960. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

AZ ÁLLATOK EREDETE

A LÓ TÖRTÉNETE (Szavak száma: 258)

A pima indiánok öregjei jól emlékeznek azokra az időkre, mikor ló még nem élt a földön.

Volt akkoriban két testvér, két nagyon ügyes vadász. Szarvas és őz után járták mindennap az erdőt, s zsákmányukat a vállukon vitték haza kunyhójukba. Egy napon az idősebbik testvér szíve megesett a nehéz vadászzsákmány súlya alatt roskadozó kisebbik testvéren.

Így szólt hozzá:

- Nehéz az életünk, könnyíteni szeretnék rajta. Fogadd meg mindenben a szavamat, s meg­látod, jobb lesz neked. Most emeld föl az íjadat, nyílvessződdel lődd át először az arcomat, aztán az oldalamat. Mikor már eldőltem, vágj négyfelé, s testem négy darabját vesd a vízbe. Aztán térj haza, négy nap múlva gyere vissza ide, a tó partjára, s ne félj, akármit látsz is.

Fájt a kisebbik fivér szíve, nagyon fájt, de engedelmeskedett az idősebbik szavának.

Négy nap múlva visszatért a tóhoz, a parton négy soha nem látott állatot: négy lovat pillantott meg. Lovak voltak - két kanca meg két csődör; az egyik fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik sárgás - vagyis olyan színű, mint az erdei szarvas.

A kisebbik fivérnek eszébe jutott, amit a bátyja mondott, nem rettent hát meg, kötőféket vetett az egyik állat nyakába, a hátára pattant, s a másik hármat maga előtt terelve hazavitte vala­mennyit.

A pima indiánok földjén aztán elszaporodtak a lovak, ezentúl minden pima indián lóháton járta a messzi vidékeket, lovával vitette a nehéz terheket.

A jó testvér így áldozta föl életét, hogy könnyítsen fivére és minden pima indián sorsán.

A ló pedig az ember igaz barátja azóta is.

897. mese...

 

A szürke ló (Szavak száma: 313)

Egyszer volt egy molnár, s annak volt egy szürke lova. Mindig
egyedül őrölt ez a ló. Megunta egyedül őrölni, de a gazdája nem
tudott társat venni neki, mert szegény volt. Egyszer azt mondja a
ló a gazdájának, hogy ő elmegy és keres magának társat. El is
ment, és az erdő szélén talált egy rókalikat és ráfeküdt. Az öreg
róka küldi a fiát, hogy keressen ennivalót. A rókafiú kimegy a
likszádáig, de tovább nem tudott menni a lótól. Visszamegy és azt
mondja, hogy nem lehet kimenni, mert hó van rajta.
— Nem lehet hó, hiszen nyár közepe van — mondja az öreg
róka. — Eriggy ki te, nagyobbik fiam!
Kimegy a nagyobbik rókafiú, de ő is azt mondja, amit az első
fiú mondott!
Ekkor kimegy a legnagyobb rókafiú, de ő sem tud a likszádán
kívül menni.
Végül elindul az öreg róka. Kiér a likszádáig, s lássa, hogy va-
lami fehérlik.
Nem hó ez, hanem ló — mondja a fiának.
Valahogy kimentek és el akarták húzni, de nem tudták. A ló
meg se mozdult, mintha nem élne. Hirtelen eszébe jut a rókának,
hogy van egy farkas barátja. Elmegyen és megkéri, segítsen elvinni
a lovat. El is megy és mondja a farkasnak:
— Farkas koma, találtam egy jó csemegét, gyere hozzuk el! Én
hoztam a házamig, de tovább nem bírom.
Elmennek a róka házához és kérdi a farkas:
— Hogy hoztad idáig?
— A farkam után kötöttem — mondja a róka.
— Kösd a farkamhoz — szól a farkas.
A róka oda is kötötte.
A farkas elkezd erőlködni, de nem bírja. Most hirtelen felszökik
a ló és elkezd szaladni hazafelé. Vitte a farkast a farkánál fogva
és hazáig meg sem állt.
A gazda eloldotta a farkast a ló farkától, megnyúzta, a bőrét eladta
és társat vett a lónak az árával. Azóta a szürke ló nem őröl egyedül.
Ha a szürke ló tovább is egyedül őrölt volna, az én mesém is
tovább tartott volna. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

870. mese...

Az égen felül érő cseresznyefa (2. rész. Szavak száma: 1242 )

János a templomból kijött, a ló elvitte haza. Amint odahaza le-
szállt a ló hátáról, megint olyan piszkos ruhája lett, mint előbb
volt.
Szép Úrnő hazament a templomból és keservesen sírt.
János kérdezte: — Miért sírsz Szép Úrnő?
Szép Úrnő azt felelte: — Mit tűröm, tagadom, be kell vallanom:
mióta te itt vagy, mindig szebb és szebb ruhájú legény ült mellet-
tem, de anélkül, hogy megtudtam volna, hogy ki az, mert még a
mise végét sem várta meg.
Akkor János azt felelte: — Mit tűröm, tagadom, be kell valla-
nom: én voltam.
Szép Úrnő azt felelte Jánosnak: — Na János, ha te voltál, én
leszek neked feleséged, te pedig ennek a kastélynak lehetsz az ura.
A kastélyban volt tizenkét szoba. Tizenegy kulcsot a Szép Úrnő
Jánosnak átadott, a tizenkettediket nem adta neki. János ezen
sokat gondolkozott: miért nem kapja át az о feleségitol a tizenket-
tedik szobakulcsot. Egyszer, amint János a hálószobába bement,
a kulcs ott feküdt az asztalon. János a kulcsot fölkapta és szaladt
egyenesen a tizenkettedik ajtóig. Rögtön lenyitotta az ajtót, belé-
pett a szobába. Egy tizenkétfejű sárkány ott lánccal össze volt kö-
tözve. János megijedt, ki akart rohanni a szobából. A sárkány rá-
kiáltott: — Ne szaladj ki, segíts a bajomon, még valamikor valami
nagy bajból kisegíthetlek.

