvéreim! Bujunk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a napos paripa, ezen pedig a 24 fejü sárkány, kinek a nyeregkapáján fityeg a tündöklő nap. Majd kihi ő engem egy szál kardra, majd megmérkőzöm én vele, de erőnek erejével, s ő engem nem tud legyőzni, se én őt: ekkor ő is, én is lánggá változunk; ő lesz a piros láng, én pedig a kék láng; - de még ekkor se birjuk egymást legyőzni, mert igen egyforma erejüek leszünk, hanem itt van ez a kénkő, majd mikor a piros láng legjobban nyujtózik az égfelé, hogy elnyomja a kék lángot, már mint engem: dobjátok a kénkövet a piros lángba.

Alig végzé beszédét a mi Kiss Miklósunk, már a hidon termett a napos paripa, hátán a 24 fejü sárkány és a tündöklő nap; - de a napos paripa megbotlott az aranyhidon.

Megharagszik erre a huszonnégy fejü sárkány s azt mondja a napos paripának:

- Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a husodat, föld igya véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem botlottál s most az egyenes uton botlol meg!.... Hej, világszép éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét - hogy a kutya egye meg! - s ha most itt volna, szeretnék összetüzni vele!..

Erre a szóra a mi Kiss Miklósunk kiugrat a hid alól, fel az aranyhidra s összetüz a 24 fejü sárkánynyal.

Kiss Miklós csak a kardjának parancsolta, hogy “vágjad édes kardocskám” - s az izibe leszelte a sárkány 24 fejét; - de világcsodájára, mikor mind a 24 fej le volt vágva, azok egy szem­pillantásra ujra kinőttek, melyeket aztán az ugráló kard sem tudott leszelni, hijába mondta neki Kiss Miklós “vágjad édes kardocskám” mert biz az egyet sem tudott vágni. Ehj, kezébe kapja a rozsdás kardot a mi Kiss Miklósunk s ugy megforgatta mint a villámlás, de nem nyert vele semmit, mert igen egyforma ereje volt a sárkánynyal.

Mikor a sárkány látta, hogy nem boldogul a mi Kiss Miklósunkkal, megszólal ilyeténképen:

- Hallod-e te Kiss Miklós - vesztél volna az anyádnál - már látom, hogy semmire sem mehetek veled, de te se én velem: azért tegyünk egy próbát: válj te kék lánggá, én pedig piros lánggá s a melyikünk el tudja nyomni a másikat, azé legyen a napos paripa s rajta a tündöklő nap.

Ugy is lett. - Kiss Miklós kék lánggá vált, a 24 fejü sárkány pedig piros lánggá. Küzködik egymással a két láng, hogy melyik birja elnyomni a másikat, de sem a kék láng nem birta elnyomni a pirosat, sem ez amazt; - de szerencsére a két testvér ép ekkor vetette a piros láng közé a kénkövet s igy a kék láng mégis elnyomta a pirosat, s mikor egészen elfojtotta, a 24 fejü sárkány is megszünt élni.

Kiss Miklós a napos paripát az öregebbik testvér gondviselésére bizta. Kiss Miklós aztán azt mondta két bátyjának, hogy menjenek csendesen hazafelé, mert ő neki még dolga van s azzal elvált tőlük.

Kiss Miklós aztán megrázkódik, s ime egy kis czirmos macskává változott. Szalad a kis czirmos macska az országuton, egyszer egy gunyhóba ugrott. A gunyhóban volt pedig a sárkányok édes anyja, és kinek-kinek a maga felesége.

Meglátja a kisebbik sárkány felesége a kis czirmos macskát, azt az ölébe veszi, megsimogatja s azt találja mondani a sárkányok anyjának:

- Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az uramat, olyan forrás vizzé változnám, hogyha abból Kiss Miklós, meg a két bátyja nem többet, csak egy cseppet innának: tüstént szörnyet halnának!

Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a kisebbik sárkány felesége öléből s odatörlészkedett a nagyobbik sárkány felesége szoknyájához, ki aztán azt ölébe vette, megsimogatta s azt találja mondani:

- Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az uramat: én meg olyan körtefává változnám, hogyha az én körtvémből Kiss Miklós, meg a két bátyja, nem többet csak egy falatot ennének: tüstént szörnyet halnának.

Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a nagyobbik sárkány öléből s odatörlészkedett a vén asszony szoknyájához, ki azt az ölébe vette, megczirogatta s azt találja mondani két menyé­nek:

- Édes leányaim! támaszszátok csak fel az én két szememet azzal a 12 mázsás vasruddal, hogy hadd tekintsek csak körül.

A két menye aztán elővette a 12 mázsás vasrudat s feltámasztották vele a vén asszony szemeit. Ekkor megszólalt a vén asszony is ilyeténképen:

- Hej, ha az én két fiamat az az átkozott Kiss Miklós megölte: én meg akkorra szájjá válto­zom, hogy az egyik végét a földnek, a másikat pedig az égnek vetem s hogyha abba megfog­hatom azt az átkozott gazembert és a két testvérét: mint a malomkő a buzát, ugy össze­mor­zsolom őket.

Mikor a kis czirmos macska mindezeket szépen kihallgatta, usdi vesd el magad, ki a gunyhó­ból, szaladásnak eredt s mégsem állt, mig jó tátoslovához nem jutott.

A vén asszony 12 mázsás buzogányt hajitott utána, de elhibázta a dobást, mert ép ekkor csukódott le két szeme pillája, magától pedig, ha csak fel nem támasztották, nem birta felnyitni, mert vén volt már.

Igy szabadult meg Kiss Miklós a 12 mázsás buzogánytól, a bizonyos haláltól. Mondom, hogy megszabadult, hogy elért jó tátoslovához, ujra megrázkódott s a kis czirmos macskából ismét legény lett. Aztán felült jó tátoslovára, mely egyet szökött, kettőt ugrott s tüstént utolérte két bátyját. Aztán folytatták az utjokat szép csendesen hazafelé, egyszer azonban megszomjazik a középső testvér s azt találja mondani két testvérének:

- Ehjnye, be szomjas vagyok, majd kiég a torkom!

- Ha csak az a bajod, válaszolt Kiss Miklós, mindjárt hozok én vizet; amott buzog fel egy forrás.

Ezzel Kiss Miklós sarkantyúba kapja jó tátoslovát, egyet szökik, kettőt ugrik s már a forrás viznél volt; de itt Kiss Miklós a helyett hogy tele meritette volna a kobakját, mely ugy az oldalán függött, kihuzta éles kardját s háromszor beleszúrt a forrás vizbe. Ime! a forrásból vér buzogott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a vér a kisebbik sárkány felesége vére volt, az a jajszó ugyanannak halálos nyögése volt; ugyannyira, hogy az egész forrást pirosra festette a vér. S mikor a két testvér a forráshoz ért, egy csepp kedvök sem volt belőle inni.

No jól van, ez abba maradt s tovább mentek. Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer megszólal a legidősb testvér is ilyeténképen:

- Ehjnye, be éhes vagyok!

- Ha csak az a bajod, válaszolt neki Kiss Miklós, azon könnyen segithetünk, mert amott a töltés mellett van egy körtvefa, azon pedig annyi az érett gyümölcs, hogy majd az ágát töri le. No várj, majd hozok én neked mindjárt körtvét, csak te vezesd addig a napos paripát.

Itt a mi Kiss Miklósunk sarkantyúba kapj a jó tátoslovát, mely egyet szökik, kettőt ugrik s már a körtvefa előtt terem; de itt a mi Kiss Miklósunk a helyett hogy szakasztott volna a körtve­fáról és a bátyjának vitte volna, kihúzta éles kardját s a meztelen fegyverrel háromszor szúrt a körtvefa tövébe. A fa tövéből vér buzgott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a piros vér volt a nagyobbik sárkány felesége vére, az a keserves jajszó ugyanannak a halálos nyögése volt. A körtvék pedig azonnal megrohadtak; ugyannyira, hogy mikor a két idősb testvér a körtvefához ért, nemhogy körtvét ettek volna, de még a gusztusuk is elment tőle.

No jól van, ez abba maradt, s azzal tovább mentek. Csak mennek csak mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kurta kis disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer még messziről meglátja a mi Kiss Miklósunk, hogy egy irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek van vetve, a másik vége pedig az égnek, mint a legsebesebb fergeteg közeledik feléjük; ugyannyira, hogy alig maradt annyi idejök, hogy az ólom-barát rezidencziája ajtaján beszaladhattak.

S ezer volt a szerencséjük, hogy beleszaladtak, mert már ekkor az az irdatlan nagy száj ott állt az ólombarát küszöbe előtt, hogy onnan a ki kilépett volna, mintha a pokolba esett volna, tüstént elnyelte volna az irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek volt vetve.

- Hej, jó barátom, ólomöntő barát, szólt a mi Kiss Miklósunk, van-e sok olvasztott ólmod? megfizetek érte jó pénzzel.

- Hahó Kiss Miklós barátom, ösmerlek, világszép éltemben mindig hallottam a hiredet, már régen várlak, jó hogy itt vagy, hogy csukjam be csak az ajtómat, mert innen tovább egy tapod­tat se mégysz!

- Jaj, az istenért, szólt Kiss Miklós, ki ne menj, át ne lépd a küszöbödet, mert mindjárt elnyel a sárkány anyja nagy szája, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek van vetve!

Az ólomöntő-barát kimegyen a szobájából, hát ott látja a sárkányok anyja nagy száját, mely­nek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve. Az ólomöntő-barát nagy ijedten visszaszaladt a maga szobájába, hol azt mondja Kiss Miklósnak:

- Hej, jó barátom Kiss Miklós, adj tanácsot, hát mit cselekedjünk?

- Mit-e?! hát van-e sok olvasztott ólmod?

- Most nem sok van, csak 366 mázsa. Ott kinn van az üstben, most zubog legjobban.

- Tudod mit, egyet mondok, kettő lesz belőle, fogjuk csak fülön azt a nagy üstöt s öntsük a sárkányok anyja nagy szájába, melynek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve.

Itt lelkem teremtette, az ólomöntő-barát az egyik fülét, Kiss Miklós pedig a másik fülét nyakon ragadja az irdatlan nagy üstnek, a küszöbhöz czipelik s kizúditják a vén banya tátott szájába a 366 mázsa olvasztott forró ólmot. A forró ólom mind össze-vissza égette a sárká­nyok anyja gyomrát, s az menten kilehelte átkos páráját.

Igy szabadult meg a mi Kiss Miklósunk a sárkányok anyjától; de szegény most az egyszer ugy járt, mint a ki vödörből cseberbe hág; mert az ólomöntő-barát ő kigyelmét nyakon csipte, mint valami szalmaszálat a szobába vitte, hol is azt találja mondani Kiss Miklósnak:

- Hej, jó barátom Kiss Miklós, világszép éltemben mindig hallottam hiredet, azért most küzdjünk meg, hogy melyikünk az erősebb, én-e vagy te?!

S ezzel az ólom-barát csak a kis ujját tette a mi Kiss Miklósunkra, hát már ettől is ő kigyelme roskadozni kezdett s a szoba ólompádimentoma egy ölnyire horpadt be a lába alatt.

- No Kiss Miklós barátom, van-e kedved velem megküzdeni? kérdé az ólom-barát. Nem szólsz semmit, már látom, hogy nincs: azért ez szóm és mondásom hozzád: hogy én téged örökös rabságban nálam tartlak mindaddig, mig nekem el nem hozod a zöld királynak zöld leányát... Ti pedig, és ekkor a két bátyjához fordult, ti pedig elmehettek szép csendesen haza­felé, elvihetitek magatokkal a holdas és a napos paripát, rajta a fényes holdat és a tündöklő napot, mert ezekre nincsen szükségem.

Itt a mi Miklósunk keserves könyhullatások között elbúcsuzott édes testvéreitől, azok pedig hazafelé vették az utjokat s szerencsésen haza is jutottak.

Nagy lett az országban az öröm, hogy a szegény ember fiai, mint atyjuk a meghaló ágyán meg­hagyta nekik, hazahozták a fényes holdat és a tündöklő napot. Ezért a vén király összegyüjté a birodalmában levő herczegeket, grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigány­legé­nyeket, hosszú süveges kankós tótokat, kiknek aztán elébök terjesztette, hogy mit érdemelnek meg az olyan testvérek, kik hazahozták a fényes holdat és a tündöklő napot. Azok erre a kérdésre aztán azt felelték: azt érdemli meg, felséges urunk, hogy az, a ki a tündöklő napos paripát, rajta a verőfényes napot hazahozta, az ország királya legyen, az pedig, ki a fényes holdas paripát s rajta az ékes holdat hozta haza, a vicze-király; mindkettő pedig egy-egy király­kisasszonyt, már mint a felséged leányait, kapják feleségül!

Ugy is lett. - A szegény ember nagyobbik fia lett a király, a középső pedig a vicze-király, mindegyik pedig egy-egy királykisasszonyt kapott feleségül.

Aztán a fényes holdas paripát és tündöklő napos paripát föleresztették az ég országutjára; de mind a hold, mind pedig a nap szomoruan világitott.

Azért világitottak pedig szomoruan, mert nem azt jutalmazták meg érdem szerint, ki őket igazán megszabaditotta a sárkányoktól, már mint a mi Miklósunkat, ki még most itt ott volt örökös rabságban az ólom-barátnál.

Egyszer az ólom-barát magához hivatja a mi Miklósunkat s azt találja neki mondani:

- No Miklós, ha te nekem a zöld királynak zöld leányát elhozod: akkor szabadon eresztlek s leveszem rólad azt a 3 vasabroncsot és azt a 12 mázsás lánczot. Azért jó barátom Miklós, azt tanácsolom neked, hogy holnap indulj el, mert ugyis szép verőfényes nap van s hozd el nekem az én szivem kivánságát.

Itt a mi Miklósunk ujra utnak indult, még pedig hosszura, hogy lesz-e annak vége valahol vagy sehol, azt csak a jó isten tudja!

A mint mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, nagy hegy alatt, kis dombon, egyszer mint a kilőtt nyil, mint a legsebesebb forgószél, szalad feléje egy ember, ki mindig ezt kiabálta:

- Félre előlem! félre előlem!

Ez volt pedig a kengyelfutó, ki mint a peczek, egyszerre megállott a mi Miklósunk előtt s azt kérdi tőle:

- Hová-hová Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet?

- Hahó kengyelfutó, jobb ha nem is kérded!... zöld királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad hirét!

- Én nem hallottam, de nem azt mondom én, hanem azt, hogy vigy el magaddal; még valahol hasznomat veheted.

- Visz a manó! majd jösz a magad lábán ha akarsz.

Megyen mendegél aztán a mi Miklósunk a kengyelfutóval hetedhét ország ellen, még az operen­cziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még a hol a kis kurta farku disznó túr, még azon is túl, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a tengerpartjára értek, hát látják, hogy ott egy ember csak neki hasal a tengernek és a tengert a legutolsó cseppig, mint én egy csupor vizet mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

- Jaj, be szomjas vagyok! jaj, be szomjas vagyok!

Ez volt pedig a nagy-iható, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe jött, szót szólt hozzá:

- Isten jó nap, hires Kiss Miklós: mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet!

- Fogadj isten, nagy-iható!

- Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

- Mi járatban vagyok? hahó, nagy-iható, jobb ha nem is kérded!... zöld királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.

- Én biz nem hallottam, felelt a nagy-iható, de nem azt mondom én, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted.

- Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!

Igy már hárman voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó és a nagy-iható.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer látják, hogy egy ember a sikon neki szalad egy gulyának s a szép tulkokat egyenként, mint én egy falat kenyeret, minden szőrös-bőröstül egymásután hajigálja be a szájába s nyeldesi el, de még ekkor is, mikor a 366 darab tulokból álló gulyát mind elnyelte, szünet nélkül csak ezt kiabálta:

- Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Ez volt pedig a nagy-ehető, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe jött s azt mondja neki:

- Isten jó nap, hires Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet!

- Fogadj isten, nagy-ehető!

- Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

- Mi járatban vagyok?! jobb ha nem is kérded!... zöld királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.

- Én biz nem hallottam, felelt a nagy-ehető, de nem azt mondom én, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed.

- Visz a manó! majd jösz a magad lábán, hogy ha akarsz.

Igy már négyen voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható és a nagy-ehető.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan emberre akadtak, kinek élő zsarátnok volt a vánkosa, égő tűz a pár­nája, lobogós láng a takarója, mégis kilencz pár csizma volt a lábán, kilencz gatya és kilencz ing a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fejében, kilencz nadrág és lajbli rajta s rádásul kilencz suba fityegett a nyakában, de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

- Juj, be fázom! jaj, be fázom!

Ez volt pedig a nagy-fázó, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe jött s azt mondja neki:

- Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet!

- Fogadj isten, nagy-fázó!

- Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

- Ehj, pajtás, jobb ha nem is kérded! hallottad-e hirét a zöld király zöld leányának?

- Biz én nem hallottam.

- No ha nem hallottad, hát halld most, mert odamegyek leánykérőbe.

- De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted.

- Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!

Igy már öten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető és a nagyfázó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan emberre akadtak, ki szünet nélkül szanaszét nézett s egy szem­­pillantás és egy szemforgatás alatt a kerek földet belátta, a másik szemforgatás alatt pedig a mélységes tengert benézte s ki már 7 mérföldről meglátta a mi Miklósunkat és az ő czimbo­ráit.

Ez volt pedig a messzelátó, ki a mi Miklósunk elébe jött s azt mondja neki:

- Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet!

- Fogadj isten, messzelátó!

- Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?

- Hahó jó barátom messzelátó, jobb ha nem is kérded!... hát hallottad-e hirét a zöld király zöld leányának?

- Biz én nem hallottam!

- No, ha nem hallottad, hát halld meg most! odamegyek leánykérőbe.

- De nem azt mondom én, jó barátom hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed!

- Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!

Igy már hatan voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagyfázó és a messzelátó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan emberre akadtak, ki 7 mázsás vasbuzogányt csak oly könnyedén hajigált 7 mérföldre, mint én egy kis követ.

Ez volt pedig a messzehajitó, ki mikor a mi Kiss Miklósunkat és a czimboráit meglátta oda­ment hozzájuk s azt mondja Kiss Miklósnak:

- Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet!

- Fogadj isten, messzehajitó!

- Hát mi járatban vagy, jó barátom Kiss Miklós?

- Hahó, messzehajitó! jobb ha nem is kérded!... hát hallottad-e hirét a zöld király zöld leányának?

- Biz én nem hallottam!

- No, ha nem hallottad, hát halld most! odamegyünk leánykérőbe.

- De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed.

- Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz.

Igy már, mint a pokolbeli gonoszok, heten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagy-fázó, a messzelátó és a messzehajitó.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer még is elértek a zöld király rezidencziájába.

Hogy ideértek, Kiss Miklós beállit a zöld király elébe s köszön neki:

- Adjon isten jó napot fölségednek!

- Fogadj isten, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig hallottam a hiredet! hát mi járatban vagy?

- Jártomban-keltemben azt hallottam, hogy van fölségednek egy gyönyörű, szerelemtől lelkezett ékes virágszála, mi türés tagadás, biz én azért jöttem.

- Hahó, jó barátom, a zöld királynak zöld leányát nem oly könnyű ám leszakasztani! hanem három próbát adok elébed, ha azt megteszed, akkor neked adom legkedvesebb, nekem igazán egyetlenegy leányomat. Az első próba ez lesz: neked is van egy kengyelfutód, nekem is. A leányomnak a menyasszonyruháját most készitik a pokolban Plutónál, vagy tán már készen is van. Hogyha azt a te kengyelfutód hamarább elhozza, mint az enyém jól van, nem bánom, legyen tiéd a zöld király zöld leánya. Az én kengyelfutóm, meg a tiéd is holnap reggel négy órakor induljanak el. Különben ha nem mondom is, ugyis tudod, hogy mi a dolog vastagabb vége; mindnyájatokat karóba huzatlak.

Pedig fillentett a zöld király, mert ő kelme még az nap estve elinditotta a maga kengyelfutóját, ki senki más nem volt, mint a zöld király öreganyja és a ki, közbe legyen mondva, boszorkány volt, még pedig annak is a java.

Itt másnap reggel 4 órakor, a mint mondva volt, a mi Miklósunk útnak ereszti a maga ken­gyel­futóját, hogy hozza el a pokolból Plutó ő felségétől a zöld király zöld leányának menyasszony­ruháját.

Szalad a kengyelfutó, hát látja, hogy a zöld király öreg anyja már jóval megelőzte, mert már im hogy a pokol kapujánál nem szalad. Ennek sem kell több, neki rugaszkodik, de mégis majd csunyát látott, mert ép akkor ért a pokol ajtajához, mikor már a zöld király öreg anyja a kilin­cset fogta. A mi kengyelfutónk sem rest, megkapja a boszorkány köntösét, visszarántotta, maga pedig beszaladt az ajtón s meg sem állt mindaddig, mig Plutó ő fölsége szine elébe nem ért, kinek aztán megmondta, hogy mért jött, hogy adják át neki a zöld király zöld leánya meny­asszonyruháját.

Az ékes menyasszonyruha készen volt, katulyába szépen bepakolták s átadták neki.

Szalad, szalad a kengyelfutó, de a zöld király öreg anyja megvárta, ki aztán azt mondja neki:

- Hallod-e te kengyelfutó, most már ugyis te vagy a nyertes, azért sose szaladj olyan nagyon, hanem menjünk haza szép csendesen együtt.

A kengyelfutó ráállt a vén banya beszédére s aztán együtt folytatták az utjokat.

Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer egy szép árnyékos helyre értek, hol azt találja mon­dani a vén asszony a kengyelfutónak:

- Hallod-e te kengyelfutó, jer, üljünk le ez árnyékos helyre, pihenjünk meg, ugyis egy a fizetés, mert már te vagy a nyertes, aztán meg nem viszket-e a fejed, majd keresek benne.

Itt a kengyelfutó leült az árnyékos helyre, a vén asszony ölébe hajtotta a fejét, ki keresgélni kezdett benne s addig-addig keresgélt, mig a kengyelfutó szépen elaludt, álomba merült.

Mikor a kengyelfutó legjobban fújta a kását, hogy szinte pöfögött, a vénasszony egy lófőt tett a feje alá, melytől az az itélet napig sem ébredt volna föl, s aztán a katulyát elvette tőle s mintha a puskából lőtték volna ki, hazafelé paripázott.

Itt már eljön a délutáni 4 óra is, s még a kengyelfutó most sem érkezett meg, pedig már 3 órára, mint mondá, otthon kellene lennie. Ezért a mi Miklósunk már nyugtalankodni kezdett, de az orra is viszketett, meg a jobb füle is csengett, de meg a jobb szeme is ugrándozott, ezért azt találja mondani a mi Miklósunk a messzelátónak:

- Hej, jó barátom messzelátó, tekints csak körül, vajjon hol látod jőni a kengyelfutót?

A messzelátó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe felszaladt egy dombra, körül­néz, hát látja, hogy a kengyelfutó egy szép árnyékos helyen ugy alszik mint a tök, a feje alá pedig egy lófő van téve.

- Hej, jó barátom Kiss Miklós, kutya van a kertben; mert a kengyelfutó egy szép árnyékos helyen alszik, a feje alá pedig egy lófő van téve, - a vén asszony pedig már a kertek alatt szalad s hozza a menyasszonyruhát a katulyában!

- Hej, jó barátom messzehajitó, szólt a mi Miklósunk, állj elő! s hajitsd csak ki a te 12 mázsás buzogányoddal annak az átkozott kengyelfutónak a feje alól azt a lófejet, mert biz isten, mind a heten csúnyát látunk, s csúf halállal múlunk ki!

Ehj, a messzehajitó sem rest, izibe elhajtja a 12 mázsás vasbuzogányt s szerencsésen kiütötte a kengyelfutó feje alól a lófejet.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték, felugrik a kengyelfutó, dörgöli a szemét, majd körülnéz, hát látja, hogy a vén asszony már a kertek alatt szalad s viszi a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját. Ez sem rest, neki rugaszkodik, de biz csak egy hajszálon függött, hogy csunyát nem látott; mert a vénasszony már a zöld király ajtaja kilincsét fogta, mikor utolérte. A kengyelfutó meg­kapja a vénasszony ruháját, a katulyát elvette tőle s ugy lökte vissza a pokolba, hogy a lába, de még a kis körme sem érte a földet. Aztán a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját átadta a mi Miklósunknak, ki menten bevitte a királynak s letette a puszpángfa asztalra, mondván:

- No fölséges ur, teljék szivének kivánsága, itt az ékes menyasszony-ruha.

- Hahó, hires Kiss Miklós, ez még csak egy próba, melyben te lettél a nyertes, de hátra van még kettő. Mindaddig nem lesz a tiéd a zöld király zöld leánya, mig mindannyian, a hányan vagytok, egy éjszakát nem töltötök az én vaskemenczémben, melyet 366 öl fával már be is füttettem. Ha kiálljátok azt az irtóztató hőséget, jó; ha pedig nem, ugyis megsültök elevenen.

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, a zöld király - mint mondá - már eleve befüttette a vaskemenczét, 366 öl fával; az egész kemencze csupa izzó tűzzé változott, ugyannyira, hogy még közel se lehetett feléje menni. Az volt most a kérdés: ki megyen bele legelőször? ki más, mint a nagy-fázó! Ő örült legjobban ennek a fura mulatságnak, hisz csak ugy didergett, hogy majd megvette az isten hidege, pedig most is kilencz csizma volt a lábán, kilencz ing és gatya a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fején, kilencz suba a hátán. Mondom, a nagy-fázó ment be legelőször a forró izzó kemenczébe. Körülmegyen benne s az egyszerre oly hideggé vált, mint a jégverem. Ezért kikiált a lyukon:

- Jaj be fázom! majd megvesz az isten hidege!

Aztán a többi hat is, már mint a mi Miklósunk, a nagy-iható, a nagy-ehető, a kengyelfutó, a messzelátó és messzehajitó is bement, hát érzik, hogy a kemencze olyan hideg mint a jégverem, hogy szinte vaczogott a foguk benne. Ezért Kiss Miklós kikiált a lyukon, mondván:

- Fát ide; mert mindjárt megfagyunk!

A zöld király szolgái rádásul még egy öl fát hajigáltak be a kemenczébe, melyből aztán tüzet raktak, s fülebotját sem hajtották a bajnak.

Itt másnap reggel maga a zöld király jött megnézni a 7 pecsenyét, - gondolván hogy izzé-porrá égtek, - kinyitja a kemencze száját, hát majd hanyatt esett ijedtében; de hogy is ne! mikor a 7 jó madár ott ül az izzó kemenczében elevenen, még rádásul tűz mellett s egynek se lett kutya­baja sem?!

A zöld király tüstént felhivatta a mi Miklósunkat s azt mondja neki:

- No hires Kiss Miklós, már két próbát kiállottál, de hátra van még a harmadik. Ha azon is szerencsésen keresztülesel, nem bánom, legyen a tiéd a leányom, mert akkor átlátom, hogy nem vagy kevesebb ember, mint a mekkora a hired. A harmadik próba pedig nem lesz egyéb, mint amott van a másik udvaron egy gulyám, nem kevesebből áll, csak 366 darabból; ugy­szinte oda van már készitve 366 akó bor. Ha ti azt a 366 gőbölyből álló gulyát és azt a 366 akó bort reggelre meg nem eszitek és iszszátok: akkor mindnyájatokat karóba huzatlak; - ha pedig azokat megeszitek és iszszátok: akkor, mint már mondám, nem bánom, legyen a tiéd egyet­len­egy legkedvesebb leányom.

Itt mi történik a dologból mi nem, nem egyéb a nagy semminél; de pengyom, tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, - estve, lefekvés után a mi Miklósunk átmegyen a másik udvarba az ő 6 czimborájával egyetemben, már oda, a hol volt a 366 darab göböly és a 366 akó bor; de most az volt a kérdés: hogy ezt a tengernyi jószágot ki eszi és ezt a ménkő sok bort ki iszsza meg? A gulyának senki sem örült jobban, mint a nagy-ehető, a ménkő sok bornak pedig senki job­ban, mint a nagy-iható, majd elbánnak ezek vele, ha még oly sok volna is, mert az egyiknek a hasa olyan telhetetlen volt, mint a papzsák, a másiknak pedig a gyomra és a torka olyan volt, mint a feneketlen verem, melyeket sose győznél megtölteni, ha világéletedben egyebet sem cselekednél.

A mi Miklósunk, meg a többi czimborája - kivéve a nagy-ehetőt - egy göbölyt izibe főbe kolintottak, a kantusát lerántották, a husát felapritották s megpörkölték. Ez nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ehetőnek, mert nem akarta elrontani vele a szája izét, hanem neki a gulyának s a szegény pára jószágokat egyenként, mintha a föld nyelte volna el, egymásután, minden szőröstül-bőröstül, minden csontostul-szarvastul mind elnyelte, ugyanannyira, hogy még csak irmagul sem hagyott egyetlen egyet sem; - de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

- Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Majd odament a többi czimboráihoz, s a mit még azok meghagytak a pörkölthusból, azt is megette csemegének és a gőbölybőrrel lenyomtatta, de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

- Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!

Aztán az iváshoz láttak. A mi Miklósunk meg a czimborái - kivéve a nagy-ihatót - egy hordó bort előguritottak, melyben ugy egy akó lehetett, a fenekét beütötték s az iváshoz fogtak. Ez az egy akó bor nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ihatónak, mert azzal a kevéssel, mely neki csak annyi volt, mint nekem egy csepp, csak nem akarta elrontani a szája izét, ha­nem amúgy magyar-miskásan hozzálátott az iváshoz, ugyannyira, hogy mikor körülnézett; hát csak azon vette észre magát, hogy oda a 365 akó bor, de még ekkor is szünet nélkül csak azt kiabálta:

- Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!

Majd odament a többi czimboráihoz s a mit még azok meghagytak az akó borból, azt is a leg­utolsó cseppig mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:

- Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!

Itt másnap reggel a zöld király maga személyesen jött át a másik házhoz, megnézni, vajjon Kiss Miklós és a czimborái kiállták-e a harmadik próbát; vajjon a háromszáz hatvanhat gőbölyt megették-e és megitták-e a háromszáz hatvanhat akó bort? Hát ijedtében imhogy só­bálványnyá nem változott, mikor se egy fia gőböly, se egy csepp bor!... Aztán csak azon sopánkodott, hogyha már a 366 göböly husát - patvar vigye! - megették is, csak a bőrét hagy­ták volna meg; azokat legalább jó lett volna a zsidónak eladni, jó pénzt kapott volna érte.

- No hires Kiss Miklós, szólt a zöld király, három próbán nyertes voltál, most már a tiéd s elviheted egyetlenegy legkedvesebb leányomat.

Azzal a zöld király zöld leányát hintóba ültették, abba hat seregélyszőrü paripát fogtak s az ólom-barát birodalma felé hajtottak.

Utközben a zöld király zöld leánya magához inté a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:

- Hej, szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak viszesz-e, vagy másnak? - ha még is magadnak vinnél, - mert különben megjátszom veled!

- Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek a hintóba, hát üres, oda a szép leány. Izibe megállitják a hintót s keresik benne, de seholsem találják.

- Hej, jó barátom messzelátó, szólt Kiss Miklós, tekints csak körül, hogy hová repült a mi szép madarunk?

A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból benézte a kerek-földet, de a szép leányt seholsem látja.

- Már a szárazföldön nincsen, szólt a messzelátó.

- Nézd hát a tengerben, felelt neki Kiss Miklós.

A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból benézte a mélységes tengert, hát látja, hogy a zöld király zöld leánya a tengerben, még annak is a túlsó partján egy három fontos czethal gyomrába bujt.

- Aha! már látom, hogy hol van!

- Hát hol, kérdé Kiss Miklós?

- Hát a mélységes tenger túlsó partján egy három fontos czethal gyomrában bujt el.

- Hej, jó barátom nagy-iható, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s idd fel annak a mélységes tengernek a vizét!

A nagy-iható sem rest, neki hasal a tengernek s három szippantásra mind leitta a vizet. A három fontos czethal még ekkor is ott feküdt a túlsó tengerpart pandaljában.

- Hej, jó barátom kengyelfutó, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s hozd el nekünk azt a három fontos czethalat, mely ott a túlsó tengerpart pandaljában fekszik.

A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem izibe átszaladt a tenger fenekén és elhozta a háromfontos czethalat.

Kiss Miklós aztán felhasitotta a három fontos czethalat, kivette a gyomrát, szépen fölvágta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán beültették ujra a hintóba s tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inti a király kisasszony a mi Mikló­sunkat s azt kérdi tőle:

- Szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós, mondd meg igaz lelkedre, magadnak viszesz-e, vagy másnak? - ha mégis magadnak vinnél - mert különben megjátszom veled!

- Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek, fordulnak, hát nincsen szép leány, üres a hintó! Tyűh! kutya teremtette, kutya van a kertben! megállitják a hat lovas hintót, keresik benne a szép királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós ilyeténképpen:

- Hej, jó barátom messzelátó! állj elő, nézz csak körül, hogy hova repült a mi szép madarunk?

A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézi a mélységes tengert, de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.

- Már a tengerben nincsen, szólt a messzelátó.

- Ha a tengerben nincs, válaszolt neki a mi Miklósunk, ugy nézd a száraz-földön.

Ujra körülnéz a messzelátó, hát látja, hogy a királykisasszony otthon van, még pedig a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári piros alma magjába bujt el.

- Már látom, szólt a messzelátó.

- Hát hol van?

- Hát odahaza a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári piros alma magjába bujt el.

- Hej, kengyelfutó, állj elő.

Előáll a kengyelfutó s mint a peczek megáll Kiss Miklós előtt, csak a parancsszóra várt.

- Szaladj izibe a zöld király kertjébe, annak a kellő közepén diszlik egy almafa, mászsz fel rá s a legtetejében levő sóvári piros almát hozd el nekem.

A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem mint a forgószél, lóhalálában rohant a zöld király kertjébe s mikor odaért, megtalálta a kert kellőközepén diszlő sóvári almafát, felmászott rája, a legtetejében levő piros almát leszakasztotta s azzal mint a kit pus­ká­ból kilőnek, vissza a mi Miklósunkhoz, kinek átadta a sóvári piros almát.

Kiss Miklós aztán a sóvári piros almát vigyázva kettévágta, melyből kihullt a zöld király zöld leánya, kit aztán ujra beültettek a hintóba s azzal tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inté a királykisasszony a mi Mikló­sunkat s azt kérdi tőle:

- Szivem szive, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak viszesz-e vagy másnak? - ha mégis magadnak vinnél - mert különben még egyszer megjátszom veled.

- Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.

No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek a hintóba, hát nin­csen szép leány, üres a hintó. Jaj, kutyateremtette, kutya van a kertben! megállitják a hatlovas hintót, keresik benne a szép királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós ilyeténképen:

- Hej, jó barátom messzelátó! nézz csak körül, hogy vajjon hova repült a mi szép madárkánk?

A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézte a kerekföldet, de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.

- Már a kerekföldön nincsen, szólt a messzelátó.

- No, ha nincs a kerekföldön, válaszolt a mi Miklósunk, nézd a mélységes tengerben.

Ujra körülnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a mélységes tengert, de a zöld király zöld leányát ott sem vette észre.

- Már a mélységes tengerben sincsen, szólt ujra a messzelátó.

- No, ha a mélységes tengerben sincs, ugy nézd a levegő-égben.

Harmadszor is körülnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a kiterjesztett erősséget, a levegő-eget, hát látja, hogy egy vékony pókselyemszálon függ egy selyemgubó, abban van elbújva a zöld király zöld leánya.

- Már látom, szólt a messzelátó.

- Hát hol van? kérdé a mi Kiss Miklósunk.

- Amott messze-messze, az alatt a kerek erdő alatt a levegő-égből függ alá egy vékony pók­selyemszál, annak a végéről csüng le egy selyemgubó, abban bujt el a zöld király zöld leánya.

- Hej, messzehajitó, szólt Kiss Miklós, állj elő!

Előáll a messzehajitó, s mint a peczek megállott a mi Miklósunk előtt, csak a parancsszóra várt, de arra se kellett sokáig várnia, mert azt mondja Kiss Miklós neki:

- Hallod-e jó barátom messzehajitó, látod-e azt a vékony pókselyemszálat, mely amott messze-messze az alatt a kerek erdő alatt a levegőégből függ alá?

- Látom, felelt a messzehajitó.

- No, ha látod, hajitsd azt le onnan, de csak akkor, mikor a kengyelfutó odaér, hogy az ne essék a földre, hanem a kengyelfutó markába: azért jó barátom kengyelfutó, izibe oldd meg a kerekedet, fogd fel azt a selyemgubót s hozd el nekünk.

A kengyelfutó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, hanem lóhalálában rohant a meg­nevezett helyre. S mikor odaért, a messzehajitó lehajitotta a pókselyemszálat, a kengyelfutó pedig szerencsésen elkapta, elhozta s odadta a mi Miklósunknak, ki csillagos bicskájával vigyázva felhasitotta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán a királykisasszonyt harmadszor is beültették a parádés hintóba, melyet hat seregélyszőrü paripa vontatott; - de már ekkor beértek az ólom-barát birodalmába, ezért a zöld király zöld leánya elvesztvén bűbájos erejét, többet nem játszhatott meg a mi Miklósunkkal.

Miklós aztán elbúcsúzott jó barátjaitól, szépen megköszönte a szivességöket s elváltak egymástól.

Mikor csak kettecskén maradtak, a zöld király zöld leánya sirva fakadt s azt mondja Kiss Miklósnak:

- No szivem szép szerelme, tudom már hogy kinek viszesz! annak a kutya ólom-barátnak, de hamarább leszek én a halál menyasszonya, mint azé.

- Haj szivem aranyos bimbója, szólt Kiss Miklós, magamnak viszlek, csakhogy még most nem lehetsz az enyém! nem lehetsz pedig mindaddig, mig azt meg nem tudhatjuk, hogy miben áll az ólom-barát ereje. Ha mi azt szép szerével kitudhatnánk, könnyű lenne aztán az ólom-barátot elveszteni!

- Ha csak az a bajod szivem-szive, válaszolt a zöld király zöld leánya, azon majd segitek én, azt bizd én rám, hisz asszony vagyok én.

S ezzel Kiss Miklós, meg a szép királykisasszony összeölelkeztek, megcsókolták egymást, szent lett a békesség, s azt mondták egymásnak:

- Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.

Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mond­hatták, hogy itthon vagyunk, már mint az ólom-barát rezidencziájában s itt azt mondták a király­kisasszonynak: szállj ki barát a hintódból, nem egy pénzed ára.

Itt az ólom-barát nagy lelkendezve kiszalad az ólomházból, elébe a szép leánynak, de az el­fordult tőle, majd meg akarta ölelni és csókolni, de az ujra elfordult tőle. Ez az ólombarátnak sehogy sem tetszett, de azért egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul bevezette a zöld király zöld leányát az ólomházba.

Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barátnak el kellett mennie az ólom-bányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte.

A menyecske egyes-egyedül magára maradt, ki aztán kezébe vett egy mécsest s az ólomház kutatásához fogott. Szobáról szobára ment, mig végre a pinczéhez jutott, de azt hét vasas ajtó zárta el tőle. Most az volt a kérdés, hogy menjen be a pinczébe? Más az első ajtón se tudott volna bemenni, de a bűbájos zöld király zöld leánya előtt minden vasajtó magától kinyilott. Bemegyen a 7 ajtón, a pinczébe ért, hát látja, hogy a pinczébe hét ólomkád van sorjában fel­állitva, és mindegyik szinig van aranynyal-ezüsttel megrakva.

A zöld király zöld leánya aztán leteritette a kötényét és annyi aranyat szedett bele, a mennyit csak elbirt. Majd fölment, ötvöst hivatott és az ólomküszöböt tenyérnyi vastagságra megara­nyoztatta, pedig az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt hétszer vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kiadta.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólom-bányákból, hát látja a gazdálkodást, látja, hogy mit cselekedett a menyecske. Itt lelkem teremtette! neki esik ólom-szakálának és hajának s tépte mint a kendert, aztán elorditotta magát, hogy szinte rengett bele az ólomház, s azt mondja a királykisasszonynak:

- Hej, a kutya fikom adtát, ezer milliom adta! hát ki cselekedte ezt?!

- Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.

- Hát hogy merted azt tenni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal az ólombarát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghurczolta az ólomszérűn, majd az ólomcséplővel akart hozzálátni, de azt Kiss Miklós nem engedte, hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette. A leány se holt, se eleven nem volt, ha­nem ugy feküdt ott az ágyban, mint egy lelketlen darab fa. Pedig a zöld király zöld leányának annyi baja sem volt, mint jó magamnak, la; mert bűbájos nő lévén, sok állt hatalmában. Most is mit nem cselekedett! mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, hirtelen kibújt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé. Annak pedig, ha mindjárt fejszefokkal verte volna is az ólom-barát, még se lett volna kutyabaja sem; mert mentül jobban verte volna, az annál jobban nevetett volna.

De az ólom-barát is megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a fehér házba, hol a zöld király zöld leánya élet nélkül feküdt. Odamegyen hozzá, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végig-hosszig siratgatja, de nem érzi, végre azt találja mondani:

- Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az aranyozással hagyj fel.

Erre megszólalt a királykisasszony s azt találja mondani az ólom-barátnak:

- Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod, hogy miben áll a te erőd.

- Jaj, szivem szép szerelme, hamarább megválok az életemtől, mint én azt neked megmond­jam.

No jólvan, ez abba maradt. - Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte, mert élt a gyanuperrel, hogy ezek bizonyo­san még az uton, minthogy ugyis volt, összeszürték a levet, egy kézre dolgoznak és csak az ő vesztére törekszenek.

A menyecske ujra egyes-egyedűl maradt, ki aztán ismét kezébe vette a mécsest, egyenest a pinczének tartott. Előtte magától kinyiltak a nagy vasas ajtók s magától csukódtak be utána.

Igy hét vasajtón keresztülmenvén, a pinczébe ért, hol is leteritette selyemkötőjét és ujra teles­zedte aranynyal. Háromszor fordult és háromszorra annyi aranyat vitt fel, hogy majd meg­szakadt alatta. Majd ötvöst hivatott s három szoba ólomküszöbjét tenyérnyi vastagságra meg­ara­nyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyér­ből sem evett eleget s minden kis krajczárt háromszor vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kibocsátotta.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a gazdálkodást, látja hogy most nemis egy, hanem három küszöb van tenyérnyi vastagságra megaranyozva. Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának s tépte mint a kendert, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy az ólomház is reszketett bele, aztán neki a királykisasszonynak s azt kérdi tőle:

- Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte ezt, he?!

- Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.

- Hát hogy merted ezt cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Ezzel az ólombarát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer le s fel meg­hurczolta az ólomszérün, 12-szer vágta a földhöz, majd az ólomcséplő után szaladt, hogy a királykisasszonyt mindjárt agyonüti, de Kiss Miklós nem engedte, hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette.

A zöld király zöld leánya se holt se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.

Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt mint jó magamnak, la! hisz ugy láttam mint most, ott voltam a hol beszélték; mert a bűbájos mesterséghez értett; mert most is mit, mit nem cselekedett: mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé, ki, ha ugy verték volna is mint a kétfenekü dobot, vagy még ennél is jobban, olybá vette, mintha csak czirógatnák.

Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a fehér ház­ba, ráborul a zöld király zöld leányára végig hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólit­gatja, de nem hallja, végre azt találja mondani:

- Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az aranyozással hagyj fel!

- Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod azt, hogy miben áll a te erőd, szólt a királykisasszony.

- Jaj, szivem szép szerelme! hamarább megválok én az életemtől, mint azt neked megmond­jam, hogy miben áll az én erőm!

No jólvan, ez abba maradt, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez. - Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is elvitte magával, nehogy mig ő odajár, addig a mi Miklósunk a tilosban járjon s a más szénáját húzo­gassa.

Itt a menyecske ujra egyes-egyedül maradt. Ennek sem kell több, ismét kezébe vette a mécsest s egyenest a pinczének tartott. Előtte a pincze nagy vasas ajtói maguktól kinyiltak s ujra maguk­tól csukódtak be utána. Igy 7 vasajtón keresztül menvén, a pinczébe ért, hol is szép selyem­kötőjét leteritette s tele szedte aranynyal, még pedig annyit vitt, hogy majd megszakadt alatta, igy 7-szer térült-fordult és mindannyiszor annyi aranyat vitt, hogy az orra, mint valami csoroszlya, imhogy a földet nem szántotta. Majd ötvöst hivatott s hét szoba küszöbjét tenyér­nyi vastagságra megaranyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt hétszer verte a fogához, mig csak egyszer is kieresztette a kezéből.

Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a gazdálkodást, látja, hogy most se nem egy, se nem három, hanem hét küszöb van megaranyozva, még pedig azok is tenyérnyi vastagságra.

Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának, tépi mint a kendert, de mit használt vele, csak a magáét tépte, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy szinte rengett bele az ólomház s ekkor dühösen azt kérdi a király­kisasszonytól:

- Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte mind ezeket?!

- Én cselekedtem, felelt nagy bátran a zöld király zöld leánya.

- Hát hogy merted te ezeket cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal nagy mérgesen neki ment a zöld király zöld leányának sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghordozta az ólomszérün, 12-szer vágta a földhöz, 12-szer fölemelte; de ez még nem volt elég, hanem elővette az ólomcséplőt s a királykisasszonyt mint a buzakévét ütni-verni kezdte; ugyannyira, hogy azt vérbe-fagyba hagyva Kiss Miklós vette ki a kezéből, és a selyem­ágyba fektette.

A zöld király zöld leánya se holt, se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.

Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt, mint édes mindnyájunknak, hisz ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; mert értett a bűbájos mesterséghez; mert, mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy nagy kamasz ördögöt bujtatott bele, ki, midőn oly csúnyául bánt vele az ólom-barát, azt olybá vette, mintha csak czirogatnák, mintha vajjal kenegetnék az alfelét és mentül jobban verte, annál jobban nevetett.

Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta az iménti mocskos tettét, azért sirva-riva bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára, végig-hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végre azt találja mondani:

- Ébredj szivem szép szerelme! megmondom már, hogy miben áll az erőm: hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a nyúlnak a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs, és ebben rejlik az én erőm; úgyhogy én is csak addig élek, mig az a lódarázs él. Ha az megdöglik, én is meghalok.

A zöld király zöld leánya ezeket mind jól hallotta, de azért tette magát, mintha se holt, se eleven nem volna, azért ugy feküdt ott mint egy lelketlen darab fa.

