910. mese...

)

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÖRTÉNETEK A RAVASZ NYULACSKÁRÓL

A RAVASZ NYULACSKA (1. rész, szavak száma: 631)

Volt egyszer egy róka. Volt annak a rókának egy darab földecskéje, kukorica termett rajta. A róka éjjel-nappal őrizte a kukoricáját, s aztán, még mielőtt beérett volna, eladta. Aztán újra meg újra eladta a lábon álló kukoricát, eladta az erdő minden állatának. Mikor végre beérett a kukorica, a róka letördelte, hazavitte, hogy majd a hátsó pitvarban megszárítja. De ekkor már szánta-bánta, hogy a kukoricáját annyiszor eladta, szerette volna megtartani az egészet, csak­hogy nem tudta, mit füllentsen azoknak az állatoknak, akik megvették tőle. Ahogy törte a fejét, arra jött a nyulacska.

- Jó napot, róka! - mondta udvariasan. - Mit csinálsz?

- Nem csinálok én semmit - mondta a róka. - Nem csinálok semmit, csak gondolkozom, mi­tévő legyek. Mert tudod, eladtam a kukoricámat, de még hányszor eladtam! De ez már régen volt, azóta meggondoltam a dolgot, szeretném magamnak megtartani a kukoricát. De mit csináljak azokkal, akik megvették?

- Ha feleségül veszel engem, megszabadítalak tőlük - mondta a nyulacska.

A róka nyomban feleségül vette a nyulacskát. A nyulacska leült a ház elé, a róka meg fölment a padlásra, és elkezdte morzsolni a kukoricát.

Megérkezett a svábbogár.

- Jó napot, nyulacska!

- Jó napot, svábbogár!

- Hol van a róka? - kérdezte a svábbogár.

- Fönt van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked.

- Igazán?

- Addig is kerülj beljebb - mondta a nyulacska.

Alighogy a svábbogár belépett, közeledett a tyúk.

- Jön a tyúk! - mondta a nyulacska. - Nem félsz, hogy megesz téged, ha itt talál?

- Jaj! - rémült meg a svábbogár. - Egész biztos, hogy bekap, ha meglát!

- Bújj hát el! - kiáltott rá a nyulacska. - Bújj el a tehénlepénybe!

A svábbogár megfogadta a nyulacska tanácsát. Alighogy elbújt, belépett a tyúk, és köszönt:

- Jó napot, nyulacska!

- Jó napot! - válaszolt a nyulacska.

- Hol van a róka? - kérdezte a tyúk.

- Fent ül a padláson, és morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked - válaszolt a nyulacska.

- Igazán?

- Kerülj beljebb - mondta a nyulacska. - Nem akarnál közben megenni egy svábbogarat?

- Szívesen - mondta a tyúk. - Hol az a svábbogár?

- A tehénlepény alatt. Keresd csak meg!

A tyúk kereste, meg is találta, be is kapta, le is nyelte a svábbogarat.

- Ízlett? - kérdezte a nyulacska barátságosan.

- Ízlett bizony! Pompás lakoma volt - mondta a tyúk, s leült a nyulacska mellé, hogy megvárja a rókát.

Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:

- Nézd csak! Jön a prérifarkas! Nem fal az föl téged, ha itt talál?

- Dehogynem fal föl! - jajgatott a tyúk, s rémülten csapkodott a szárnyaival. - Valahányszor meglát, mindig fölfal!

- Bújj el gyorsan! - kiáltott rá a nyulacska. - Nézd, ott a sarokban jó magas a fű!

Rohant a tyúk, elbújt a magas fűben, s alighogy lekuporodott, belépett a prérifarkas.

- Jó napot!

- Jó napot, prérifarkas! - válaszolta a nyulacska.

- Hol van a róka?

- Fent van a padláson, morzsolja a kukoricát, amivel tartozik neked.

- Vagy úgy! - mondta a prérifarkas, s azzal se szó, se beszéd letelepedett, hogy megvárja a rókát.

- Nem vagy éhes? - kérdezte a nyulacska. - Míg a kukoricára vársz, nem ennél meg egy tyúkot?

- Dehogyisnem! - lelkendezett a prérifarkas. - Hol az a tyúk?

- Ott kuporog a magas fűben, keresd csak meg!

Fölpattant a prérifarkas, kereste, meg is találta, föl is falta a tyúkot.

- Ízlett? - kérdezte a nyulacska barátságosan.

- De ízlett ám! Pompás lakoma volt! - mondta a prérifarkas, s megnyalta a szája szélét, aztán leült a nyulacska mellé, hogy megvárja a rókát.

Kis idő múlva megszólalt a nyulacska:

- Jön a puma! Nem fal az föl téged, ha itt talál?

- De bizony fölfal! - mondta a prérifarkas, s körülnézett, hol bújhatna el.

790. mese...

 

A rab király szabadon

Fantasztikus állatregény

 Írta: Bársony István

Az elhagyatott. (1. rész, szavak száma: 534)

Estefelé volt s a nagy hegyek sziklás orma a leszálló nap fényétől szinte égni látszott. Az ég derűsen kéklett, de az erdei völgyek már egyetlen sugarat sem kaptak róla; azokban máris kezdődött az igazi, homályos este. Az a kevés felhő, ami itt-ott látszott a mennybolt síkságán: tengerjáró bárkához hasonlított. Kis halászbárkához, amelyet a vihar nagyon is kivert az óceánra, s most eltévedve, tétovázva keresi a partot.

Két erdős hegyet messze nyúló öblös völgy kötött össze, amelyben a faóriások hallgatagon pihentek egymás mellett. A völgyben nem lehetett más neszt hallani, mint egy patak locso­gását, amint medrében a szikladarabokat csókolgatta, és sietett, ki, a távol eső mezőség felé.

A föld itt dús volt nedvességben, növényéltető tulajdonságokban. A tölgyek ezer esztendő óta szívták magokba a televény erejét, és acélosan, szívós akarattal igyekeztek felfelé, közelebb az élet ősforrásához, a naphoz.

Ez a vágy a legtöbb növénnyel közös. A naphoz való szerelem benne van már a csirában s megmarad a legvénebb fa-mamutokban is. Ültess négy magas fal közé egy csemetét s meg­látod, mily kétségbeesetten siet nőni szegény, hogy minél hamarabb kijusson az árnyékból a felséges nap elé.

Ebben a katlanszerű széles völgyben is ezért nőttek talán oly magasra a fák. A rengeteg jellege volt ezen az erdőn.

Végét járta a nyár s a teljes fejlettség után itt-ott jelentkezett a lassú visszaesés, a fonnyadás, ami a füvek és kórók egy részét éretté tette a meghalásra. A legszebb fán is volt már elnyűtt, fonnyadt, betegségtől megtámadott rozsdafoltos levél. A makkfák alatt sok hullott makk hevert, amit a szél rázott le.

Most szélcsend volt, s az erdőn alig pihegett egy kis levegőáramlás. A csöndben úgy rémlett, mintha a patak medréből nemcsak a rendes egyhangú locsogás hallatszanék. Mintha időnként lubickolna benne valami a kis vízesés tájékán.

Vaddisznó nem lehetett, mert az a csöndes, álló vízben szeret hencseregni s az erdőben ilyen is volt a katlanok fenekén. Szarvas sem lehetett, mert a szarvas sokkal óvatosabb, semhogy fölösleges módon csapjon zajt. Kisebb állat pedig ekkora csapkodást, lubickolást nem művel­hetett.

Hóhérnak, a vén hiúznak, aki kóborlás-közben arra vetődött, nem hagyott nyugtot a kíván­csi­sága. Hátha mégis Agyaras nemzetségének valamelyik kövér fiatal tagja mulatozik ott? Hajh, ha azt hirtelen, titokban megfojthatná!...

A macskafajbeliek nesztelenségével csúszott végig a sűrűségen, s aztán a faóriások közt folyvást fedezetet keresve, közeledett a vízeséshez.

Amint a medenceszerű hajlat szélén kibukkant, megdöbbenve állt meg. A vízben egy fekete óriás nyugtalankodott; lebukott, meg újra felemelkedett s ilyenkor gyér s vörösbe árnyaló sötét szőrrel borított testrészeiről úgy hullott cseppenként a víz, mintha az eső esett volna.

Hóhér csak nézte egy darabig a különös fürdést s így szólt magában: - Íme a gorilla, akinek az a híre, hogy még az oroszlánnal is megverekszik. Ő gorillasága bátorságát kedvem volna kissé próbára tenni.

Az óriás majom megint elnyújtózott azon a lapos sziklán, amelyre felülről félölnyi magas­ságból, mérsékelt eséssel ömlött a gyöngyös patakvíz. Szemmel láthatólag kéjelgett. Halk, megelégedett dörmögést hallatott.

De csak rövid ideig maradt egy helyben, mert ámbár távolról sem volt a patak olyan hideg, mint a hegyi csermelyek és források, még sem állta sokáig ezt a hűvösséget, amihez képest a Kongó vize valóságos meleg fürdőt kínált neki.

Az ezredéves fák közt rekedt, riasztó, rövid nyávogás hangzott; félig vakkanás, félig ordítás, ahogy néha a szerelmes puma szólongatja a társát