488. mese

AZ ÁLLATOK FOLYÓT ÁSNAK  (Szavak száma: 649)

Amikor az Isten már megteremtette a fákat, az erdőket, a bokrokat, az állatokat, a madarakat, és a halakat a tengerben, még nem volt a Daugava folyó. Minden állat és madár szabadon élt, egyiknek sem volt semmi dolga, ezért unalmukban veszekedni kezdtek, és már-már meggyű­löl­ték egymást.
Hogy ennek az állapotnak véget vessen, az Isten úgy döntött, hogy munkát ad az állatoknak és a madaraknak. Egybehívta az állatokat, a madarakat és a halakat, akik hallva az Úr szavát, mindjárt teljesítették is a parancsot. Mihelyt mindenki együtt volt, az Isten megparancsolta nekik, hogy ássák ki a Daugava folyót.
A munka mindjárt kezdetét is vette, az állatok, a madarak és a halak dolgozni kezdtek. A nyúl meg a róka - mert ügyes, fürge lábuk volt - kijelölte a folyó útját, a nyúl elöl ugrált, és a róka mögötte vonalat húzott a lompos farkával, kijelölve a folyó határait.
A vakondok, mivel ő a földet túrta, azonnal kiásta az első árkot, és a borz azt kiszélesítette. Az erős medve pedig marékszámra vitte el, és rakta halomba a földet, ezért vannak a Daugava partján dombok. Más állatok, a madarak és a halak is ugyanígy dolgoztak, amilyen gyorsan csak tudtak, és így nem volt idejük vitatkozni, veszekedni. A munka gyorsan ment, és a folyó medrét hamar ki is ásták.
Ekkor jött az Isten, hogy megnézze az elvégzett munkát, és látta, hogy minden parancsát teljesítették, és nagyon jól dolgoztak. Először a vakondokot és a medvét látta meg, akiknek még nem volt idejük megmosakodni a munka után. Az Isten megdicsérte őket a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy abban a ruhában maradjanak, amiben dolgoztak. A farkasnak, aki nagyon igyekezett a pofájával és a lábaival, azokat örökre feketének hagyta. A libát és a kacsát is megdicsérte az Isten a szorgalmas munkáért, és úgy kívánta, hogy állandóan úszkál­janak és fürödjenek a folyóban. A többi madárnak, amelyek szintén ott dolgoztak, de nem olyan szorgalmasan, az Isten azt parancsolta, hogy a folyóból csak ihassanak.
Az Isten meglátott néhány madarat, amint a fák ágain ugráltak és fütyörésztek. Megkérdezte őket, hogy miért nem dolgoztak, mint a többiek?
A madár elég gyorsan felelt, a szép, sárgás ruhájára mutatva, hogy vajon ilyen szép ruhában végezhet-e valaki piszkos munkát? Magának az Istennek sem tetszene, ha sárga ruháját be­sározná. Ő is akart dolgozni és annyira igyekezni, mint a többiek, de mihelyt csak bemászott a sárba, összekente sárga nadrágját, és hogy ne mocskolja be egész ruháját, tovább egyáltalán nem dolgozott.
Ezt hallva az Isten így felelt: „Úgy látszik, a te szép ruhád inkább a kedvedre van, mint a javadat szolgálná. Akkor tartsd meg magadnak a kabátkádat és a sárral összekent nadrágodat! De nem ihatsz a föld tiszta vizéből, sem folyóból, sem forrásból, sem tóból; te csak a harmatot ihatod, a falevelekről, és a köveken összegyűlt vizet, így olthatod csak a szomjadat, hogy kiszáradt lelkedet felfrissítsd.”
Ezért szenved még most is ez a madár sokszor a szomjúságtól. Amikor más madarak a közelébe kerülnek, hallják, hogy állandóan sírva panaszkodik, hogy ilyen kényes volt.
Ezután az Isten megpillantott egy lepényhalat, amint ott dobálta magát a homokon, és megsajnálva így szólt: „Ej, te szegény halacska, mit vergődsz itt a homokban?”
A halnak azonban nem tetszettek ezek a szavak, ezért így szólt: „Ej te, szegény, mit kóborolsz itt a homokban?”
„A te szád ferdüljön el, mert te így csúfolsz engem!” mondta az Isten.
Ezért még ma is ferde a lepényhal szája. Az Isten ekkor körbejártatva a tekintetét, megkér­dezte: „És hol van az a rák, hogy sehol sem lehet látni?”
A rák, miután előmászott a sárból, durván így felelt: „Talán a tarkódon van a szemed, hogy nem látsz engem?”
Isten ezért a válaszért megbüntette a rákot, hogy állandóan csak hátrafelé nézzen.
Ezután az Isten arany kancsójával a kiásott mederbe vizet öntött, és megmutatta, hogy merre folyjon és hol egyesüljön a tengerrel.
A széles folyam sok helyen zúgva habzott, sok helyen lassan suttogott, ezért az Isten bölcsen Daugavának nevezte el.

458. mese

KÜLÖNFÉLE SZERENCSE-ÁLLATOK (Szavak száma: 471)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy férfi meg egy nő, három fiuk volt: kettő okos, egy os­to­ba. Az okos fiúknak az apjuk adott egy lovat, hogy hozzanak rőzsét, míg az ostobának azt a hátán kellett bevinni a házba. Egyszer az okos fiúk, amikor a rőzsét szállították, meg­pillan­tottak egy békát az úton, amint ott jajgatott. A béka megkérte őket, hogy vigyék át az árkon, de az okos fiúk nem segítettek neki, sőt egy bottal meg is ütötték. Az ostoba jött a vállán a teherrel, és ő meghallgatta a béka kérését. A béka megígérte, hogy mindig segíteni fog neki. Hogy többet ne kelljen a hátán vinni a rőzsét az ostoba fiúnak, a béka ajándékozott neki egy fehér lovat.
Az ostoba fiú a rőzsével egyszer a királyi vár mellett haladt el. A király fiatalabb lánya meg­látva a fiút meg a lovat, elnevette magát: „Nézd, a bolondnak egy fehér jutott!”
A fiú nagyon a szívére vette a királykisasszony gúnyos megjegyzését, így szólt: „Az ördög vigyen el! Engem mindenki ostobának tart.”
Az ördög azon nyomban meg is jelent, és elvitte a hercegkisasszonyt valahová. A király azon­nal elindult megkeresni azt, aki elátkozta a lányát. Maga is fegyvert fogott a kezébe, és meg­parancsolta az embereinek, hogy fegyverrel a kézben menjenek vele. Ha elhaladnak a tettes mellett, a fegyverük magától lő. És így is volt, amikor jött az ostoba, a fegyver megszólalt. A király kiadta a parancsot, hogy dobják a tóba a bolondot. De abban a tóban élt a béka, akit megkért: „Békácska, békácska, segíts nekem kimászni a partra!”
A béka kisegítette a bolondot a partra, és megkérdezte: „Szükséged van még valamire?”
„Szeretnék eljutni ahhoz a hercegkisasszonyhoz, akit elátkoztam.”
Egy, kettő - és ott is van. A szegény hercegkisasszony ott ül az erdő mélyén, és sír. Ekkor a béka megkérdezte: „Szükséged van még valamire?” „Szabadítsd meg a hercegkisasszonyt az ördögtől, és vigyél el mindkettőnket annak a tónak a partjára, amiben elmerültem. Ott építs egy várat, amiben elélhetünk!”
A béka megtette ezt, majd beleereszkedett a vízbe. A király hamarosan meglátta a várat, és meghallotta, hogy abban a várban él az ostoba fiú az ő fiatal lányával. Megharagudott, és a katonáit küldte, hogy döntsék le a várat és vigyék haza a királylányt. De a béka nádassá vál­toztatta a hadsereget. A királyné ment el a lányáért, de a béka lóvá változtatta. Végül maga a király indult el a királylányért. Most nem olyan szigorú, de gondolkodik azon, hogy mi is lesz. Megkérdezte: „A hadseregem miért változott át nádassá?”
„Azért, mert fel akarták dúlni a váramat.”
„A királyné miért ló?”
„Azért, mert nagyon haragosan jött.”
„Nos, és a nádas és a ló visszaváltozhat emberré?”
„Igen, ha feleségül adod hozzám a fiatalabb királylányt.”
A király megígérte, és a nádas visszaváltozott hadsereggé, és a ló királynévá. És most ott esznek-isznak az ostoba legény és a királylány lakodalmában.

446. mese

AZ ÁLLATOK GYÓNÁSA (Szavak száma: 601)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon-nagyon öreg, mindenkinél öregebb macska, egy nagyon, nagyon öreg, mindenkinél öregebb farkas, egy öreg, nagyon öreg, mindenkinél öregebb medve. Élt egy öreg, nagyon öreg, mindenkinél öregebb nyúl. Egyszer mindannyian egybegyűltek. Akkor a macska így szólt:

- Mi mindannyian nagyon öregek vagyunk, és sokat vétkeztünk. El kell mennünk meggyónni.

No, rendben, mindannyian elindultak. Mentek, mendegéltek az erdőben, elértek egy nagy gödörhöz, amit sem átugorni, sem kikerülni nem lehet. Akkor a macska átfektette a gödrön a botját, és ezt mondta:

- No én így vélem: aki átmegy ezen a boton a gödör felett, az ártatlan, aki beleesik, az bűnös.

Elsőnek a macska ment. Neki hegyes karmai vannak, kapaszkodik azokkal, kapaszkodik, és át is ment. Utána következett a farkas, de az, puff, belezuhant a gödörbe. Ment a medve, zsupsz, ő is beleesett. Ment a nyúl, és hopp, ő is beleesett a gödörbe.

A macska felkapta a botját:

- Ti mindannyian bűnösek vagytok, akkor maradjatok is a gödörben, én tovább sétálok.

A macska csatangolt egyet az erdőben, majd megint átment a gödör fölött és hazament.

Az állatok pedig lent voltak a gödörben egy napot, még egyet, majd a harmadikon is, és csak nem tudtak kimászni. Már megéheztek, nagyon enni akartak. Mit tegyenek? Akkor a róka így szólt:

- Kiabáljunk! Amelyik nem tud kiáltani, azt felfaljuk.

Mindegyik állat kiáltozni kezdett. Kiáltoztak, kiáltoztak, de a nyúl már elfáradt, csak ennyit tud mondani - cse-cse - nem tud kiáltani. Rátámadtak az állatok és széttépték. Elosztották, és megették. Megint eltöltöttek három napot a gödörben, ismét megéheztek. Megint megszólalt a róka:

- Kiabáljunk! Amelyik nem tud kiáltani, azt felfaljuk.

Mindegyik állat kiáltozik, csak a farkas - auu-auu-auu - nem képes rá. A medve meg a róka széttépte a farkast és ettek a húsból. Amikor a medve elaludt, a róka egy kis lyukat ásott és elrejtett egy darab húst. Néhány nap múlva elfogyasztották a farkas húsát. A medvének már nem volt mit enni, de a róka előásta az elrejtett húst, és falatozott. A medve megkérdezte tőle:

- Komám, honnan szerezted a húst?

- Kitéptem az oldalamból egy darabot, azt eszem.

A medve elhitte. Belevágott az oldalába, kitépett egy darab húst, és megdöglött.

Csak a róka maradt a gödörben. Jó neki ott - elég húsa van. Csak hogyan másszon ki a gödör­ből? Ekkor odarepült a gödörhöz egy szajkó, leszállt az egyik faágra és énekelt:

- Csip, csip, milyen szépek a gyermekeim. Csip, csip, milyen szépek a gyermekeim.

A róka így szólt hozzá:

- Légy szíves, törj le pár ágat, dobd le a gödörbe, akkor kimászhatom és megnézhetem a gyer­mekeidet.

A szajkó kezdte válogatni az ágakat, letört néhányat és bedobta a rókának a gödörbe. A róka kapaszkodott, kapaszkodott, és kimászott a gödörből. Ekkor a szajkóhoz fordult:

- Most mutasd meg a fiókáidat!

A szajkó mindjárt elhozta az egyik fiókáját és odaadta a rókának, hogy nézze meg, és elrepült a másikért. Amikorra odavitte a másikat, a róka már felfalta az elsőt. A szajkó odaadta a máso­dikat, és elrepült a harmadikért. A róka pedig addig mesterkedett, amíg a madár el nem hozta az összes fiókáját. Amikor ezt meglátta egy varjú, az így szólt a szajkóhoz:

- Ostoba vagy, ostoba, a fiókáidat felfalja a róka.

A róka a varjúhoz fordult:

- Mindjárt te is sorra kerülsz, te utálatos.

Beszaladt a róka a mocsárba, lefeküdt, kinyújtotta a nyelvét, és úgy tett, mintha már nem élne. Odarepült a varjú, nézi - a róka nem él, és rászállt a róka nyelvére. A róka, hopp, amint volt, elkapta a varjút.

- No, látod, megjártad, te utálatos - mondta.

Széttépte a róka a varjút, és elrohant az erdőbe.