No jólvan, ez abba maradt. De lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; itt a királykisasszony éjnek idején csendesen fölkel a selyemágyból, egy ümögben - csak egy nagy kendőt vetett a nyakába - kisurran az ajtón s fölkeresi a mi Miklósunkat, kihez aztán ez volt szava és mondása:

- Ébredj szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mert tudom már, hogy miben rejlik az ólom-barát ereje, csak a szavamra figyelj: hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs s ebben rejlik az ólom-barát ereje. Ha te azt a lódarazsat szerencsésen megölöd, elvész az ólom-barát ereje.

A mi Miklósunknak sem kell egyéb, egyszeribe agárrá változott. A selyemrét hetedik bokrából fölverte a nyulat. A nyúl szaladásnak eredt, de az agár se volt rest, egy hosszu póznával sze­­ren­csésen leütötte a farka alól a tojást. A tojás összetört s kirepült belőle a lódarázs. Hej, az agár sem rest, nagyot ugrik és szerencsésen elkapta a lódarazsat, és azt a fogával össze-vissza rágta.

Itt az agár aztán megrázkódik s ujra a mi Miklósunk lett.

Itt reggelre kelve az ólom-barát olyan beteg lett, annyira elvesztette az erejét, hogy még a kezét-lábát sem birta mozditani, hogy még jártányi ereje sem volt: hanem ott nyögött az ólom-nyoszolyában, még pedig ugy, mint a ki már hét esztendeig nyomja, az ágya szalmáját és mikorára a nap leáldozott, ő is kilehelte átkos páráját.

Ki örült ennek legjobban, mint a mi Kiss Miklósunk, meg a zöld király zöld leánya! Azért mindjárt papot, hóhért, vaskalapot hivattak: a pap összeadta, a hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte. Bezzeg volt lé, meg lé; boldog volt az, a kinek csak egy kanállal is juthatott; boldognak boldogtalannak húzta a czigány, szólt a muzsika.

Én is ott voltam a lakzis nép között. Szalma sarkantyúm volt, ennek a taraja pedig uborka­hajból. A Duna és a Tisza egy zsákban volt. Csak tánczolok, csak tánczolok, egyszer azonban meglök valaki és a szalmasarkantyum ugorkahéj pönögéje megakadt a zsákban. A zsák ki­szakadt, a tengernyi viz pedig kiáradt; ugyannyira, hogy még Nekeresdi komámat is elsodorta. Szaladok a piaczra, veszek egy diót, s kétfelé hasitom. Az egyikbe beleültem, a másikkal pedig eveztem. Eveztem, eveztem, mindaddig, mig Nekeresdi komámhoz nem értem, de a kit mégsem találtam meg. A mint igy keresem, hát látom, hogy a part mellett egy czigánykovács ugyancsak veri a vasat. Ujra kiszaladtam a partra s azt mondtam neki: hogy tüstént csináljon egy kétágú horgot; de ő erre csak azt felelte: “Hogy biz ő nem ér rá, mert igen sietős dolga van, hanem inkább sz... egy kétágu horgot” - melyet aztán neki akasztottam Nekeresdi komám orrának és igy szerencsésen kihúztam a partra. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát nézzék meg, most is lukas ott az orra, a hová a kétágu horgot akasztottam.

Mikor a lakadalom és a mákos hetek elmultak: a mi Kiss Miklósunk, meg a felesége be­fogattak az aranyos-üveges hintóba hat seregélyszőrü paripát és a Miklós szülötte helyére hajtattak.

Itt még most is csak oly szomoruan sütött a tündöklő nap és csak oly szomoruan fénylett a fényes hold, hogy jobban se kellett; de alighogy meglátták a mi Miklósunkat, meg a feleségét az aranyos-üveges hintóban, azonnal kisütött a verőfényes nap és azonnal vigan fénylett a fényes hold.

Mi dolog ez, mi dolog ez? tanakodott magában a vén király, ki még ekkor is szép egészségnek örült. Ezért a birodalmában levő bölcseket és irástudókat összegyüjtette a maga rezidencziá­jába és föladta nekik a kérdést ilyeténképen:

“Fejtsék meg azt, hogy mi dolog az, hogy már 7 esztendeje annak, hogy a fényes holdat és a tündöklő napot a szegény ember két fia, kik most mint királyok uralkodnak - kiket az isten tartson meg erőben és egészségben - hazahozta; - de mind a fényes hold, mind a tündöklő nap csak oly szomoruan világitottak és most egyszerre mindkettő fényesen sugárzik”?

Erre fölállt egy vén irástudó, ki már oly öreg volt, hogy fehér szakála imhogy a földig nem ért és a maga lábán mégse tudott volna állani, hanem hárman is fogták s szót szólt ilyeténképen:

- Hahó felséges uram, annak nagy oka van! Azért volt a fényes hold és a tündöklő nap oly szomoru; mert örökös rabságban sinlett az, a ki voltaképen kiszabaditotta őket a sárkányok körmei közül. Az pedig senkisem egyéb, mint a hires Kiss Miklós, a szegény ember legkisebb fia, ki ép most hajtat be a fölséges király rezidencziájába hat seregélyszőrü lovon és a felesége is kiséri, ki a zöld királynak zöld leánya.

Erre a szóra belépett a fehér házba a mi Kiss Miklósunk a feleségével együtt.

Itt az urak és azok a nagy okos emberek mind felálltak előtte, még maga a vén király is, ki aztán elébe ment, megölelte, megcsókolta és a saját biboros-bársonyos trónusához vezette, abba leültette, majd aztán a bölcsekhez és irástudókhoz fordult, kiktől aztán azt kérdezte, szót szólván:

- Hogy ki érdemli meg igazán a királyságot, az öregebbik testvér-e, vagy Kiss Miklós?

A tanács azt végezte, hogy Kiss Miklós, de erre fölállt a mi Miklósunk s azt mondja a vén királynak és az egybegyült tanácsnak:

- Fölséges király! Érdemes tanács! Igaz, hogy én érdemleném meg a királyságot s azt el is fogadnám, hogyha a hires ólom-barát örököse nem volnék és hogyha a zöld király birodalma is holta után, mit szivemből nem óhajtok - én rám nem nézne; de igy átláthatja az érdemes tanács, átláthatja fölséged is, hogy nem fogadhatom el. Maradjon az ugy meg, a hogy most van: maradjon az öregebbik bátyám királynak, a középső pedig viczekirálynak; mert hisz azok is becsületes emberek; mert hisz megérdemlik.

És a jelenlevő urak, bölcsek és irástudók, még maga a vén király is fölállva helyeselték az ifjú Kiss Miklós bölcs beszédét.

Ép erre lépett be Kiss Miklósnak két testvére, a király és a vicze-király. Aztán megölelték, meg­csókolták egymást és szent lett a békesség.

Aztán a mi Miklósunk, meg a felesége visszamentek az ólom-barát birodalmába és a zöld király halála után, ennek is a birodalmát Kiss Miklós örökölte: igy két királyság felett uralkodott nagy boldogan.

Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, az izéje tele volt, edd meg a mi benne volt.