Akkor János kérdezte a sárkányt: — Hát hogyan segítsek raj-
tad? Levegyem a láncokat?
Azt felelte a sárkány: — Nem, csak egy pohár vizet hozzál, mert
nagyon szomjas vagyok.
Amint a sárkány a pohár vizet megitta, azt felelte: — Hozzál
még egy pohárral, még valamikor nagy segítségedre lehetek.
Amikor a második pohár vizet megitta, azt mondta a sárkány:
— Adjál még egy pohár vizet, még valamikor valami atyádfiát a
purgatériombu is kisegíthetem.
Mikor a harmadik pohár vizet a sárkány megitta, megrázkódott,
az összes láncok leszakadtak róla. Azt felelte Jánosnak, hogy az
enyém a Szép Úrnő, nem a tied. Azzal fölfogta, és már vitte is a
levegóЪe.
János kiszaladt a kertbe, sírt keservesen, haját tépázta. Meg-
szólította Jánost a rézszínű ló. Azt felelte Jánosnak: — János, gye-
re ülj föl a hátamra, én is tudok repülni, gyere, talán majd vissza
tudjuk hozni a Szép Úrnőt. János fölugrott a hátára és repültek,
mentek.
Amint odaérnek a tizenkétfejű sárkány barlangjához, a Szép Úr-'
nő éppen akkor akart vizet bevinni a sárkánynak. János megszó-
lította a Szép Úrnőt, üljön föl a ló hátára és menjen vissza velük.
Szép Úrnő azt felelte: — Ne mehetek János, én ettől az undok
állattól nem szabadulhatok. Te menj el innen, amíg valami bajod
nem lesz.
De János nem hagyott neki békét, fölült a ló hátára és mentek.
A tizenkétfejű sárkánynak is volt egy lova, az meg az istállóban
erősen vágta a pallót. Tizenkétfejű sárkány kiment a lovához:
— Mi bajod van? Nincs szénád vagy abrakod?
Azt felelte a ló: — Szénám is van, abrakom is van, elvitték a
Szép Úrnőt.
Akkor kérdezte a sárkány: — Ihatunk-e, öhetünk-e?
Azt mondja a ló: — Ihatsz is, meg öhetsz is, tizenkét mázsa
dohányt megpipázhatsz is, még akkor is utolérjük.
A sárkány evett is, meg ivott is, tizenkét mázsa dohányt meg-
pipázott, azután felült a lova hátára, még a fele útban se voltak,
amikor elérték.
Mikor elérték, sárkány a Szép Úrnó't a ló hátáról lekapta, vitte
vissza.
János mikor hazaért, a ló hátáról leszállt, ismét keservesen sírt.
Megszólította az ezüstszőrű ló Jánost: — Na János, én is tudok
repülni, gyere ülj fel a hátamra, talán majd vissza tudjuk hozni.
János fölült a hátára. Amint odaérnek a sárkánynak a bar-
langjához, Szép Úrnő akkor vitt be fát. János megszólította Szép
Úrnó't, üljön föl a ló hátára, jöjjön velük, hagyja itt ezt a rút
állatot.
Szép Úrnó' azt felelte Jánosnak: — Hiába próbálkozol, menj
vissza, mert még a sárkánnyal hátha valami bajod történhetik.
De János nem hagyott békét, fölültek és mentek hazafelé.
A sárkánynak a lova ismét vágta a pallót. A sárkány kimegy a
lovához:
— Mi bajod? Nincs szénád vagy abrakod?
— Szénám is van, abrakom is van, elvitték a Szép Úrnó't.
A sárkány erre azt felelte: — Ihatunk-e, öhetünk-e?
— Ihatsz is, meg öhetsz is, tizenkét mázsa dohányt megpiház-
hatsz, még akkor is elérjük.
A sárkány ivott is, meg evett is, tizenkét mázsa dohányt meg-
pipázott; fölült a lovára, fele úton már utolérték. Amint a sárkány
lekapta Szép Úrnó't, azt mondta Jánosnak: — Ha még egyszer bar-
langomba mersz jönni, ezer darabba darabollak.
Akkor János visszatért haza. Leszállt a ló hátáról, keservesen
sírt, haját tépázta. Megszólította az aranyszőrű ló: — Gyere, ülj
fel a hátamra, én is tudok repülni, talán majd vissza tudjuk hozni.
Van-e kedved magadat ezer darabba daraboltatni?
Jánosnak nem volt kedve magát ezer darabba daraboltatni, de
Szép Úrnő nélkül sem tudott meglenni. Fölült a ló hátára és men-
tek.
Odaértek a sárkánynak a lakásához. Szép Úrnő akkor vitte ki
a szobából a szemetet. János megszólította, hogy üljön föl a ló há-
tára, menjenek vissza. Hagyja itt ezt a rút állatot.
Szép Úrnó'felelte: — Nahát János, volna kedved szétdaraboltat-
ni magadat ezer darabba. Én nem menekülhetek innen, csak ergye.
János nem hagyott neki békét: — Talán el tudunk menekülni!
Szép Úrnő felült a lóra és mentek.
Sárkánynak a lova vágta a pallót. Sárkány kiment a lovához:
— Mi bajod van? Nincs szénád vagy abrakod?
Azt felelte a ló: — Szénám is van, abrakom is van, elvitték a
Szép Úrnőt.
Akkor kérdezte a sárkány: — Ihatunk-e, öhetünk-e?
— Ihatsz is, meg öhetsz is, tizenkét mázsa dohányt megpipáz-
hatsz, még akkor is eléljük.
A sárkány bement, jóllakott, kivezette a lovát, azután fölült a
hátára. Éppen a kastélykert fölött voltak, mikor a sárkány elérte
őket, kezdtek leereszkedni a kertbe. Szép Úrnőt a ló hátáról le-
kapta, Jánost pedig ezer darabba darabolta, a teste széthullott a
kertbe.
És akkor repültek arra hollók a kert fölött. Látták a véres hús-
darabokat és elkezdtek enni. Azt mondja az egyik: — Ne bántsátok
ennek a szegénynek a testi maradékát, nem tudjátok hányszor
jóllaktunk ennek a véres ruháján a földön? — Azt felelte a holló a
többinek: — Jobb lesz, ha összerakjuk és ismét lesz belőle ember.
A hollók összeszedték, összerakták és ismét lett belőle ember.
Amikor összerakták sokkal szebb legény lett belőle, mint azelőtt
volt.
Amikor János életet kapott, a holló azt kérdezte: — Na, János,
fölébredtél?
Azt mondja János: — Föl. Miért nem is engedtetek aludnom,
mikor olyan jól aludtam.
A holló azt felelte Jánosnak: — Elhiszem, hogy aludtál, de ha
mi ide nem jövünk, alhattál volna örök mindig.
A holló azt felelte Jánosnak: — Te János, csak ergye mindig
délnek, találsz egy utat, azon csak mindig tarts. Az út mellett majd
lesznek vadállatok megkötözve lánccal, te azokat engesd el, azok
még majd téged kiszabadíthatnak. És amint mész az úton, majd
találsz egy szalmástetejű házat. Ott lakik egy boszorkány, annak
van három leánya. Az azokat a lányokat át tudja változtatni lo-
vakká. És arra vigyázz, hogy annak a vén boszorkánynak te tudj
előbb köszönni, mert ha az köszön neked előbb, akkor az a vén
boszorkány téged lefejez. Amikor odaérsz, kérj tőle szolgálatot. Há-
rom nap lesz nála három esztendő, eddig kell teneked ott szolgálni.
Amikor az időd letelik, téged a boszorkány ki akar fizetni ezüsttel,
arannyal, de te ne fogadj el tôle semmi mást, mint a szemétdombon
fekszik egy piszkos ló, a tyúkólban van egy nyereg meg egy rozsdás
kard, másba ne egyezz bele.
János útnak vette magát és ment a kijelölt útnak.
Amint ment, az út mellett egy farkas oda volt kötve egy fához,
könyörgött Jánosnak, hogy oldja el, még valamikor valami bajból
kiszabadíthatja. De János félt, mert a sárkánnyal is megjárta: el-
vitte a Szép Úrnőt. Azt felelte a farkasnak: — Nem szabadítlak el,
mert amilyen éhes vagy, te engem megeszel.
A farkas könyörgött neki: — Nem bántlak én, még valamikor
nagy segítségedre lehetek.