386. mese

A BAGOLY SZEME (Szavak száma: 110)
Nagyon, nagyon régen, amikor a madaraknak és az állatoknak még nem volt szemük, az Isten összehívta őket, hogy szétossza közöttük a szemeket.
- Aki korábban érkezik, az jobb szemet kap - mondta.
Az állatok és a madarak mind nagyon siettek az Istenhez, egyedül a bagoly maradt le, alig vánszorgott leghátul. Már sötétedett, amikor odaért az Istenhez. Az a sötétben talált még két nagy szemet, és odaadta azokat a bagolynak, hogy éjjel is jól lásson. Az isten ezért tett így, mert nagyon lusta volt megágyazni a vendégnek éjszakára. A bagoly átvette a nagy szemeket, és azon nyomban, még éjjel, hazarepült.
A bagoly azóta csak éjjel lát.

219. mese

Jupiter és minden állatok (Szavak száma: 370)

Jupiter hítt minden állatot elébe,
Melyet táplál a föld tágas kebelébe,
Igérvén, hogy a ki okosan kér tőle,
Nem fog visszatérni üresen előle.
Elő áll elsőben s felkiált a majom:
Nekem nagy Jupiter nincsen semmi bajom;
Szám, szemem és orrom, olyan van mint másnak,
Nincsen semmi helye nálam a sírásnak.
Ábrázatom semmit nem vethet szememre,
Nem volt még panaszom semmi tetememre.
Hiszem, medve bátyám nem fog így felelni;
Ocsmányabbat nála, mert nem lehet lelni,
Talán mikor szegényt formálni kezdették,
A sok munka között félbe felejtették.
Tudom, hogy formáját soha nem véteti,
Ha esze lesz, magát ő le nem festeti.
A medve elő áll, s nem panaszkodik;
Sőt szép formájában majd felfuvalkodik.
Mikor teremtésid, Jupiter, számlálom,
Magamat közöttük legszebbnek találom.
Illő becsületet adok minden nemnek;
De az egy elefánt nem tetszik szememnek.
Nem hiszem hasonlót, hogy lásson magához,
Adni kellene még sokat a farkához,
Elkéne két fontot venni a füléből,
Így talán valami lenne még testéből.
Rútul hányták össze szegényt vasvillával,
Hogy megelégedjék, nem hiszem, magával.
Az elefánt eljött s panaszra a száját
Meg nem nyitá, inkább dicséré formáját.
Szörnyű nagyságáért szólta a cethalat,
Hozzá képest, úgymond, nem vagyok egy falat.
Sokkal jobb lenne ő halomnak vagy hegynek;
Mintsem az állatok közűl lenni egynek.
A hangya is eljött s nem mutatta mérgét,
Kicsinynek találta az egy búza férgét.
Ez mondá, hogy nála még kisebbek mások,
A kikhez képest ők megannyi Atlások,
De az ember végre olyan bolondul szólt,
Hogy majd minden állat nevettében megholt.
Nagy Jupiter - mond egy - szép az én termetem;
De a János orrát szüntelen nevetem.
Péter szomszédomnak olyan nagy a szája,
Mint egy vámkerekű-kalap karimája.
Mit nem kén mondanom az István lábáról,
Vagy a Kató komám felpúpzott hátáról,
Kedvére szapulni már elkezdé Borkát,
A mikor Jupiter bedugta a torkát.
Minden állat úgymond, ki maga nemével
Megelégszik; szabad, menjen el békével.
Két rút bőr tarisznyát ada az emberre,
Ő volt legbolondabb, ő volt méltó erre.
Egyiket megtömte maga sok bűnével,
A másikat pedig mások vétségével.
Az elsőt enyvezte neki a mellére,
Másikat szegezte háta közepére;
Így mikor egyebek hibáit neveti;
Irva vagynak hátán maga itéleti.
Minden ember hiúz a mások bűnébe’,
De nem szeret nyúlni a maga keblébe.

120. mese

Farkas, gólya (Szavak száma: 125)

Egy farkas egy dögöt úgy falt, majd megszakadt,
A mikor egy nagy csont a torkán elakadt,
A sír száján lévén minden állatokat
Kére, hogy húzzák ki s igért nekik sokat.
Rajta a gólyának szíve megindula
Látván hogy kínjában már csaknem megfula.
A farkas e végre eltátja a száját,
S torkába a gólya bedugja az orrát.
Kiveszi a csontot, megtartja életét;
Jó tettéért végre, kéri igéretét.
Szemtelen vagy gólya - a farkas felele -
Elvitted a nyakad, elégedj meg vele,
Mely könnyű lett volna nékem azt bekapni
S mikor torkomban volt, gégéd elharapni.

A mely lélek utál minden csalárdságot,
Nem tanul az innen háládatlanságot.
Ha egy háládatlan, a földnek nagy terhe
Ugyan nyög ma, mert sok az efféle here.