879. mese...

 

Az egyszeri gyerek (Szavak száma: 439)

Volt nekem egy édesapám, mikor az még kis gyerek volt, én már
akkor meglehetős nagy leány voltam, kimentem az erdőbe, láttam
tüzet-vizet, fáztam, megmelegedtem; felnyergeltem a nyerget, a
fejem alá tettem a fakót, lefeküdtem; reggel, délben vagy uzsonna
tájban fölkeltem; nem volt a fakó, megették a farkasok. Megállj,
farkas, majd megfakózlak én! Mentem a farkasok után. Jöttöm-
ben-mentemben felmentem egy ugorkafára, megráztam, ugyan-

csak hullott ám róla a krumpli. Odajön egy vénasszony; azt mond-
ja: „Ne bántsd, Jancsi, azt a retket, répát, mogyorót, nem neked
ültettem a káposztát!" — Megijedtem, ijedtemben leugrottam az
ugorkafáról, felkaptam egy diót, kétfelé haraptam, egyik csónak,
másik evező. — Áteveztem a Tiszán, megláttam egy kis fehér há-
zat; mennék be az ajtón, nem férek; megyek az ablakra, azon
könnyen beevezhettem; — az asztalon volt egy tál fordított kása,
én is úgy jól laktam hát mindjárt káposztás hússal, hogy még a
fogam is tele lett korpaciberével.
A Tiszát azalatt felszántották, vetettek bele répát, dudát, trom-
bitát, — édesapámnak is volt benne két véka korpa vetése; leka-
száltam, lett belőle három véka árpa, mikorra kiszeleltem lett be-
lőle négy véka tisztabúza. Azt mondja édesapám, menjek ki a
ménesre, hozzam haza a fakót, vigyem el a malomba a búzát. Én
hát elmentem a ménesre, hazahoztam a fakót, elvittem a búzát a
malomba; — de a malom nem volt otthon, oda volt a sinai hegyen
epret szedni. Én is ledugtam az ostornyelem a Tisza partjába, el-
mentem a malomért; mikorra visszahoztam, nagy fa lett az ostor-
nyelemböl, a közepe odvas volt, tele volt seregélyfiókkal. Volt rajta
egy lyuk is, azon próbáltam bedugni a kisujj am', de sehogy sem
fért, próbáltam az öklömet, az sem fért, próbáltam a fejemet:
könnyen belecsusszant, de bele is szorult. No most, Istenem, te-
remtőm, mit csináljak, hogy vegyem ki a fejem? Akkor jutott
eszembe, hogy van otthon az édesapámnak egy baltája meg egy
szekercéje. Haza szaladtam. Mikorra hazaértem, a balta hatot fi-
adzott, a szekerce meg kilencet. Felkaptam egyet, azt se' néztem,
melyik az öregebbik, kivágtam a fejemet az odúból; jaj, de hogy is
örültem én annak, hogy kivághattam. Tele szedtem az ingem de-
rekát anyányi seregély fiókkal, de bezzeg megjártam, mert a sok
seregély elkezdett velem repülfti, vittek repülve. Mikor a Tisza
felett vittek, meglátott egy palóc asszony, aki ruhát mosott a Ti-
szába, elkiáltotta magát ijedtében: „ó-vé Máriám!" Én úgy értet-
tem, hogy „oldjam meg a gatyám", megoldottam hát a gatyám', a
sok seregély mind elszabadult, én meg szépen belecseppentem a
Tiszába. Meglátta ezt egy istentelen gránatéros, kirántott a Tiszá-
ból a hajamnál fogva: „Gyere bele a sugár ágyúba"; avval beletöltött
a sugár ágyúba, egész idáig ló'tt.
Adjon Isten szerencsés jó estét kendteknek!

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella   

 

 

411. mese

AZ ELVARÁZSOLT LÁNY MEG A SÁRKÁNY (Szavak száma: 1702)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy halász, aki a tengerparton lakott, és két fia volt: Petras és Jonas. Ők hárman ott halászgattak minden nap, de ebből sehogyan sem tudtak megélni - mindig csak szegények, nagyon szegények maradtak. Egy alkalommal, amint ott halászgattak, egy csónakon odaúszott hozzájuk egy öregember, elkezdett beszélgetni velük, kérdezős­ködött.

- Hogyan megy itt a sorotok? Jócskán fogtok halat? Gazdagon éltek?

A halász így felelt:

- Éjjel-nappal halászunk, fogunk is halat, de alig-alig tudunk megélni. Szegények vagyunk, apó!

- Add nekem az idősebb fiadat, Petrast - mondja az öregember. - Én megfizetek neked. Adok egy szakajtó aranypénzt, és megmondom, hogy hogyan lehetsz gazdag.

A halász gondolkodott így, gondolkodott úgy, végül megszólalt:

- No odaadom, de öreg, hová viszed a fiamat?

Az öreg így felelt:

- Ne félj, apa, a fiadnak jó sora lesz. Amikor csak kedve támad, elhozom hozzád, hogy meg­látogasson.

No, megegyeztek. Az öregember fizetett neki egy szakajtó aranyat, és mondta:

- Többet ne halásszál, hanem nyissál kocsmát, ott a borkimérésben meg is gazdagszol.

És az öregember elvitte magával Petrast, a halász pedig ezután már nem halászott. Kocsmát nyitott.

Az öregember csónakon ment három napig Petrasszal át a tengeren, az óceánon, és eljutott egy palotához: a házak egészen a víz mellett álltak, föld pedig egy csepp sem volt, ahová letehetnéd a lábad. Akkor az öregember mondja Petrasnak:

- Te szállj ki és menj be! Én kikötöm a csónakot.

Petras azonnal belépett a csónakból a házba. Járkál és nézelődik, de a ház üres, egyetlen egy ember sincs ott. Az asztalon azonban van enni- és innivaló, várja, várja az öreget, de az csak nem jön. Kinyitja az ajtót és arra néz, ahol hagyta, hogy kikösse a csónakot, de nincs már ott. Arrébb néz a tengerre, hát látja, hogy messze van, már csak a csónak látszik.

No, amint egyedül maradt itt, nem tudja, hogy mihez is kezdjen. Járkál fel-alá, sétálgat a házban, ahol senki sincs, ez minden. Olyan szomorúság lett úrrá rajta, hogy aznap nem is evett. Az ágy is meg volt vetve. Amint leszállt az este, besötétedett, félni is kezdett. No, most mit tegyen - lefekszik az ágyba, betakarózik és fekszik. Egyszerre megérezte, hogy van ott valaki. Kinyújtotta a kezét, megfogta a hajfürtjét. Megérezte, hogy egy nő az. Azonnal felkelt, lámpát gyújtott, nézi, de senki sincs. Ha már senki sincs, akkor elgondolkodott: lehet, hogy csak álmodtam. És megint lefeküdt. Amint lefeküdt, valaki megint tesz-vesz a közelében. No, nem szól, semmit sem mond. Így töltötte el fekve ezt az éjszakát. Reggel, amint pirkadt, felkelt - az asztalon van ennivaló, ott gőzölög a meleg étel, hideg étel is van - evett, amennyi csak belefért, és megint járkál a házban, és állandóan csak abban reménykedik, hogy valahol talál egy embert, de nincs, és nincs. Eljött a dél. Megint van enni‑ és innivalója, amit csak akar, vacsorája is van, és éjjel megint eljön a láthatatlan nő.

Leélt ott egy egész évet, már megszokta, hogy neki itt jó dolga van. Azonban egy év múlva vágyakozni kezdett az apja, az anyja és a fivére után. Olyan nagyon vágyakozott, hogy akár csak egy pillanatra megláthassa őket. Akkor az öregember eljött a csónakján és mondja neki.

- Tehát, Petras, el akarsz menni meglátogatni a szüleidet, megnézni, hogy most hogyan élnek?

Petras azt felelte, hogy nagyon akar. Az öregember azonnal beültette a csónakba, és viszi, de útközben így beszél:

- Az apádnak és az öcsédnek elmondhatod, hogy hogyan élsz, de az anyádnak ne mondd el!

Megérkezett, de nem találta a régi helyen a szüleit. A városban éltek, egy nagy kocsmát bérel­tek, és gazdagok voltak. Ott vendégeskedik náluk, kérdezik, hogy hogyan él most. Az apjának és az öccsének elmondja, hogy így és így: éjjel mindig meglátogatja őt egy láthatatlan valaki. Azok ketten elnevetik magukat, és mondják:

- Jó ott neked, mégsem egyedül élsz.

Később az anyja kezdi faggatni:

- Gyermekem, miért beszélsz velem ilyen keveset? Miért nem mondod meg nekem, hogy hogyan is élsz?

Az anyja egyre csak sírva kérdezgeti, így a falhoz szorította. Végül Petras mindent elmondott neki. Akkor az anyja mondja:

- Én mindjárt elmegyek a paphoz, ő majd tudja, hogy mit kell tenni.

Az anya el is ment azonnal a paphoz, mindent elmesélt. Akkor a pap kioktatta: ha most oda­megy, el kell vinni magával egy megszentelt viaszgyertyát, nappal meg kell gyújtani és le kell takarni, de éjjel, amikor úgy érzi, hogy valaki van a szobában, vegye le a gyertyáról a fedőt. Petras elbúcsúzott a háziaktól, és megint elutazott azzal az öregemberrel. Az öreg elvitte a házig, beengedte, de ő maga megint elment a csónakjában. Petras nappal meggyújtotta a gyertyát és betette egy bögre alá, várta az éjszakát. Éjjel lefeküdt az ágyába, és egyszerre megérezte, hogy valaki ott van mellette. Azonnal levette a bögrét a gyertyáról, látja, hogy egy szép lány van a szobában, szőke copfja van, mellette áll. Sírva fakadt, és veszekedni kezdett.

- Ahogy kibírtad azt az évet, hogy nem láttál, ezt a másikat is ki kellett volna bírnod, akkor már vége lenne a varázslatnak. Akkor neked is, nekem is jó lenne, de most elvesztettél engem, és te magad is elvesztél. Hiszen nem is tudod, hogy minden nap tizenkettőkor ideúszik hozzám a tizenkétfejű sárkány. Addig, ameddig te engem nem láttál, ő sem látott téged, de most, hogy megláttál, ő is meg fog téged látni. Ma téged is és engem is felfal.

És Petras most sajnálja, hogy mindezt elmondta az anyjának. Ha nem mondta volna el, akkor az anyja meg a pap nem oktatta volna ki erre és minden jól végződött volna. Végül meghara­gudott rá a lány és így szólt:

- Jobb, ha csak egyedül pusztulsz el, mint mindketten - és belökte Petrast a vízbe. A fiú nagyon jól tudott úszni, hát úszott-úszott, és meg-megpihent a vízen. Így úszott három napig, majd eljutott egy szigethez. Már nagyon elfáradt és megéhezett. Miután kimászott arra a szigetre, körbenézett, hogy talál-e legalább egy madártojást. Itt találkozott az öregemberrel, aki megkérdezte:

- Hát te, Petras, hogyan kerültél ide, erre a szigetre?

Mindent elmesélt: hogy ki és hogyan oktatta ki, hogy mit tett, és hogyan is jutott a szigetre. Akkor az öregember mondja neki:

- Látod, nem megmondtam neked, hogy az anyádnak ne meséld el, hogy hogyan élsz ott. Nem hallgattál énrám, öregre. Most akár mit is teszel - mondja tovább az öreg -, ami megtörtént, az úgy is marad. Most odaadom neked ezt a gombolyagot, ha ezt letekered, azzá változhatsz, amivé csak kedved támad.

Átvévén tőle a gombolyagot, gondolt egyet, és azon nyomban a leggyorsabb madárrá változott. Elrepült ahhoz a lányhoz. Amint megpillantotta, kérdi a lány:

- Hogyan kerülsz te megint ide?

Ő elmesélte neki, hogy mi történt, hová úszott el, hogyan adta az öregember neki ezt a gom­bolyagot, és hogy ő most átváltozhat mindenné, amivé csak akar. Mondja a lány:

- No, jól van. Ma tizenkét órakor idejön a sárkány, te pedig változz át csalogánnyá és szállj fel arra a hársfára, ami a háztól nem messze áll. Énekelj! És amikor kimegy, hogy megnézzen, akkor te repülj el.

Petras mondja neki:

- Te meg kérdezd meg tőle, hogy hol van a halála.

Délben habzani, háborogni kezdett a víz, és előbújt a vízből a szörnyűséges tizenkétfejű sárkány. Miután bement a házba, beszélgetett azzal a lánnyal. Petras pedig csalogánnyá változva énekelt azon a hársfán nagyon szépen. Mondja a sárkány:

- Oh, milyen szépen énekel itt ez a kismadár!

És kiment, hogy megnézze, de a madár azonnal elrepült, és ennyi volt! Akkor a sárkány megint bement, a lány pedig kérdi tőle:

- Tudod, mire gondoltam? Hol lehet a te halálod?

- Ebben a pohárban - mutatja a sárkány.

Miután elmúlt a dél, a sárkány lemerül a vízbe. Petras átváltozik emberré, és következő délig nyugodtan élnek kettesben. A lány pedig azt a poharat ölelgette és várta a sárkányt. Petras megint csalogánnyá változik, felrepül a hársfára és énekel. Délben felmerült a tengerből a sárkány, és miután bement a lányhoz, kérdezi:

- No, miért szorongatod úgy azt a poharat?

- Hát, ha szeretlek téged, akkor a halálodat is szeretem.

A sárkány elnevette magát:

- Hogyan lenne itt a halálom? A halálom abban a hársfában van, amelyiken az a madár olyan szépen énekel.

Miután elmúlt a dél, a sárkány megint elmerült a tengerben, és ezek kettesben pedig élnek, mint emberek. Reggel a lány a hársfát ölelgeti. Megint jön a sárkány és kérdi:

- No, miért szorongatod úgy azt a hársfát?

- Hát, ha szeretlek téged, akkor a halálodat is szeretem.

A sárkány mondja:

- Az nem az én halálom. Az én halálom Franciaországban van, ott egy hegyi réten tizenkét ökör legel, mellettük áll tizenkettő, vízzel teli vödör. Ha megennéd azt a tizenkét ökröt és kiinnád azt a tizenkét vödör vizet, akkor már harcolhatnál ellenem. Harc közben kirepülne belőlem egy kacsa. Ha te elfognád azt a kacsát, és felvágnád, találnál benne egy tojást, azzal a tojással már megölhetnél, mert az az én halálom.

Miután mindezt elmesélte a sárkány, és az óra elütötte a tizenkettőt, visszamerült a vízbe. Petra azonnal átváltozott a leggyorsabb madárrá és elrepült Franciaországba arra a hegyre, megtalálta a tizenkét ökröt és a tizenkét vödör vizet. Mindjárt levágta az összes ökröt, kiitta a vizet mind a tizenkét vödörből, és érzi, hogy már olyan erős, hogy a világon senki sem száll­hat szembe vele. Azonnal visszaváltozott a leggyorsabb madárrá és visszarepült a lányhoz.

- No, most már megbirkózhatom azzal a sárkánnyal - mondja Petras.

Amikor eljött a dél, megmozdult a víz, és amikor kimászott a sárkány, mindjárt észrevette Petrast. Meglátván őt, fel is kiáltott:

- Miért jöttél el az én királyságomba? Ki engedett ide be téged?

