745. mese...

 

 MESÉK ÉS MONDÁK MÁTYÁS KIRÁLYRÓL:

​AZ ÁLRUHÁS KIRÁLY

Mátyás mög a kamarás (Szavak száma: 296)

Mátyás királnak eccör izentek Besztercebányárul, hogy az aranybányászok nem tudnak élni.

Mátyás akkor nem möhetött, halem maga helött ekűdte a trónörököst. Ez Besztercebányán bemönt egy házhó, oszt hogy nagyon ehös vót, enni kért. Az öregasszony, aki ott vót, azt mondta nekije, hogy csak tojást tud adni kenyérre. Az is jó vót, elfogadta. Emondi osztég az öregasszonynak, hogy a kamarásná szeretne munkát kapni az irodán. Rászót az öregasszony, hogy mast pedig egy köllene.

- Én e meröm vádúni, mert én mindönhő értek! - mondi nekije a trónörökös.

El is mén a kamaráshó. Ott csakugyan köllött egy embör. Mögfogadták.

A trónörökös a kamarás lányáva hamar összegabalyodott. Evve vadászatra is akart mönni, de az nem akart, mert fét, hogy aptya megharagszik, hogy az nem végzi el a dógát.

Mátyás má győzte várni, hogy a trónörökös nem mén haza. Fogta magát, ü is emönt Besztercebányára. Ü is az öregasszonyhó mönt, aki nekije is tojást adott enni, mégpedig hatot. Itt möghallotta, hogy másnap a kamarásná nagy bál lösz. Rögge emögy a templomba, ott láti, hogy amint a kamarás a templomba mögy, elejbe a fődre aranytányérokat raknak. Mast má Mátyás is látta, hogy ezér nem tud a szegénység élni. Visszamönt az öregasszonyhó. Ennek egy írást adott átó, amire ez vót írval:

Ett járt Mátyás királ, ott övött mög hat tojást, ett látta járni aranytányéron a kamarást.

Möghatta, hogy adja át a kamarásnak. Az öregasszony azt mondta, hogy ü azt nem meri!

- Ne féljen, mert én vagyok a királ! - bátorította fő Mátyás. Avva emönt haza.

Az öregasszony az írást csakugyan át is adta. A kamarás, ahogy elóvasta, mingyár szívgörcsöt kapott, oszt meghót. A trónörökös a kamarás lányát evötte, avva mönt haza. Otthun asztán báccsátul bocsánatot kért, hogy ollan soká emaradt.

A szegényök Besztercebányán ezután mög bírtak élni.

 

582. mese...

 A következő mesék egy híres néprajzkutató gyűjtéséből származnak, ha szeretnél róla többet megtudni, akkor kattints ide👀👀👀👀👀 

AZ ÖREGEMBER ÉS A POKRÓC (Szavak száma: 529)

Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.

Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.

Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:

- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd nagy­apádnak a hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.

Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:

- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.

Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.

Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:

- Mi van nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.

- Hogy?

- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.

- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?

Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:

- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy meg­öregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.

S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.