Éjszaka. (3. rész, szavak száma: )
Barlangi aggodalmasan dörmögött s azon gondolkodott: honnan keríthetné elő szükség esetén Ravaszt, akinek az esze nélkül már egyáltalában semmire sem ment.
Egy lappantyú perregett volt az imént a feje fölött valamelyik ágon; most ahhoz fordúlt sejtelmes szorongásában: - Kérlek, derék Tünődő, - mondta tőle szokatlan nyájassággal, - fordúlj egyet a vágás felé s ha a fiskálist látod, mondd neki, hogy a király megint bomlik. Azaz - hej, megállj!... ne így mondd; illedelmesen add tudtára, hogy ő Felsége kissé ideges és a hercegnővel való találkozásának váratlan következményei lehetnek. Ők ketten könnyen a mi bőrünkre tanácskoznak. De ezt se mondd fenhangon. Egyáltalában, kérlek, okos légy. Állásom, helyzetem, rangom forog kockán. A király rám bízta, hogy a nép hűségét, mint volt helytartója, őrizzem, erősítsem. S az a bitang Hóhér,
a sunyi hiúz, aki a királlyal való rokonságával annyit kérkedik, egyebet sem tesz, csak kémekkel vesz körül, hogy megtudja, mikor történik valamicske hiba, amibe a bicskám beletörjék, s azután ő legyen utódom a főispáni rangban. Mert amióta a király megérkezett, lefokozott vagyok. Szolgák kellenek neki, nem vezérek. Ő egymaga minden: a kis pisztoly, meg az öreg ágyú. De ebbe már bele kell törődnöm, hisz semmi sem függ tőlem.
Igy áradozott a dörmögő medve, kedvetlenül. A lappantyú ugyan nem volt köteles neki engedelmeskedni; hisz’ az ő ura és parancsolója Vitéz volt, a sas, aki viszont az éjjeli felügyeletet Uhunak, a rideg lovagnak engedte át. De minthogy úgyis körül akart nézni a Szunyogosban, tehát elindúlt, azzal a csudálatosan lágy röpüléssel, amely a legkisebb neszt sem kelti, s amely miatt ez a tétovázva imbolygó éjjeli madár olyannak tetszik, mintha kisérteties ködalak volna.
A gorilla hallgatta egy kicsit, hogy csúszik el a tigris a sűrűségben. Sejtette, hogy most már nem tér vissza. Vad haragja lecsillapodott. Tetszelegni próbált azzal a gondolattal, hogy a Csíkos fojtogatót sikerült megfélemlítenie, de eszébe jutott a magától megéledő galy, a holdfényben vörösen csillogó szörny, a délamerikai hóhérfajzat, amely csak néhány pillanattal előbb dermesztette meg őt is, Zulejkát is. Ujra összeborzadt. Aggodalmasan hordozta körül tekintetét s lopódzó, minél halkabb lépéssel járta körül a vastag fát, amely alatt éjjeli tanyát ütött. Négykézlábra ereszkedett, úgy kukucskált be a bokrok közé, amelyek alatt, a harmatos gyepen, szent János bogarak villódzó apró csillagai tündököltek, álomországbeli pici lámpásokként. Cézár letette fejét a földre s fülét szorosan a harasztra szorította, úgy hallgatózott. Ily módon még a csúszó giliszta mozgását is észrevette volna a szarvasét fölülmuló mesés hallásával.
Most minden csöndes volt. A Vörös ördög félelmes, halk, vérfagyasztó tovasiklása teljesen megszünt. A mérges kígyók e fejedelme bizonyosan magányos utait járta, valahol az erdei homályban, ahol lélekzetöket visszafojtva hallgathatták a halk moszatolásra felriadó rigók azt a különös sziszegést, ami hasonlított ahhoz, mintha egy nagy gonosztevő suttogva beszélgetne önnönmagával, mialatt kegyetlen terveit bujdosása közben főzögeti.
Cézár visszament a fájához s nehézkesen guggolt le alatta. Rekedten köhögött, fázlódva húzódott össze. Félálomban figyelt még egy darabig, amig a búzgóság el nem nyomta.
Zulejka ezalatt messze járt.
Puha lépésekkel haladt át az erdőn, a király sátra felé. Ahol a sűrűségből valami tisztásra kellett kilépnie, ott előbb meg-megállott. Elnyújtózott, zöld fényü szemét villámgyorsan hordozta körül, úgy győződött meg arról, hogy odakint senki sincs. S akkor kidugta fejét a bokrok közül és megindúlt, keresztül az erdei tisztáson. Lelapúlt, hogy minél kevésbbé emelkedjék ki a buja fűben, amely közt kígyómódra tudott elsiklani.
A szél felőle fújt s a király megérezte, hogy Bengália leánya nincs már messzire. Hördülő morgással üdvözölte a tigrist. Fél perc mulva Zulejka ott állott a holdsütötte erdőszélen, ahová nappali berkeiből a király most kikívánkozott.
Szultán eléje jött. Felséges tartással emelte föl sörényes nyakát; bojtos farkával kellemes izgalom jeleként verdeste horpaszát. A tigris csak állott és szemközt nézett vele. Szoborhoz hasonlított. Tarka bőre őrült képzeletszülte exotikus virágként pompázott, a mellette levő bokortól félig eltakarva.
- Üdvözlégy, hercegnő; már hetek óta várlak. Hol késtél eddig? Hallom, beteg is voltál. Nagy dolgok történtek. Az ember, akinek halálos réme lettél, üldöz.
- Az ember üldöz!... ismételte Zulejka, a száját nyalogatva, s oly hangon, amiből hirtelenében meg sem lehetett itélni, vajjon a hír megerősítése, vagy csúfolódás volt-e benne.
Előre lépett és macskaszerü gerincgörbítéssel, könnyedén, játékosan ugrott egyet. A király elé toppant.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése