605. mese...

    A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

AZ MÁR NEM IGAZ!

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember; volt annak három fia.

Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyant tud mondani, amit ő el nem hisz.

Meghallja ezt a szegény ember legidősebb fia, akit Péternek hívtak, kapja-fogja, elmegy a királyhoz; megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal.

A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt paran­csol­ta, hogy eresszék be tüstént. Pedig akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagyúr megfordult a király előtt, mint csillag az égen, mint fűszál a réten, s mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, de egy se tudott olyant mondani, amit a király el ne hitt volna.

Bemegy hát Péter a királyhoz, s köszön neki:

- Jónapot adjon isten, király uram!

- Adjon isten neked is, fiam! Hát mi járatban vagy?

- Én bizony házasodni akarok, uram király!

- Jól van, fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?

- Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy... Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.

- Elhiszem, fiam - mondja a király.

- Aztán meg van három darab marhánk is.

- Azt is elhiszem.

- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.

- Elhiszem.

- Egyszer azt mondja az apánk: „Fiaim! Hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.”

- Elhiszem.

- Mi aztán kihordtuk a trágyát három hét alatt két kocsin.

- Elhiszem.

- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.

- Elhiszem.

- Mikor már ez is megvolt, hazamentem, és megmondtam az apámnak.

- Elhiszem.

- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.

- Elhiszem.

- Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük, mint az abroszt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.

- Elhiszem.

- Aztán a földünket teleszórtuk fűmaggal.

- Elhiszem.

- A fűmagból olyan sűrű erdő nőtt, hogy ki látott olyant, ki nem!

- Elhiszem.

- Az apám sajnálta kivágatni azokat a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.

- Elhiszem.

- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!...

- Hazudsz! Akaszt... - Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása, rögtön papot hívatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom! Volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!

Gallér híján köpönyeg,
hazudtam, mert volt kinek!

 

503. mese

A CITERÁS ÉS A TENGER-ANYA (Szavak száma: 277)

Hol volt, hol nem volt, egyszer tengerészek úsztak a tengeren. Az egyik tengerész jól játszott a citerán. És egyszer az történt, hogy egy széllökés a vízbe sodorta a citerást a hangszerével. Úszott az, kapálózott, de végül csak lesüllyedt a tenger fenekére, ahol valami csillogót látott. Közelebb ment, hát ott állt egy hatalmas borostyán-vár, különböző drágakövekkel díszítve. Elgondolkodott, hogy bemenjen-e vagy ne? Abban a pillanatban kinyílt a várkapu és kilépett egy gyönyörű lány, drágakő-koszorúval a hajában.

„Mitől félsz? Gyere be! Ez a Tenger-anya vára, itt semmi bántódásban sem lesz részed.”

Bement, körülnézett. Milyen csodálatos minden! Minden ragyog, csillog, maga a Tenger-anya is olyan szép, hogy ránézni is alig lehet. Végül a kezébe nyomta a citerát, hogy játsszon. Már éppen játszani akart, amikor odaugrott hozzá a Tenger-anya egyik lánya és a fülébe súgott:

„Ne citerázzál, ne citerázzál, mert akkor a Tenger-anya táncolni kezd, de attól a tenger vize nyugtalanul hullámzani kezd, kilép a medréből, és elönti a víz majdnem az egész világot. De ha az anyám nem hagy békén, akkor a húrokat húzd meg annyira, hogy az első érintésre el­pattanjanak.”

A citerás meg is húzta jó erősen a húrokat, és mihelyt csak hozzáért, megpattant az egyik. Nincs mit tenni, ki kell menni a partra. Estére a Tenger-anya megnyugodott, és a citerást is lefektette a lányok szobájában. A citerásnak megtetszettek a lányok, de különösen az, aki a tanácsot a fülébe súgta. És az most ezt mondta:

„Engem Melnupének hívnak. Ha lefekszel, ne fordítsd felém az arcodat, mert meghalsz!”

Jól van, a citerás szót fogadott és mindjárt elaludt. Reggel felébredve nem tudta, hogy mi történt. A Melnupe zöld partján találta magát a citerájával.

459. mese

ÖRDÖG FELADTA TALÁLÓSKÉRDÉSEK  (Szavak száma: 611)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy halász, aki egyszer kiment a tengerre, hogy kivesse a hálóit. Amikor odaért, más halászokat nem talált ott, azok biztosan a kocsmában voltak. Ő el­gondolkodott: „Bemenjek, ne menjek be? Ugyanannyian nem mennek be, mint amennyien bemennek! És amikor reggel teli hálóm lesz, én inkább vagyok férfi, mint azok ott a pultnál.”
A hátára vetette a hálót, és ezt gondolta: „A mélyben halászni egyedül nem tudok, de bedobni bedobhatom.”
Jól van, elment, hogy bedobja. Annyira elment, amennyire tudott, és kidobta a hálót, majd lefeküdt. Reggel, amikor felébredt, az egész tengert köd lepi el, hogy sem a vizet, sem az eget nem lehetett látni. A hálóit bevonta, és aggódik: hogyan jutok ki a partra?
De délfelé eloszlott a köd, és ekkor látta: idegen irányban úszott, és hogy semmit sem ért, hol van, és a földet sem látja, csak a vizet és az eget. Két napig így hánykolódott a tengeren. Már azt gondolta, hogy soha többé nem látja a feleségét és a gyerekeit. De ekkor, mintha a sze­ren­cséjére, odaúszott egy kis csónakkal egy úr és így szólt: „Látom, hogy micsoda bajba kerültél. Én kivezethetlek a partra, ha nekem adod azt, ami most új a házadban... Hét év múlva megyek érte.”
A halász csak nem akarja, de amikor rájött, hogy másképpen nem jut ki a partra, megígérte. Ekkor az úr kivezette a halászt a partra és maga mindjárt eltűnt.
Közben jött a többi halász is, biztosan a kocsmából, és énekeltek:
„A mélytengeri halászoknak
 A sapkájukon át nő a hajuk.”
A halászunk odaért hozzájuk és megkérdezte, hogy mi van náluk otthon. Az énekesek mint­egy vidáman felelték: „Micsoda, még kérdi, mintha maga sem tudná, hogy mi történt náluk. Maga a tengeren csavarog, a felesége pedig új gyereket szül otthon. Azonnal be kell jönnie velünk a kocsmába, és áldomást kell innia a gyerekért, akit Grieta a jászolban szült.”
Ezt hallván, a halász szörnyen megijedt, mert már tudta, hogy a legkisebb fiát eladta az ördög­nek. Ő természetesen nem csatlakozott a többiekhez, hanem mindjárt sietett haza, jajgatva, sírva.
Amikor hazaért, megtudta, hogy a nagy fekete kancának csikója született. Ekkor kicsit meg­könnyebbedett a szíve, mert már úgy gondolta, hogy a csikó is lehet az ördögé.
A hét év gyorsan eltelt. A kisgyerekből már derék fiú lett, a csikó pedig telivér lóvá nőtt. Az utolsó napon, amikor az ördögnek meg kellett jönnie a fizetségért, a halász szörnyen bánkó­dott, mert nem tudhatta, hogy az melyiket is viszi el. Ezért elment a kocsmába, hogy jól leigya magát, hogy elfojtsa a baját. A kocsmában odament hozzá egy öregember és megkérdezte, hogy miért ilyen szomorú.
A halász így felelt: „Szörnyűséges nap! Miért nem bánkódnék? Ma este az ördög elviszi vagy a szeretett fiamat, vagy a derék lovamat.”
Az öreg végighallgatta, majd ezt mondta: „Csitt, te csak maradj csendben, ne mondj semmit! Én elmegyek, megnézzük, nem tudjuk-e még valahogy megoldani, hogy ne akarja elvenni a fiadat és a lovadat.”
Jól van. Mindketten hazamentek. Az öreg lefeküdt a kemence mögé, a gazda és a gazdasszony a kisszobában. Éjfél felé a gazda hallja, hogy megcsikordult az ajtó. Akkor az ördög bejött a szobaajtón, és mindjárt megkérdezte: „Mi egy?”
Az öreg a kemence mögül, aki már várta, így felelt: „Az egy az semmi.”
Az ördög: „Mi a kettő?”
Az öreg: „Az a két szem a homlokon.”
„Mi három?”
„A villa három foga.”
„Mi négy?”
„A tehén tőgye.”
„Mi öt?”
„Az ujjak a kézen.”
„Mi hat?”
„Hat szög a patkóban.”
„Mi hét?”
„A csillagkép hét csillaga.”
„Mi nyolc?”
Ekkor az öreg felkapta a piszkavasat és így kiáltott: „Nyolcról nem mondunk semmit - eredj vissza, ahonnan jöttél!”
Ezután az ördögöt soha többé nem látták a halásznál.

156. mese

Tengeri hajós, vad népek (Szavak száma: 279)

Egy tengeri hajós e széles világot
Kerülvén, gondosan bejárt sok országot,
S talált oly nemzetre a több népek között,
Mely még a vadaktól kicsinyt különbözött.
Kinek-kinek makk volt, gyökér s fű, étele,
Ruhája, a mit ád a természet vele.
A borzas tél fagya már szintén beállott,
Hogy szigetökbe ő történetből szállott.
Bámult azon, hogy ott híre sincs a háznak,
Ki vannak tétetve hónak s zúzmarának,
S egyszersmind szüntelen a vadaktól félnek;
Szánta őket, hogy sok kín s inség közt élnek.
A mint tudott szólni velök sok jelekkel,
Megértette bajjal azt húsos eszökkel,
Másutt az emberek, hogy házat csinálnak,
Melyben télen nyáron kész szállást találnak.
A mely szók oly nagyon nekik megtetszettek,
Hogy tüstént mindnyájan fát s nádat metszettek,
S már a ház karóit kezdték is leütni,
Hogy a kies tavasz fénye kezdett sütni.
Ezt látván, az erdőt a nyakokba veszik,
Többé a munkára kis ujjok sem teszik.
Majd ismét beállván a tél szörnyű fagya,
Ki-ki a házhoz kezd, melyet félben hagya,
De akkor is a nap hogy besütött rájok,
Megint félre teszik kedvetlen munkájok.
Azóta ők mindig építenek télben,
De minden tavasszal dolguk hagyják félben,
Úgy hogy ma sincs nyoma még nálok a háznak:
Nyáron heverésznek, s egész télen fáznak.

Hasonlók vagyunk mi ezekhez sok részben,
Míg nyár van, hogy tél lesz nem is vesszük észre.
Mintha mindig élnénk, időnk bőven költjük,
Drága ifjúságunk sok vétkekben töltjük.
A halál ránk ijeszt, s majd mindent igérünk;
De ha a kín után víg napokat érünk,
Hamarább eltünnek a szép igéretek,
Mint a betűk, melyek a vízre metszettek.
Így mindig rosz éltünk, csak szájjal jobbulunk:
Fő munkánk félben van a mikor kimulunk.

49. mese

A hajnalkötöző királyfi (Szavak száma: 3085)

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is tul volt egy király, és ennek három fia és három leánya. A király öreg volt már, féllába a koporsó szélin. Egyszer, midőn közel volt halálához, igy szól fiainak: No fiaim! leánytestvéreiteket annak adjátok, a ki legelsőben kéri; a vadászerdőben pedig őrizkedjetek ama nagy jegenyefától, s ha elkéstek is valamikor éjszaka, ne menjetek alá hálni soha. Nem sokára meghalt az öreg király; s királyságát a legkisebb fiára hagyta. Egyszer egy estve, mikor vacsoránál mind együtt voltak, azt mondja valaki az ablakon: adjátok ide a legnagyobb leányt. A fiuk, hogy teljesitsék atyjok rendeletét, odaadták mindjárt az ablakon által. Más estve megint kérik a közbülső leányt, azt is odaadják. Harmadik estve megint kérik a legkisebb leányt, azt is kidugták az ablakon; igy hát a királyfiak csak magok maradtak.

Egyszer kimennek az erdőbe vadászni; s elestveledvén, ama jegenyefa alá találtak vetődni, mely­től apjuk eltiltotta. Eszökbe jutott az apai mondás, de mégis akarták tudni, miért tiltotta el őket az alól. A mint lefeküdtek, mert igen el voltak fáradva, a legidősb királyfi őrnek fenmaradt. A nagy tüz égett derekasan, ő fenvirrasztott; egyszer csak látja, hogy valami falja, eszi a tüzet. Jobban nézi, hát látja, hogy egy három fejü sárkány. Neki megy kardjával, viaskodnak; de végre is meggyőzi a sárkányt, ás neki ott a fa alatt egy gödröt, belétemeti. Reggelre virradva fölkelt a két testvér, de ezek az éjszakai történetből semmit sem tudtak, bátyjuk sem szólt egy szóval se felőle.

Idő multán megint kimentek vadászni az erdőbe, és megint az alá a fa alá akadtak éjjelre. Ekkor már a középső fiu vigyázott, mig a többi aludt. Egyszer a mint járkál fel s alá kivont karddal a fa alatt, látja, hogy falja, eszi valami a tüzet; nézi jobban, hát látja, hogy egy hat fejü sárkány. Mindjárt belé vág kardjával, viaskodnak sokáig, végre is megölte a sárkányt a királyfi, szinte a fa alá temette. Reggel fölkeltek a többi testvérek, de nem tudtak semmit, hogy mi történt az éjszaka.

Egyszer megint az alatt a fa alatt estveledtek el; akkor a legkisebb maradt vigyázónak. A mint járkál kivont karddal fel s alá, egyszer látja, hogy falja, eszi valami a tüzet, s csak azon veszi észre, hogy már mind felfalta. Nézi jobban, hát látja, hogy egy kilencz fejü sárkány. Ő is mindjárt belé vág a karddal, viaskodnak sokáig; utoljára is a királyfi meggyőzte a sárkányt, s hasonlókép eltemette a fa alá.

Most már azon gondolkodott, hol vegyen egy kis tüzet, s elindult az erdőben keresni, hogy merre találna. Egyszer lát egy kis tüzet pislogni; oda megyen, hát látja, hogy ott veszekedik az éjszaka meg a hajnal. Ő is kérdi, hogy miért veszekednek. Azért, mond a hajnal, hogy én már fel akarok kelni, de ez az éjszaka nem hagy. Akkor a királyfi vágott a gatyamadzagából, megkötötte őket egy fához. Megyen hát, viszi a kis tüzet, de mig oda ért volna vele, hol bátyjai feküdtek, elaludt. Megint hol vegyen már tüzet. Megyen, mendegél az erdőben, egyszer látja, hogy egy helyen csak ugy bömböl a jó tüz. Odamegyen, hát látja, hogy három óriás fekszik a tüz körül. Ő is egyen átlép, azzal felvesz a tüzről jó darab üszköket, s a mint lépne vissza, hát egy darab tüz az óriás hasára esett. Ez is megkapja hirtelen a királyfit, s mondja a másik óriásnak: nézzed már hé! egy szunyogot fogtam. Azt mondja a másik: ne bántsd hé! a kis király az, hanem mit csináljunk vele? Azt mondja a harmadik: süssük meg, együk meg. Rimánkodott a királyfi, hogy ne bántsák, s egyik mondá az óriások közül: na nem bántunk, ha megteszed a mit mondunk. A királyfi igért füt, fát, csak bocsássák el. Azt mondja neki a legnagyobb óriás: na, hallod-e, ennek s ennek a királynak van három leánya, mi próbáltuk már sokszor elhozni, de nem lehetett, mivel van ott egy kis kakas, meg egy kis kutya, az mindjárt megérzi az idegen szagot, és hirt ad; hanem ha te azt a három kisasszonyt elhozod, vagy a kakast meg a kis kutyát megölöd, akkor mehetsz szabadon. Akkor azt mondja a királyfi: jó, megteszem; hanem adjatok egy gombolyag spárgát, a végét itt hagyom, fogja meg valamelyitek; mikor aztán én ezt megrántom, akkor jöjjetek.

Ment hát, mendegélt a királyfi; egyszer már ott van a várnál, hanem egy viz volt előtte, a melyen semmikép nem tudott átmenni. Megrántja a spárgát. Mindjárt ott termett egy óriás, egy fát általtett a vizen, és átment a királyfi. Bemegyen a várba; a kis kakas, meg a kis kutya nem hallották, mert a szél arról fujt, a merről a királyfi ment. Bemegyen hát legelőször is a legidősebb királykisasszony hálószobájába; látja hogy ott fekszik egy réznyoszolyán. Ő is lehuzta ujjáról az arany gyürűt, azzal a magáéra huzta. Megyen megint egy más szobába, látja, hogy ott fekszik a középső királykisasszony ezüst nyoszolyában. Annak is lehuzta arany gyürüjét, azzal a magáéra tette. Bemegyen a harmadik szobába, hát látja, hogy ott fekszik egy arany nyoszolyában a legkisebb királykisasszony. Annak az ujjáról is lehuzta az arany gyürüt, de igen szerelmessé is lett belé, mert igen szép volt, s gondolkodott mindjárt, hogy kellene azokat az óriásokat elvesz­teni. Megrántja hát a spárgát, ott terem egy óriás, s a mint megyen befelé a házba, melynek ajtaja az ő nagyságához képest igen alacsony volt, le kellett hajlania, s a fejét dugta be előbb; ekkor a királyfi hirtelen ugy elvágta, mintha ott se lett volna; testét egy szögletbe huzta. Megint meg­rántja a spárgát, jön a második óriás, ez is a mint dugta befelé a fejét, hirtelen elvágta a királyfi; magát a szögletbe vitte az elsőhöz. Megrántja a spárgát harmadszor is; jön a harmadik óriás; ez is ugy járt, mint a többi.

Ekkor már mit csináljon? Eszébe jutott, hogy a hajnalt összekötötte az éjszakával, sietett hirtelen, eloldta őket és mindjárt megvirradt; ezután odament a nagy fa alá, hol bátyjai feküdtek, s fel­köl­tötte őket. Azt mondja a nagyobbik bátyja: ejnye öcsém! beh hosszu volt az éjszaka. Azt mondja a kis királyfi: bizony hosszu, édes bátyám. Akkor megindultak, mentek, mendegéltek, mig haza nem értek.

Egyszer mondja a kis királyfi a két bátyjának: menjünk házasodni; tudok én szép három király­kisasszonyt. Mentek hát, mendegéltek heted hét ország ellen, még az óperencziás tengeren is tul, egyszer megtalálták a várost, melyben a három királykisasszony lakott. Azt mondja a legkisebb fiu a két bátyjának: legyetek itt, bemegyek én, megkérem a három királykisasszonyt. Bátyjai ott maradtak, ő ment; már el is ért a várkapuhoz, melyben a király lakott, s egyszer egy ember megállitja, kérdi tőle, hogy hová akar menni? Ő mond: a királyhoz; leányait akarom megkérni hármunk számára. Nem szabad, mondá amaz, mig, itt van egy dob, erre rá nem üt, és azután a mi kérdést adnak, ha reá meg nem felel, meg kell halni, ha ezer lelke lesz is. Ő rá ütött; kérdeztek tőle valamit az óriásokról, a kiket ő megölt, és szóról szóra megfelelt a kérdésekre, s azt is ki­vallotta, hogy ő ölte meg őket.

Ekkor azt mondja a király: válaszsz leányaim közül. Ő is mindjárt előhivá többi testvéreit és elvették hárman a három királykisasszonyt, neki persze a legkisebb jutott; olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé. A leányok apja, mivelhogy fia nem volt, legkisebb vejének adta át a királyságot, de azt kivánta, hogy vele együtt lakjék. A kis királyfi egyszer menni akart az apjáról maradt országba, de ugy hogy a feleségét is elviszi. A vén király mondá: ne vidd, fiam, mert csak addig lesz a tied, mig a határról kiviszed, azontul mindjárt elrabolják. De ő, mivel feleségének is nagy kedve volt menni, elindult vagy negyven lovas katona kiséretében. Egyszer, mikor átlépnek a határon, hirtelen ugy elragadják a királynét a kocsiból, mintha ott se lett volna. Ekkor haza megyen a kis királyfi s mondja apjokának: bizony elrabolták az én feleségemet, a mint megmondta felséges király atyám, hanem nem nyugszom addig, mig föl nem keresem; s kérdi a vén királytól: valjon miféle, országba vihették leányát. Csak a fehér országot kérdezd, ha ott meg nem találod, ugy sohse látod többé.

Ő is hát utnak indult, ment heted hét ország ellen; egyszer talál egy várat; belé megyen, hát látja, hogy ott van a legnagyobb nénje, s kérdi tőle: hát itt lakik? Itt bizony, mondá a nénje, az én uram egy négy fejü sárkány, azzal vesződöm. Egyszer lép be hozzájok a sárkány, s igy szól: isten ho­zott, sógor; mi járatban vagy? Én bizony Fehérországot keresem, nem tudna-e sógor eligazitani, merre van? Bizony nem én, mondá a sárkány, ha csak állatjaim közül valamelyik nem tud felőle. Akkor összehivta állatjait, de egy sem hallotta még csak hirét sem Fehérországnak.

Megindul ismét a királyfi; megyen, mendegél heted hét ország ellen; egyszer talál egy várat; bemegyen és ott leli középső nénjét, kinek az ura nyolczfejü sárkány volt. Kérdi a sárkány: mi járatban volna? bizony sógor, mondá a királyfi, én Fehérországot keresném, ha megtalálnám, nem tud-e róla valamit? Bizony nem én, mondá amaz, ha csak állatjaim közül nem tud vala­melyik felőle. Mindjárt összehivatja állatjait, kérdi tőlük: nem tudnák-e Fehérországot hogy merre van? de mind azt mondta, hogy még hirét sem hallották.

Ekkor megint utnak indult nagy busan a királyfi; ment, mendegélt heted hét ország ellen. Egyszer megint talál egy várat; belé megyen, hát látja, hogy ott sir a legkisebb huga egy nagy könyvből olvasva, kinek az ura tizenkét fejü sárkány volt. Mi járatban van: kérdi a sárkány; bizony, sógor, mondá a királyfi, én Fehérországot keresem, nem hallott-e, nem tud-e róla valamit, hogy merre van? Bizony nem én, mondá amaz, hacsak állatjaim valamelyike nem tud róla valamit. Össze­hivja hát állatjait, s kérdi tőlük: nem hallották-e hirét valaha Fehérországnak; de mind azt mondja, hogy soha nem hallották. Egyszer már, mikor a többi állat mind széjjeloszlott, sántikál egy sánta farkas. Kérdi tőle a sárkány: nem hallottad-e hirét Fehérországnak? Dehogy nem, felelé a farkas, lábom is ott törték el, mikor egy juhot akartam ellopni. No hát, mondá neki a sárkány, vezesd ezt a királyfit el oda, majd kapsz egynehány juhot. Bizony nem megyek én belé, mond a farkas, három nyáj juhért sem, hanem mégis a határig elkisérem. Akkor mindjárt kapott a farkas egy juhot; a királyfi is jóllakott s azzal mentek, mendegéltek heted hét ország ellen. Egyszer egy dombtetőre vezeti a farkas a királyfit, és azt mondja neki: Na! amott van Fehérország, eredj; én már visszamegyek.

Ment a királyfi, mendegélt; egyszer odaér egy nagy város végére egy kis forráshoz, leül pihenni. Annak a forrásnak olyan tulajdonsága volt, hogy a ki abból ivott, mindjárt megfrisült. Egyszer, a mint ott van, látja, hogy jön az ő felesége egy kis aranyos korsóval vizért. Mindjárt megismerték egymást, összeölelkeztek, csókolóztak. Na, édes feleségem, mondá a királyfi, én te érted jöttem, hogy szabadithatnálak meg? Bizony nem tudom én hirtelen, mond a felesége, mert ennek a fehér vitéznek, a ki engem tőled ellopott, kinél vagyok most is, olyan lova van egy, hogy ugy megyen, mint a gondolat, és ha én szökve mennék el veled, bizonyosan utólérne rajta, mindkettőnknek halál volna fején. Hanem azt mondom én te neked: menj el te, itt s itt van egy vén asszony, annak van három lova, a maga tulajdon lányai, állj be annál kocsisnak, ne kérj egyéb fizetést, hanem van ott egy kis csikó, azt, meg a padon egy tyukganajos nyereg, egy kantár, ha az a csikó megnő, azon elvihetsz, más különben nem, mert ennek a fehér vitéznek a lova is onnan való, azért tud oly sebesen menni.

Ment hát a királyfi, mendegélt, a hol a vén asszony lakott. Egyszer megtalál egy kis halat a szárazon. Lökj be engem a tóba, te királyfi, mond a kis hal, jótét helyébe jót várj. És ő belökte a kis halat a vizbe; ekkor a kis hal odaád neki egy kis sipot, és azt mondja: na, ha valami bajod lesz, fujd meg ezt a kis sipot, ott leszek segitségedre. Ő eltette a kis sipot a tarisznyájába, és ment, mendegélt. Egyszer megint talál egy hangyát, a mely egy légygyel veszekedett. Védj meg engem te királyfi, mond neki a hangya, jótét helyébe jót várj. Megmentette a hangyát s ez adott neki egy kis sipot, hogy ha valami baja lesz, fujja meg, s ő ott lesz segitségére. Ezt is eltette ta­risz­nyájába. Megyen megint, mendegél a királyfi, egyszer talál egy sánta rókát. Ugyan te királyfi, mond a róka, hozz egy kis ezerjófüvet a lábomra, s kösd be, jótét helyébe jót várj. Hozott neki füvet a királyfi, bekötötte a lábát, ez is adott egy kis sipot, hogy mikor baja lesz, fujja meg, ott lesz segitségére. Tarisznyájába tevén a sipot, ment, mendegélt a királyfi, egyszer megtalálja a vén asszonyt, kihez küldte szolgálni a felesége. Bemegyen, köszön: jó estvét, öreg anyám! Isten ho­zott, fiam! mondá a vén banya, mi járatban vagy? Én bizony szolgálatot keresnék; ugy hallottam, hogy öreg anyámnak szüksége volna kocsisra. Bizony volna nekem, mond a vén asszony, hanem kiállod-e a szolgálatot? mert már kilenczvenkilencz emberfej van odakinn a karóba huzva; tied lesz a századik, ha ki nem állod. Na! beállott a királyfi kocsisnak egy esztendőre, de akkor még három napból állott egy esztendő. Estve mindjárt a vén asszony jól tartotta álomlevessel, aztán kiküldte a lovakat tőle. A királyfi is, mivelhogy fáradt volt, lefeküdt, édesden elaludt. Egyszer fölébred, hát látja, hogy virrad, de lovai sehol sincsenek. Mit tegyen? Eszébe jut a kis sip, melyet a hal adott; megfujja, hát mindjárt ott terem a kis hal. Na, mi bajod van? kérdé a hal. Hát bizony a lovam veszett el. Na, ne busulj semmit, jer velem. Mentek hát, mendegéltek, vezette a hal a királyfit egy tóhoz. A tó szélén uszott három arany hal. Azt mondja a kis hal: na, az a te lovad, hanem csapd hozzá a kantárt, aztán ülj fel rá. Ő is hozzávágta a kantárt, felült rá, hazament. Itthon vagy fiam? mond neki a vén asszony. Itthon bizony öreg anyám. Akkor kiment a vén asszony az istálóba, elővette a vasvillát, jól meghányta lovait; beste lélek kurvanyátok, mondá nekik, tán szerelmesek vagytok kocsisotokba. Jaj, anyám, többet tud az, mint kend, mondának lovai. - Más estve megint kiküldte a fiutól a lovakat s ekkor már béklyóba tette a királyfi, s lefeküdt. Reggel fölébred, hát nincs a lova. Keresi mindenfelé, nem leli; egyszer eszébe jut a kis sip, melyet a hangya adott, kiveszi a tarisznyájából, megfujja; mindjárt ott terem a kis hangya, s kérdi: na, mi bajod van? A lovam veszett el az éjszaka megint és nem találom sehol sem. Na, megállj! megyünk egy partoldalra, találunk ott egy hangyafészket, abból ki fog jőni három veres hangya, csapd a fejéhez a kantárt, az a te lovad. Mentek, hát megtalálták a hangyaturást, kijött belőle három veres hangya; ő is csak a fejéhez vágta a kantárt, mindjárt lóvá válott és haza mene rajtok. Megint mondja a vén asszony: itthon vagy fiam? Itthon biz, öreg anyám! Akkor megint kimegy az istálóba, a lovakat jól elhányja, hogy csak ugy tudnak elbujni. Jaj anyám, mondák azok, többet tud az, mint kend. Más estre megint jól tartja álomlevessel a királyfit, kiküldi tőle a lovakat, de előbb megmondá nekik, hogy haza menjenek, majd elbujtatja ő őket. Kiviszi a fiu a lovakat, lefekszik, elalszik. Reggel fölkel, hát nincs a ló sehol sem. Keresi mindenfelé, nem leli; eszébe jut a kis sip, melyet a róka adott, megfujja s mindjárt ott terem a róka. - Mi bajod, édes királyfim? Jaj, hé! mond az, a lovam sehol sem lelem. Akkor mond a róka: az igaz, hogy most szoros helyen van, tojásnak válott mind a három, otthon a vénasszony fon egy széken, az alatt van egy kosárban; hanem van a vén banyának egy arany kakasa meg egy arany tyukja a kakas­ülőn; én fel fogok menni a padra, azokat fojtogatom, mig a vén asszony felszalad, te addig menj be a szobába, csapd a tojás fejéhez a kantárt, mindjárt lóvá válik. Mentek, mendegéltek, egyszer elérték a vén asszony házát; a róka felment a ház padjára és ugyan fojtogatta a tyukot meg a kakast. A vén asszony is felszalad hirtelen a padra: höss te róka, kutyák egyék a véredet; ez alatt a királyfi bement a házba, a tojáshoz vágta a kantárt, mindjárt megvolt a lova, bevezette az istálóba. Megyen le a vén asszony, nézi a tojást, hát csak a hült helyét leli. Megcsóválta fejét. Másnap behivta a fiut, és mondta neki: na, fiam kitöltötted az esztendőt becsületesen, hanem már most mit kivánsz? Nem kivánok én egyebet, hanem csak azt a gyenge csikót, melyet tegnap ellett az egyik ló, meg a padon van egy tyukganajos nyereg, és egy kantár. Ejh, mond a vén asszony, mit érsz azzal! inkább adok a mennyi pénzt kivánsz. Nem, csak az kell nekem, mond a fiu. Utoljára is a vén asszony kénytelen volt odaadni. Fölvette hát a csikót hátára a királyfi, mert még menni sem birt, aztán a nyerget, kantárt, azzal ment, mendegélt. Egyszer egy helyen elestveledik, azt mondja neki a csikó: ereszsz haza, édes gazdám, szopni, holnap reggel visszajövök. Ekkor a csikó haza ment szopni, ő lefeküdt; reggel a csikó, mikor visszajött, megrugta talpát s mondá: no, édes gazdám, menjünk. Mentek, mendegéltek, egyszer megint elestveledtek; azt mondja a kis csikó: édes gazdám, ereszsz haza még egyszer szopni, holnap visszajövök. Ő haza eresztette a kis csikót, maga lefeküdt. Reggel megrugja a királyfi talpát a kis csikó s mondja: no, menjünk. Ekkor megint venné hátára a kis csikót a királyfi, hanem az igy szólott: na, édes gazdám, eddig te hoztál engem, már most én viszlek téged. Azzal megnyergelé a királyfi, ráült, mentek mint a szél, mig elértek a kuthoz, melynél találkozott elsőben feleségével a királyfi. Itt megitatta kis lovát, maga is ivott a királyfi, s ezalatt megint odament a felesége vizért az aranyos korsóval. Ekkor: no, feleségem, itt a ló, a melyért szolgáltam, hanem ülj fel rá, én is felülök, aztán menjünk. Mikor felültek, azt kérdi a ló: hogy menjek, mint a szél vagy mint a gondolat? A mint akarod, mondá a királyfi. Mentek hát; egyszer otthon a fehér vitéz lova rug, vág; kimegyen a fehér vitéz; mi bajod? kutyák, ebek nyalják fel a véredet. Viszik a szép asszonyt, mond amaz, egy csikólovon. Akkor mindjárt felugrott a fehér vitéz lovára, mentek mint a gondolat; már majd utolérték a királyfiakat, s mondá lovának a fehér vitéz: nyerits csak annak a lónak, hogy várjon meg. Nyerit a ló, de a csikó azt nyeriti vissza: megvárlak, ha magad jösz. Akkor a ló is felhányta a farát; neki iramodott, ugy levetette a fehér vitézt, hogy mindjárt széjjelmállott; a kis csikó pedig megvárta. A királyfi a fehér vitéz lovára ült, felesége a csikón maradt, s ugy mentek haza. Annak örömére, hogy megtalálta és haza vitte feleségét a királyfi, nagy lakomát csapott; már ekkor az öreg király is meghalt, ő maga maradt feleségével a királyságban, s most is élnek, ha meg nem haltak.

