2023. január 3., kedd

808. mese...

 

A rab király szabadon
Fantasztikus állatregény
 Írta: Bársony István

Katasztrófa. (1. rész. Szavak száma: 926)

A szabadok között ettől fogva megszünt az összetartás.

Nem volt már közös érdekkapocs, ami összefűzhette volna őket. Hisz a Menydörgőkön kívül ezentúl még a királytól is tartaniok kellett, aki azzal fenyegetődzött, hogy az útjába eső poltro­nokat példásan megfenyíti. Minthogy tulajdonképen valamennyi annak érezte magát: egytől-egyig mind kerülte a királyt.

A «kifelé-nyelvet» már senki se beszélte. A nagy volapük csak arra lehetett volna jó, hogy olyanok is megértsék az egyesek titkait, akikből könnyen válhatott áruló. A szabadok magok előtt is titkolódzva tünedeztek el, százféle irányban. Visszatért a rengeteg erdőbe a régi fejetlen állapot. Sőt még fejetlenebb, mint valaha; mert Barlangi, a volt helytartó, rangját veszítette, s maga is csak azon volt, hogy amennyire lehet, észrevétlenül maradjon s a király szeme elé egyáltalán ne kerüljön.

A fűevők az utóbbi hetek izgalmai elől mind megszökdöstek. Szétoszlottak. Közülök külön­ben is nagyon sok elpusztúlt. A húsevők a körülzárt erdőben napról-napra gyilkolták őket.


Daliás, a vén szarvasbika, alig tudott néhányadmagával áttörni a vadászok vonalán.

Deli, a remek bakőz, egy ilyen kisérletkor golyót kapott és elesett, hogy többé fel ne keljen.

Lenge, Karcsu, Bájos, és még egy sereg szebbnél szebb szarvastehén, ekkor már rég meg­találta sírját a ragadozók telhetetlen bendőjében. Bájost maga a király vágta le. Ezzel meg is adta a jelt a vérivóknak az általános mészárlásra.


Az őserdő a közös nagy félelem következtében olyan néma volt, mint a temető. Csak Rémnek a hangját lehetett hallani éjjelenkint. Álnok, a vadmacska, sunyítva lopódzott végig az avaron és cincogókra vadászgatott, de hangot ő sem adott.

Még Zulejka is elcsöndesült. Már nem hallatta dünnyögő, torokhangú bőgését, amivel úgy meg tudta dermeszteni az erdő lakosait. A királlyal való találkozást így jobban kerülhette.

A Menydörgők valamit forralhattak, mert egy darab idő óta gyanúsan elcsöndesedtek.


Csúnya és Árnyék, a két becsületes szárnyasegérke, maradt volt meg mindössze is a király önzetlen szolgálatában; - ők hozták a hírt, hogy a Menydörgők lassan, zaj nélkül, meggondol­tan nyomúlnak összébb, s egyelőre nem harcolnak, csak eleven gyűrűjöket igyekeznek mind szorosabbra vonni a rengeteg ama része körül, ahol a nagyhatalmakat sejtik.

A királyt meghatotta a két búzgó éjjeli hírnök szolgálatkészsége s megkérdezte őket:

- Hát ti miért nem hagytok el, mint a többiek? Jutalomra tőlem úgy se számithattok. Koldús-király vagyok.

Árnyék felelt neki: - Minekünk ez a kis szolgálat nem fáradság, király. Annyi az egész, hogy sokat bolyongunk, tehát sokat látunk. Akkor kanyarodunk el hozzád, amikor nekünk tetszik. Igy a híradás nem esik nehezünkre. Azután, látod, rokonszenvesebb vagy nekünk Vitéznél, a szárnyas királynál, mert sose bántottál minket. Ellenben a sas nagyon megalázott. Amikor egyszer gyülésök volt a szárnyasoknak, mi is megjelentünk. Hogy kinevettek bennünket!... mennyire szégyeltük magunkat!...