 

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella

 

857. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (6. rész, szavak száma: )

Fordította: Rab Zsuzsa

Hűvösödött, alkonyult,
minden sötétségbe bújt,
már az orrukig se láttak,
hálásra hát letanyáztak,
ágak árnyasa alatt
kicsapták a lovakat,
aztán előtarisznyáltak,
eddegéltek, iddogáltak,
s hőbörögtek sokáig,
ki különb, mint a másik.

Danyilo egyszer csak távol
fényt vesz észre, láng világol.
Gavrilónak titkon int,
bal szemével hunyorint,
halkan torokköszörülve
figyelmezteti a tűzre.
Az vakarja a fejét:
„Hej, de sűrű a sötét!
Legalább a hold ragyogna,
tanyázásunk vígabb volna,
úgy ülünk itt, mint a vak
vakondok a föld alatt.
De megálljunk... öcsém, bátyám:
mintha füst fehérét látnám
messze ott... Úgy van, úgy ám!

Hozhatnánk tüzet talán.
Iván öcsénk, pattanj gyorsan,
hozz nekünk parazsat onnan,
azzal tüzet gyujtanánk,
mert se taplónk, se kovánk!”
Magában meg azt gondolja:
„Ha ottveszne, de jó volna!”
Gavrilo megtoldja még:
„Ördög tudja, ott mi ég!
Hogyha ott rablók tanyáznak,
bizony vége lesz Ivánnak.”

Nem fél együgyű Iván.
Fenn ül már a paripán,
sarkát veri a véknyába,
tépi sörényét, cibálja,
messzehangzón rákiált.
Elrúgja a ló magát,
s már repül. „Teremtő isten! -
kiált Gavrilo ijedten -
pöttöm ördög ez talán?”
S keresztet hány szaporán.

Nyargal a ló mind frissebben,
ég a tűz mind fényesebben,
előttük ég már a láng,
ragyog, mint a napvilág,
áraszt szerte fényességet,
de nem füstöl, nem is éget.
Iván nagy szemet mereszt:
„Az ördög művelte ezt?
Itt van sapkahajításra,
de se füstje, se parazsa -
nem is tűz ez, de csoda!”

Szól a pöttöm táltosa:
„Csoda bizony, más mi volna?
Az: a Tűzmadár egy tolla,
de jót mondok, föl ne vedd,
mert csak bajt szerez neked.
Ki meglátja, megtalálja,
azt veszedelembe rántja.”
„Beszélhetsz nekem hiszen!
Én bizony ezt elviszem!” -
szólt az együgyű dohogva.
Csavarta a tollat rongyba,
sapkájába dugta ott,
s visszafelé rugtatott.
Bátyáihoz visszaérve,
nagy ravaszul ezt mesélte:
„Vágtattam lóhalálban,
üszkös tönköt találtam,
azzal bajlódtam, veszkődtem,
hamvadt tüzet élesztgettem,
teljes órámba került,
végül mégse sikerült!”
A bátyái nem alhattak,
csak a bolondon kacagtak.
Együgyű Iván pedig
vígan horkolt reggelig.

Alig pitymallott, befogtak,
a városba elhajtottak.
Ott folyt éppen a vásár
a palota falánál.

A városban az a szokás:
addig nincsen vevés-adás,
amíg meg nem engedi
s azt ki nem kürtölteti
a város fő ura. No, hát
kapja az úr végre magát,
kilép, magos kucsmában,
száz testőr a sarkában,
mellette a harsonása,
nagy bajusza, nagy szakálla,
aranykürtjét zöngeti,
s messzehangzón hirdeti:
„Kinyithattok már, kalmárok,
a portékát áruljátok!
Hé, ti rendtartók, ti meg
éberen ügyeljetek,
hogy ne essék semmi gazság
vagy tolongás vagy hamisság,
és hogy senki semmilyen
csalárd dolgot ne tegyen!”
Boltot nyitnak a kalmárok,
kínálják a portékájuk:
„Tessék, tessék, ide, nép!
Minden darab csudaszép!
Aki hozzánk idefárad,
nálunk mindent megtalálhat!”
Tódul a nép, válogat,
vásárol is jó sokat.
A kalmárok számolgatnak,
rendtartókra hunyorgatnak.

 

855. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (4. rész, szavak száma: 380)

szakadékon suhan által,
szélként vág át hegyeken,
vadon rengetegeken,
hogy erővel vagy csalással
elbánjon a lovasával.
Hanem Iván nem hagyja,
a ló farkát markolja.

Nagy sokára földre szállnak.
„No - mondja a ló Ivánnak -,
nem estél le hátamról,
szolgállak hát mostantól.
Csak szállást adj megpihennem,
hogyha ráérsz, gondozz engem,
egyre vigyázz csak nagyon:
három híves hajnalon
oldd el majd a kötőfékem,
hadd sétálok füves réten,
három nap múltán pedig
két szép csikóm születik,
olyan ékes pár paripát
sose látott még a világ.
Lesz egy harmadik is. Ez
három araszocska lesz,
füle hosszú, mint madárszárny,
két kicsiny púp lesz a hátán.
Eladod a két lovat -
de a kicsit el ne add
hímes övért, se sapkáért,
se faragott kőkockáért.
Föld szinén és föld alatt
mindig hű társad marad,
hideg télben majd melenget,
hévben hűvössel legyezget,
ínségedben étket ad,
innál - oltja szomjadat.
Én meg majd a mezőt járom,
újra erőmet próbálom.”

Így szólt Iván: „Jól van hát!”
S beterelte a lovát,
be a pásztor-kalyibába,
gyékényt font az ajtajára,
s hogy a nap az égre ért,
hazafelé mendegélt,
nótát fújdogált vidáman:
„Járok rózsám udvarában!”

Felszökken a tornácra,
a vasreteszt megrázza,
dong az ajtó, zeng a lakat,
hogy a tető majd leszakad,
mintha tűz támadt volna,
majd kirepedt a torka,
úgy ordibált. Benn két bátyja
ijedten bámult egymásra:
ki zörget az ajtaján?
„Én, az együgyű Iván!”
Lócáról azok felszöktek,
ajtót nyitottak öccsüknek,
nekiálltak, pöröltek,
mért ijesztgeti őket?
Nem rebbent Iván szeme sem,
bocskorosan, köpenyesen
már a kemencén hever,
ott beszéli rendre el,
mindenki csodálatára,
hogyan telt az éjszakája.
„Egész éjjel fenn jártam,
csillagokat számláltam,
hold is sütött, én azt hiszem,
de nem azon járt az eszem.
Mit láttam! Az ördögöt!
Szakálla volt, dörmögött,
kandúr-pofája volt, rémes,
a szeme két égő mécses,
ugrált árkon-bokron át,
úgy gyűrte meg a buzát.
No hiszen én ráncba szedtem!
A nyakába csüggeszkedtem,
vágtatott velem, repült,
majd a fejembe került.
Velem kezdett, hiszen jól van!
Tartottam, mint vasfogóban,
tőlem ficánkolhatott!
Végül így rimánkodott:
»Legény, ne kívánd halálom!
Kegyelmezz, én megszolgálom!
Álló évig, fogadom,
néped nem háborgatom.«
Én szavát nem fontolgattam,
megsajnáltam, futni hagytam.”
Szót végezvén, hallgatott,
ásított, s már hortyogott.
Bátyái meg elfeledtek
dühöt-mérget, és nevettek,
kacagták a szamarat,
oldaluk majd kiszakadt.
Nem állta meg az öreg sem,
könnycsordultig ne nevessen,
bár nem illik, úgy tartják,
vénemberhez mulatság.