25. mese

Haragosan mormol (Szavak száma: 70)

Haragosan mormol
A hullámos tenger:
- Mit akarsz a parton
Te, kicsike ember?
- Három ágú horgom
A vizbe bocsátom:
Czethalat akarok,
Zöld-szemű barátom!
- Hátha nem jön czethal!
- Akkor itt a gyöngyház!
- Hátha az se lenne!
- Lesz helyette majd más!
Megfogok egy hajót.
Fel is ülök rája,
Elmegyek a messzi
Óperencziára.
Megnézem a tündér
Hires birodalmát,
Haza hozok, hipp-hopp!
Egy zsák arany-almát!

23. mese

Galamb, hangya (Szavak száma: 171)

Egy galamb a csörgő patakban formáját
Nézte, s mosogatta fejét, orrát s száját.
A mikor egy hangya esék e folyóba,
Veszedelme nagy volt szegénynek valóba.
Kicsiny vala a víz, de a kis hangyának
Tengernek tetszék ez, legalább Dunának.
E szép galamb látván szegény mint haldoklik,
S a sok ivás miatt mely szörnyen fuldoklik,
Bevete a vízbe egy kis szalmaszálat,
Melyre mintegy hegyre felmász a kis állat,
Bátran nézi onnan a nagy veszedelmet,
Melyben sülyedezvén nyert kész segedelmet.
Olyan volt e fűszál neki mint egy bárka,
Így nem metszheté el életét a Párka...
A galamb egy fára ült fel tollászkodni
S kedves párja után kezdett fohászkodni.
Egy vadász oda csúsz gyilkos fegyverével
Mezítelen lábbal, s már a jobb kezével
Felhúzta a sárkányt, mikor észrevette
Szándékát a hangya, s lábát majd megette.
Míg a marás helyét a vadász vakarja,
Meglátja a galamb, hogy húsát akarja,
Csattogó szárnyakkal messze száll előle,
A kiváncsi vadász szája csattant tőle...
A legkisebbel is szép dolog jót tenni,
A jótétet sokszor elő lehet venni.