A halottrablók.. (2. rész, szavak száma: 930)
Ekkorra már arrább csúszott a felhő ernyője, s a sas meglátta a rideg vándorokat.
Még sokkal magasabban úsztak a levegőtengerben, mint ő maga. A legmagasabb havasok is lapos hómezőnek látszhattak onnan. Odáig semmi más földi élet, ezeken kívül, el nem juthatott. A meteorok titkos útai vittek ott keresztül-kasúl, nyomtalanúl.
 |
| keselyű |
Keselyűk keringtek odafent, az irdatlan légi távolságban.
A szárnyas rablók óriásai, akik egy országon át suhogtatják így zúgó szárnyokat, anélkül, hogy a föld fia csak sejtene is rólok.
Az ő szemleútjok térségein nincs más hang, csak a bősz orkáné. Ott csak ők vannak otthon. Még a sas is lentebb marad; még a sas se bírja el jól a levegőnek azt a ritkaságát.
Három komor keselyűre esett a sas szeme: két csupasznyakúra, meg egy szakállasra.
A csupasznyakúak szidták a szakállas idegent, aki, úgy látszik, véletlenül vetődött hozzájok, s bármennyire emelkedtek is, egyre fölibök került.
- Mit kisérgetsz bennünket? ripakodott rá az egyik csupasznyakú. Tudod úgy-e, hogy még a tiednél is jobb a szemünk, s most azt lesed: hol veszünk észre valami prédát, amiből te is falatozhass.
- Hagyd el, «Messzelátó», csöndesítette társát a másik. Az ilyen kalandoron úgy sem javítasz. Tolakodó volt egész életében s az is marad.
A szakállas keselyű levíjjogott rájok: - Ti éhenkórászok, még ti hencegtek? Mitek volna, ha jó szemetek se volna? Ügyetlenek és gyávák vagytok; élő állattal elbánni nem is mertek. A zerge fittyet hány tinektek; de nézzétek meg, milyen őrülten rohan keresztül a mélységeken, ha engem megsejt. «Messzelátó», talán nem látta kend?! S te «Dögrovás», mernél-e hamisan esküdni rá, hogy ilyen jelenetnek tanuja nem voltál?!...
A sas hallotta az izgatott hangú vitatkozást és felkerült a keselyűkhöz, amennyire csak a lélekzete bírta.
Beleszólalt a civakodásba:
- A saskeselyű jó repülő, s le tudja taszítani a szikláról a menekülő zergét. De mégsem igazi hős, mint a szemtől-szemben támadó sasok.
- A kis dicsekvő! riogta a szakállas, «befelé», amit a többi meg nem érthetett.
Azután fennhangon folytatta, a nagy volapükre forditva a szót:
- Tudjuk, Vitéz, hogy a nevedet te megérdemled. De azért a mi fajtáinknak is van olyan adományuk, amiben téged fölülmúlunk. Im’, itt van «Messzelátó», aki minden kimúlt ebet rögtön felfedez; és itt van Dögrovás, aki egy mértföldnyiről is megérzi a temetetlen halottat s olyankor így kiált fel: hajh, minő remek illat!
A csupasznyakúak eleinte azt hitték, hogy Szakállas komolyan dicséri őket, s ugyancsak bólintgattak. De most kisült, hogy mindez tulajdonképen csak csúfolódás.
Ujra szitkozódtak:
- No, te nagyszájú félvér, te se sas, se keselyű, te hitvány korcs: miben vagy te különb? Mi erősebbek vagyunk s legalább haszna van belőlünk a világnak; de te csak tolvajkodol, akár elevenre vásik a fogad, akár holtra.
Egyetértően rikoltottak; de aztán «Messzelátó» felkiáltott:
- Ugyan, te híres, mondd meg hát, mi van itt alattunk, a nagy erdőben, a dőlt fenyő tájékán. Lássuk, mennyit ér a szemed!
Szakállas merőn szögezte szemét a jelzett pontra. Hirtelen nagyot rikkantott örömében:
- Az ám, mondta, egy hullott vadkan! Ni, hogy feketéllik!...
- Az ám! kacagott Messzelátó, kérd kölcsön pajtás, a vakondok szemét. Hisz’ ott egy égett tuskó feketéllik. S te azt vadkannak nézed?!
Dögrovás úgy kacagott, hogy a könye csurgott. A sas is megmosolyogta a Szakállas vereségét.
- No ezt jól csináltad, mondta; most alaposan megszégyenültél. Legjobb, ha eltűnöl s nem nevetteted ki magadat még jobban.
S minthogy úgy sem volt már kiváncsi a nyelvöltögetésre, felszólt a keselyűkhöz: - Szervusztok, halottrablók! azzal kinyújtózott, s úszott-úszott egyenesen, mintha zsinóron húznák, ösmeretlen vidékek felé. - Vitéz alkalmasint tervez valamit, gondolta «Szakállas», és utána lopódzott.
A csupasznyakúak ott maradtak s «Dögrovás» közönyösen folytatta keringését. Még magasabbra igyekezett, hogy távolabbra lásson. De Messzelátó visszaszólította:
- Ne menj el most innen, kedves rokon.
Dögrovás kiváncsian és reménykedve kérdezte: talán látsz valamit?
Messzelátó nem felelt mindjárt. A távozó két nagy urat kísérte tekintetével. Azután, amikor meggyőződött róla, hogy nem jönnek vissza többet, a társához fordúlt.
- Pislants le csak te is ahhoz a dőlt fenyőhöz, Dögrovás.
A csupasznyakúak jó orrú kopója majd kinézte a szemét, mert a látása nem versenyezhetett a rokonáéval.
- Zavarban vagyok, szólott kisvártatva; de bizonyosra veszem, hogy neked volt igazad.
- Dehogy volt, dehogy volt! - kacagott «Messzelátó». - Az a szakállas marha nagyon is pompásan lát.
- Micsoda?... hogy az a feketeség...
- Az, az! hullott vadkan; ahogyan ő mondta.
- No de ilyet! hisz’ akkor még sem olyan jól lát, ha neked elhitte, hogy nem az.
Messzelátó ravaszúl mosolygott: - Akit tekintélynek tartunk, akármilyen bolondot mond is, hiszünk neki. Az a buta Szakállas még gondolni sem meri, hogy ő úgy lát, mint én; s amikor a sas is kinevette, meg volt győződve róla, hogy tévedett.
- Nagy kujon vagy, öreg! ujjongott Dögrovás; és nyomban neki készült, hogy összekapja a szárnyát s lezuhanjon a vadkan tetemére.
- Ne szeleskedjél úgy, förmedt rá Messzelátó. Ha ész nélkül rohansz: valahány csatangoló keselyű mind gyanút fog s utánunk csődül. Lassan ereszkedjél le: - majd én vezetlek, várj.
S azzal elkezdett csigavonalban lefelé kanyarodni, mintha mindössze is a sok hiábavaló kóválygást unná s most nem volna más gondja, minthogy valamelyik sziklán megpihenjen.
Alig jutottak lejebb pár száz lábbal, máris fölkiáltott Dögrovás: - Ojjé, bátya, de gyönyörü zsákmány!... És milyen nagy seb látszik az oldalán.
- Hogyne, mikor a négylábúak királya vágta le.
- Vajjon! Honnan tudod?
- Magam láttam. Még az este történt. De úgy látszik, nem volt éhes a király, mert alig kóstolta meg.
- És most mink lakunk jól belőle: - fejezte be Dögrovás a gondolat sorrendjét nagy lelkesedéssel.
A két halottrabló nemsokára már a faóriások fölött zúgott végig s eltünt a lombok közt, amint az őserdőnek abban a zúgában, ahol a megdermedt vadkan volt, leszállott a földre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése