A MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
AZ ELŰZÖTT ASSZONY (1. rész. Szavak száma: 724)
Élt egyszer egy eszkimó faluban egy szegény árva lány. Anyja, apja meghalt. A nagybátyjai nevelték.
Öten voltak a nagybácsik, a legidősebb közülük sámán volt. Mindnyájan ügyes vadászok voltak, bőven volt ennivaló az iglujukban, és szerették a kis árvát. Ősszel, a táncünnepek előtt, ékszereket, apró ajándéktárgyakat készítettek neki. Az ünnepek után kajakokat építettek, evezőket, íjakat, nyilakat, szigonyokat faragtak, s a kislány mindig ott sürgölődött körülöttük. Mikor aztán az asszonyok megvarrták a kajakvázak bőrhuzatait, és az idő is már megenyhült, a nagybácsik vadászni indultak. Ha sikeres volt a vadászat, hazafelé kilógatták a kajakból színes takaróikat, hogy az asszonyok lássák, zsákmánnyal érkeznek, és elébük menjenek. A kislány mindig elsőnek futott le a tengerpartra.
Így nőtt fel, így élt, amíg férjhez nem ment. Egy ügyes, fiatal vadász vette el feleségül, hamarosan szült is neki az asszony egy kisfiút. Csakhogy a fiatal vadász állhatatlan volt. Hagyta, hogy megbabonázzák, gyerekestül elkergette az asszonyt, s új feleséget hozott az iglujába.
Egyszer az új feleség, amint éppen vízért járt, a tengerparton találkozott az ösvényen az első asszonnyal. Megkérdezte, hogy hol merített a tengerből vizet, mert egy nagy jégzátony volt előttük, és hosszan kellett rajta gyalogolni, míg vizet találtak. Az első asszony készségesen megmutatta neki a helyet, ő is oda tartott. Előbb az új feleség merítette meg a vedrét a himbálódzó jégtábla szélénél, s csak őutána akart vizet venni az első. Gyerekével a hátán nehézkesen hajolt előre, mélyet kellett hajolnia, mert a jég nagyon vastag volt. Amint előrehajolva felnézett, látja, hogy az új asszony ellöki a jégtáblát, amin ő állt. A tábla lassan úszni kezdett a tengeren.
- Mit csinálsz?! - kiáltotta kétségbeesve. - Miért teszed ezt velem?
De az új feleség szó nélkül elszaladt, és csak a faluból nézett vissza. A part felől fújt a szél, lassan úsztatta a jégtáblát. Az új asszony még látta, hogyan sodródik vetélytársa gyerekével együtt egyre messzebb a tengeren. Látta, de nem szólt senkinek.
Egy idő múlva azonban feltűnt, hogy az elűzött asszony iglujában ég a tűz, fő az ebéd, s ő maga sehol. A szomszédok keresni kezdték, nevét kiabálták, lesték, nincs-e a tengerparton. Végül is fellármázták a férfiakat, s azok kimentek a tengerhez a torlasz szélére, de semmit sem láttak, mert a jégtábla addigra már messze sodródott.
Közben az elűzött asszonynak sikerült egy nagyobb jégtáblára átlépnie, de az is kifelé úszott. Egy darabig integetett, kiáltozott, de hogy senki sem jött a segítségére, gyermekét levette a hátáról, melléje kuporodott, és keservesen sírni kezdett. S mert erre a gyerek is sírva fakadt, egy dallal csitítgatta.
- Bátyókám, bátyókám - dúdolta újra és újra -, segíts, szabadíts meg minket!
De nem jött szabadító. A tenger üres volt, csak jégtáblák úsztak rajta, sehol egy kajak, s még a fókák és a rozmárok is eltűntek. Ők pedig csak ültek a jégen a hideg télben, és éheztek. Az asszony a ruháival kezdte etetni a gyereket. Először csak a ruhadíszeket ették meg. A prémbundájuk szegélyét, csizmájuk halbőrből készült díszét. Az asszony előbb megrágta őket, és úgy adta oda a gyereknek. Volt az asszonynak egy jegesmedve prémből készült öve. Abban hordta a gyerekét. Éjszakára maga köré tekerte az övet, és összekuporodva aludt hátán a gyerekével. Hirtelen arra ébredt, hogy kellemes meleg van. Az öv jegesmedvévé változott, az melegítette.
Reggel a medve nem volt sehol. Csak az öv hevert mellette. A gyerek is felébredt, és sírni kezdett éhségében. Az asszony akkor rápillantott a kis fatáljára, amelyet az övén lógatva mindig magánál hordott. S láss csudát, a tálka gőzölgött! A kis halak, amelyeket férje egykor kabalából az aljára festett, ott főttek benne.
- Milyen finomak! - kiáltott fel az asszony, miközben egyenként kikapdosta őket. S ettől kezdve minden reggel ennivalót vagy langyos vizet találtak a tálban.
A jégtábla pedig úszott, egyre úszott a tengeren. Időnként kisebb-nagyobb jégtáblákkal találkozott, s ilyenkor az asszony megpróbált a nagyobbra átjutni, mert már erősen tavaszodott, és félt, hogy elolvad alattuk a jég. Egyszer, amint éppen egy úszó jégmezőre próbált átjutni, látta, hogy egy nagy rozmár úgy alszik a két tábla között, hogy az uszonyaival az egyikhez, agyaraival pedig a másikhoz támaszkodik. Aludt az óriás állat békésen. Az asszony nagyot gondolt, mert mindenáron át akart jutni, óvatosan megérintette a rozmárt. S mikor látta, hogy a rozmár nem ébred föl, nekilendült, ráugrott, végigszaladt rajta. A másik oldalra átérve aztán látta, hogy a rozmár ugyancsak felébredt, és persze kergetni is kezdte, de csak úgy tessék-lássék, majd visszafordult, és elmerült a tengerben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése