857. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (6. rész, szavak száma: )

Fordította: Rab Zsuzsa

Hűvösödött, alkonyult,
minden sötétségbe bújt,
már az orrukig se láttak,
hálásra hát letanyáztak,
ágak árnyasa alatt
kicsapták a lovakat,
aztán előtarisznyáltak,
eddegéltek, iddogáltak,
s hőbörögtek sokáig,
ki különb, mint a másik.

Danyilo egyszer csak távol
fényt vesz észre, láng világol.
Gavrilónak titkon int,
bal szemével hunyorint,
halkan torokköszörülve
figyelmezteti a tűzre.
Az vakarja a fejét:
„Hej, de sűrű a sötét!
Legalább a hold ragyogna,
tanyázásunk vígabb volna,
úgy ülünk itt, mint a vak
vakondok a föld alatt.
De megálljunk... öcsém, bátyám:
mintha füst fehérét látnám
messze ott... Úgy van, úgy ám!

Hozhatnánk tüzet talán.
Iván öcsénk, pattanj gyorsan,
hozz nekünk parazsat onnan,
azzal tüzet gyujtanánk,
mert se taplónk, se kovánk!”
Magában meg azt gondolja:
„Ha ottveszne, de jó volna!”
Gavrilo megtoldja még:
„Ördög tudja, ott mi ég!
Hogyha ott rablók tanyáznak,
bizony vége lesz Ivánnak.”

Nem fél együgyű Iván.
Fenn ül már a paripán,
sarkát veri a véknyába,
tépi sörényét, cibálja,
messzehangzón rákiált.
Elrúgja a ló magát,
s már repül. „Teremtő isten! -
kiált Gavrilo ijedten -
pöttöm ördög ez talán?”
S keresztet hány szaporán.

Nyargal a ló mind frissebben,
ég a tűz mind fényesebben,
előttük ég már a láng,
ragyog, mint a napvilág,
áraszt szerte fényességet,
de nem füstöl, nem is éget.
Iván nagy szemet mereszt:
„Az ördög művelte ezt?
Itt van sapkahajításra,
de se füstje, se parazsa -
nem is tűz ez, de csoda!”

Szól a pöttöm táltosa:
„Csoda bizony, más mi volna?
Az: a Tűzmadár egy tolla,
de jót mondok, föl ne vedd,
mert csak bajt szerez neked.
Ki meglátja, megtalálja,
azt veszedelembe rántja.”
„Beszélhetsz nekem hiszen!
Én bizony ezt elviszem!” -
szólt az együgyű dohogva.
Csavarta a tollat rongyba,
sapkájába dugta ott,
s visszafelé rugtatott.
Bátyáihoz visszaérve,
nagy ravaszul ezt mesélte:
„Vágtattam lóhalálban,
üszkös tönköt találtam,
azzal bajlódtam, veszkődtem,
hamvadt tüzet élesztgettem,
teljes órámba került,
végül mégse sikerült!”
A bátyái nem alhattak,
csak a bolondon kacagtak.
Együgyű Iván pedig
vígan horkolt reggelig.

Alig pitymallott, befogtak,
a városba elhajtottak.
Ott folyt éppen a vásár
a palota falánál.

A városban az a szokás:
addig nincsen vevés-adás,
amíg meg nem engedi
s azt ki nem kürtölteti
a város fő ura. No, hát
kapja az úr végre magát,
kilép, magos kucsmában,
száz testőr a sarkában,
mellette a harsonása,
nagy bajusza, nagy szakálla,
aranykürtjét zöngeti,
s messzehangzón hirdeti:
„Kinyithattok már, kalmárok,
a portékát áruljátok!
Hé, ti rendtartók, ti meg
éberen ügyeljetek,
hogy ne essék semmi gazság
vagy tolongás vagy hamisság,
és hogy senki semmilyen
csalárd dolgot ne tegyen!”
Boltot nyitnak a kalmárok,
kínálják a portékájuk:
„Tessék, tessék, ide, nép!
Minden darab csudaszép!
Aki hozzánk idefárad,
nálunk mindent megtalálhat!”
Tódul a nép, válogat,
vásárol is jó sokat.
A kalmárok számolgatnak,
rendtartókra hunyorgatnak.