Azonnal Petrasra támadt, de az tartja magát, és birkóznak, birkóznak. Amint birkóznak, huss, egyszerre kirepült a sárkányból egy kacsa. Petras azonnal héjává változott, hopp, a kacsára, lehozta a földre, széttépte, kiesett a tojás. A sárkány menekül tőle, úszik a tengeren, de Petras macskává változik. Miután utolérte, hozzávágta a tojást, amivel agyon is verte. Mihelyt meg­ölte a sárkányt, a tenger már ott sem volt, szárazföld volt a helyén. Ez most Amerika. Petras pedig megesküdött a lánnyal.

Én is ott voltam a lakodalomban, ettem, ittam, lefolyt a szakállamon, a számba egy csepp sem jutott. Petras lett Amerika királya. Ott termett egy hadsereg, ágyúkból kezdtek lövöldözni. Engem betettek az egyik ágyú csövébe, és amikor kilőttek, és repültem, és elrepültem ide Vilniusba, hogy elmondjam nektek ezt a mesét.

353. mese

Arany János: Toldi TIZENEGYEDIK ÉNEK (Negyedik rész) (Szavak száma: 223)

,Meg kell ma itt halni tudod egyikünknek;
Nem szükség a hajó oztán holt embernek.’

               Ilosvai

13

Ezalatt a várba gyors híradók mentek.
A király lejött és sok nagyúri rendek,
A két bajnok pedig csónakon egyszerre
Indult s érkezett meg a bajvívó helyre.
   Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába,
Csónakát berúgta a széles Dunába:
Mintha korcsolyázna, futott az a habon,
Partba vágta orrát a pesti oldalon.

14

Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte,
Hajóját a Dunán hogy eleresztette?
“Nem egyébért, vitéz” Miklós így felelt meg,
“Hanem hogy egy csónak elég egy embernek:
   Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége,
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége.”
Monda Toldi, avval kezét összetette,
Buzgón fohászkodva Istent említette.

15

Azután így szóla: “Vitéz! addsza kezed:
Te sem bántál soha, én sem sértettelek;
Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,
S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?”
   Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,
Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;
Észrevette Miklós a dolgot előre,
S a cseh barátságát jókor megelőzte.

16

Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,
S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;
Engedett a kesztyű és összelapúla,
Kihasadozott a csehnek minden újja.
   S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul,
A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.
Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén. 

352. mese

Arany János: Toldi TIZENEGYEDIK ÉNEK (Harmadik rész) (Szavak száma: 224)

,Meg kell ma itt halni tudod egyikünknek;
Nem szükség a hajó oztán holt embernek.’

               Ilosvai

9

A sátrak el voltak rekesztve korláttal,
Tilos volt parasztnak lépni azon által;
Kívül fegyveres nép és tömérdek ember
Az üres sátrakat majd elnyelte szemmel.
   Duna partjáig nyúlt a korlát kétfelül
Nagy üres tér maradt a korláton belül,
Olyan, hogy egy marhavásárnak is elég
Lenne, ha a marhát oda eresztenék.

10

Duna-partban egy nagy zászló volt felütve,
S tarka-barka csónak a nyeléhez kötve;
Nemkülönben pedig a pesti oldalon
Lobogó odafenn, csónak volt a habon.
   Széles utca a víz: ember a sövénye;
Közepén a sziget nyúlik fel beléje,
Gyilkos sziget volt ez: már hetednap óta
Vérrel élt, mikép a vérszopó pióca.

11

Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni.
   De ime hirtelen a pesti oldalon
Nagy örömzaj támad és nagy riadalom:
Ismeretlen bajnok fekete paripán
Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.

12

Sisakellenzője le vagyon bocsátva,
Csúcsáról fehér toll libeg-lobog hátra;
Toldi (mert hisz’ ő volt) a tollat levészi,
Mindjárt ott teremnek a király vitézi,
   S eveznek a tollal, mint hogy tisztök tartja,
A cseh bajvívóhoz a budai partra;
Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele:
A bajra hívásnak volt e dolog jele.