«Ti is madarak akarnátok lenni?» kérdezte Vitéz gőgösen, és nagyot kacagott. Azután ránk uszította Suhanót, a sólymot, meg Gonoszt, a héját. Azoktól nem féltünk, mert láttuk, hogy borzadoznak tőlünk. De egyszerre megjelent Rém, az erdei bagoly és meredt szemmel, vadúl jött nekünk. Ekkor a tréfának vége volt. Ész nélkül menekültünk. És azóta semmi közünk a tollas szárnyasok királyához.

A berber oroszlán ilymódon tudott a Menydörgők tervéről, de nem törődött vele. Ő magamagáért mindig helyt állt. A többit mit bánta.

Titokban csupán csak azért aggódott: hogy a tűzdarazsak halálra ne szurdalják a hercegnőt, mielőtt ő leszámol vele. Amily gyöngéden kényeztette volt szépséges rokonát eleinte, annyira gyűlölte most. Ha jött az éjszaka, órákig figyelt: nem jut-e a fülébe valami jeladás a Csíkos fojtogatóról. A csillagok remegő tündöklésével találkozott a szeme, amikor fejét magasra emelte; úgy szimatolt bele a szellős éjszakába, amely most már minden huszonnégy órában hűvösebb lett. Folyvást a hercegnőt kereste, ő rá gondolt. Ezt az egyetlen egyet megbüntetni kérlelhetetlenül vágyott. Ezt, akihez a legjobb volt s aki mégis elárulta és kigúnyolta.

Napról-napra kapta a híreket, hogy a Menydörgők úgy közelednek, mintha szellemek volnának.

Már nem ütnek zajt. Okúltak tapasztalataikon s már nem keresik a nyilt harcot, mint eleinte, amikor első vakharagjok kormányozta őket. Minden lépést meggondoltan tesznek.

Nemsokára sűrűn, szorosan zárják körül a Vöröskő környékét.


A királyt csak az a gondolat nyugtatta meg, hogy abban a gyűrűben, amely ő köréje fonódik, benne van Zulejka is. Egyszer hát majd csak összekerülnek, ha előbb nem, az utolsó harc napján, amikor a gyáva tigris a kör közepét, a Vöröskő rejtőző helyeit fogja keresni.

Egyszer, hajnalban, amikor a hegyek közt az őserdő fáit először csípte meg a dér, s a pirosra, barnára, sárgára fonnyadt tarka lombok szakadatlan sóhajtással hullatták levelöket: Szultán orrát megütötte valami, amitől egész teste megborzongott.

Egy tisztás szélén a gyepről nehéz szagot csipdesett fel a szellő. A berber oroszlán megérezte, hogy a tigris nem rég járt erre.

Lehajtotta a fejét s elkezdte szaglászni a nyomot; azután lassan, makacs kitartással indúlt el rajta, mint a szárnyazott fogoly után húzó vizsla.

Szeme villogott, orrlyuka kitágúlt, sörénye felborzolódott. - Horpasza idegesen remegett.

Még a lélekzetét is visszafojtotta. Még a talpát is úgy tette le, mint valamikor az Atlasz hegység patakjai mentén, ahol fűevőkre vadászott.

Most még a réginél is vadabb indulat töltötte el. Karmait behúzta, de borzasztó száját félig kinyitotta, hogy jobban érezhesse a tigrisbűzt, amitől minden csepp vére felforrt.

Most itt van!... Most megvan!... Most nem menekül többet előle!... Utóléri a friss nyomon s elibe áll. A számadás órája közeledik.

A berber oroszlán a tigris-nyomon lejutott a dágványos szélére, ott még erősebben érezte az átható szagot, amit a borzasztó állat elhagyogatott útja vonalán.

Egy pillanatra megállt ott, kémlelődött. Bizonyosnak hitte, hogy India gyöngye ott van a sűrűségben, alig harminc-negyven lépésnyire tőle. Oda akart bejutni ő is, észrevétlenül. Meg akarta lepni vérszopó rokonát, de úgy, hogy el ne szökhessen többet előle.

Már alig bírt magával. Már lehetetlen volt megállania, hogy legalább egy nagyot ne fújjon, mintha vihar lett volna a tüdejében.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése