112. mese

A kis muszka (Szavak száma: 1070)

Sohse láttam még olyan kemény harczokat, mint a szentgyörgymezei gyerekháborúk voltak. Hahó! azok voltak csak a szép napok! Sok, sok esztendő elmúlt azóta, de mikor eszembe jutnak, még most is fölbuzog rájuk a vérem.

Télen, nyáron egyaránt kivonúlt a mi kis csapatunk a szentgyörgymezei harcztérre trombita­szóval, dobpergéssel. Az emberek csodálkozva nézegettek bennünket.

- No, no - mondogatták, - nem lesz ennek jó vége. Ezek a gyerekek egyszer csak megrohanják a várost és elfoglalják.

A mi hadseregünk pedig két részre oszlott a szentgyörgymezei síkon. Egyik fele volt a magyar, másik a muszka. Magyarok és muszkák zajos harczi kiáltások között összeütköztek és mivel muszkának rendesen csak kevés fiú vállalkozott, a magyarok a szegény muszkákat rendesen el is verték amúgy magyarmiskásan.

A magyarok vezére mindig a híres Rosta Marczi volt. Sem a kis városkában, sem a környéken nem akadt nálánál vitézebb vezér. Egyetlenegyszer vesztett csak csatát, akkor is egy váratlan, előre nem látott esemény folytán. Egy napon tudniillik elmulasztotta fölmondani édes apjának a leczkéjét és úgy ment ki a csatatérre. Már szemben állt egymással a magyar és muszka had­sereg, már elkiáltotta Rosta Marczi, hogy: előre... mikor hirtelen a háta megett termett az apja egy mogyorófapálczával. Marczi öcsénk hamarjában azt gondolta, hogy ő lett a muszka, mert ezt a csatát elvesztette. Nem is volt rá több eset, hogy a vitéz vezér leczkefölmondás nélkűl ment volna az ütközetbe.

Mondom, nem akart senki muszkának állni, még kevésbbé muszka vezér lenni, mert ez na­gyon veszedelmes dolog is volt. A kis magyar vitézeknek ugyanis az volt a fő büszkeségük, hogy a muszka vezért mennél jobban elverjék.

Akadt azonban mégis egy vézna fiúcska, a ki elvállalta mindig a muszka vezéri rangot. Tomasov Gregornak hítták, de mi csak Tamásnak szólítottuk. Anyja, a ki özvegyasszony volt, valahonnan Oroszországból vándorolt be hazánkba és megtelepedett a mi kis városunkban. Bánatos arczú, fekete ruhás asszony volt. Tudja Isten, kit gyászolt: a férjét-e, vagy az atyját, vagy az édes anyját...? Hiszen abban a nagy, kegyetlen országban mind a háromtól megfosz­tották.

Hát elég az hozzá, akadt vezére a muszka csapatnak. Hej, micsoda háborúkat viseltünk! Mikor télen, jó meleg ruhában kivonúltunk a Szentgyörgymezőre, ott állott már készen a hóember. Hóból volt a feje, hóból a lába, karja és ruhája, jégcsapból a szakálla. Hogy a feje meg ne fázzék, egy nagy kosarat borítottunk rá. Megbillent a kosár s úgy látszott, mintha a hóember félrecsapott kalappal állna ott, kezébe szorított, vállravetett söprővel. Ez a hóember volt a mi várunk, ezt kellett elfoglalnunk.

A hóembert körűlfogta a muszka csapat, hogy megvédelmezze a magyaroktól.

Az volt ám a támadás! Szabadi Gergő megfújta a trombitát, Rosta Marczi pedig kiadta a parancsot:

- Tüzelj!

Repűlt a sok hógolyóbis az ellenségre, mint a villám. A ki egyet eldobott, gyorsan lehajolt és csinált hirtelen másikat. Hullottak a hóbombák, vége-hossza alig akart szakadni. És ne higy­jétek, hogy fáztunk. Dehogy fáztunk. Melegünk lett, az arczunk kipirúlt, csak az ujjaink gém­be­redtek össze a hideg hótól.

Repűlt a sok golyó szakadatlanúl. Egyik a hóembert találta, piff! lehullott a karja, kiesett a söprű a kezéből, másik a lábát érte, puff! eltörött a lába, a harmadik lyukat fúrt rajta, a negye­dik, ötödik megingatta, megmozdította s egyszerre csak kosarastól, kalapostól lezuhant a földre. Lett belőle, a mi volt, hó, puszta hó.

De az ellenség is vitézűl tartotta magát. Repűltek a golyók ránk is, különösen a kis Tamás oly ügyesen dobálta, hogy mindig fejbe találta Rosta Marczit.

A kis Tamást sok golyó találta. Mindenki csak rá czélzott, mert tudtuk, hogy ha ő megszalad, utána fut a serege is. De ő nem futott meg. Büszkén állt a vár kapuja előtt, rendületlenűl állotta a golyókat és biztatta a katonáit.

A magyarok azonban mindig közelebb mentek. Többen voltunk, bátran nyomúltunk előre. És minél közelebb mentünk, annál jobban megijedtek a muszkák, sőt végre meg is futamodtak.

Mindenki megfutott, csak a vezér állt daczosan, a kis Tamás. Nem adta meg magát, pedig már megfogták a karját, leteperték a földre és meghempergették a hideg hóban.

- Add meg magad, muszka!

- Nem adom, nem adom!

A magyarok harsogó kiáltásba törtek ki: le vele! le vele! - és havat szórtak a fejére, havat dugtak a nyakába.

A kis Tamás csak a fogát csikorgatta. Sírni szeretett volna, de szégyelte vezér létére. S ki tudja, mi mindent nem csinálnak vele, ha Rosta Marczi közbe nem lép.

- Ne bántsátok már, nem illik az ellenséget bántani, ha egyedűl van. Majd holnap ujra kezdjük.

Az ellenség tehát megszabadúlt. Lerázta magáról a havat és haza bandúkolt az édes anyjához.

Másnap megint kivonúltunk a Szentgyörgymezőre. Vártuk, vártuk a kis Tamást, de csak nem jött. El is küldtünk érte egy kengyelfutót, de az szomorú arczczal jött vissza.

- A kis Tamás beteg, nagyon beteg.

... Beteg, nagyon beteg! Istenem, hogy megdobbant a szivünk. A mi kis Tamásunk beteg. Mert szerettük ám nagyon mindnyájan. Jaj, ha a tegnapi harcz ártott volna meg neki!

Nem volt többé kedvünk a játékhoz. Szótlanúl széledtek el a fiúk. Rosta Marczi meg én el­mentünk a Tamásék lakására.

Emlékszem arra a szomorú napra. Félénken kopogtattunk az ajtón, de a cseléd nem eresztett be. Azt mondta, most az orvos úr van bent. Hallgatóztunk az ablak alatt és szívszorongva néztük a lebbenő árnyakat. Mintha egy magas férfi oda lépne az ágyhoz, lehajol hosszasan, aztán lassan fölemelkedik. Valamit mond, a mire egy asszony kétségbeesve, rimánkodva emeli föl összetett kezét, Istenem, Istenem, mit mondhatott? Nemsokára kilépett az orvos a szobából és mi besurrantunk.

Ott feküdt a szegény Tamás az ágyon, lázas arczczal, ziháló mellel. Mellette ült a bánatos özvegy zokogva, kezét tördelve:

- Nem lehet segíteni, nem lehet!

Halkan ketyegett a kakukos óra, hangosan dobogott a szivünk. Nem mertünk mocczanni, nem mertünk szólni, úgy bámúltuk ijedt arczczal kis pajtásunkat.

Végre Rosta Marczi visszanyerte bátorságát, odalépett az ágyhoz, megfogta a szegény Tamás kezét és megindúlva szólott hozzá:

- Tamás, kedves Tamás, ismersz-e? Én vagyok, Marczi.

Szegény Tamás nem felelt. Zavaros szemmel nézett, fuldokolva lélegzett s csak úgy a foga között mormogta lázban égő ajka:

- Nem adom meg magam... nem adom...

Pedig mégis megadta magát. Harmadnapra eltünt a pirosság az arczáról, megnémúlt az ajaka, lecsukódott a szeme örökre. A kis Tamás meghalt. Itt hagyta az édes anyját és itt hagyta szerető pajtásait.

Szomorúan kisértük ki a temetőbe. Sűrűn hullott a hó, eltakarta a szentgyörgymezei harcz nyomait is. De eltakarta csakhamar azt a kis sírdombot is, melyre sírva borúlt rá a bánatos arczú özvegy és a melynél könnyezve állottunk mi, a pajtásai. A kis muszka itt hagyott bennünket örökre.