Az elhagyatott. (2. rész, szavak száma: 1198 )
Cézár, mintha villanyos ütés érte volna, felugrott s egyetlen szökéssel kint volt a parton. Jobbjával hatalmas, bunkósvégű husángot markolt; baljával pedig gyanakodva, indúlatosan ütött egy párt széles mellére, amely kongott bele. Kis szeme fürgén járt ide-oda, borzasztó állkapcsát összecsattogtatta. Egész lényén rendkívül gyorsan feltámadt düh ömlött el. Hóhér nem is merte rögtön megmutatni magát. A bolond majom az első ingerültség hevében úgy vághatná hozzá a husángját, hogy eltörné valamijét, agyon is üthetné. Csak amikor percekig tartó hallgatás után látta, hogy Cézár megnyugszik s már nem villog úgy a szeme: mert megszólalni a vastag fa mögött.
- Barátom, gorilla, ne légy izgatott, - én vagyok itt.
Cézár felröffent: - Ki az az én! Ebadta! hogy mertél az imént megzavarni? (S megint megcsattogtatta a fogát).
- Ne haragudjál, kegyelmes jó uram, kezdte Hóhér. Azt gondolom, kedves lesz neked az ismerős hang, aminőt annyit hallhattál régi hazád rengetegeiben.
- Régi hazám?!... ismételte a gorilla kissé ellágyultan, de egyszersmind fitymálással is nézte az éppen előbújó hiúzt. - Mit tudhatsz te arról. Ott a hozzád hasonló törpéknek «hallgass» a nevök. Ott a párducnál kezdődik az úr, a többi csőcseléknép. De egy jó párduc annyi, mint tíz hiúz.
- Nono, kérlek, tán nagyon is becsmérelsz. Nem vagyok-e én az oroszlán rokona?
- Mit bánom én, ha amellett gyönge vagy. Különben az oroszlánról sem sokat tudok. A mi utaink ritkán találkoznak. Az oroszlánnak inkább a bozót kell, amely síkságokat környez. Az ő prédája ott van. A nagy rengetegben oroszlánmódra vadászni nem lehet. Én ellenben az őserdőt szeretem. Én a járhatatlan sűrűséget is tudom járni. Én a pusztaságtól, s a sivatagtól fázom. De az oroszlánt becsülöm, mert bátor. Ti többiek mindnyájan csak leskelődni, orvul támadni tudtok. Még a tigris is. Az oroszlán az egyetlen mindnyájatok között, aki felordítja a világot, amikor vadászatra indúl.
A nap lement volt ekközben s az este árnyéka észrevétlenül takarta be az erdőt. Messziről mély, döngő ordítás hallatszott, amelyet a hegyek búgó visszhanggal ismételtek.
- Hallod?!...
Ezt a gorilla mondta. Ő is, a hiúz is abba az irányba nézett. Cézár halkan folytatta. - A király vadászatra indul. Ma korábban, mint máskor. Amióta a Csíkos fojtogató ezen a vidéken bolyong, sokkal nyugtalanabb a király, mint azelőtt.
- Azt mondtad az imént, hogy a király inkább a szabad térségek környékét szereti, ahol kényelmesebben vadászhat. Mit keres akkor ebben az erdőben? kérdezte a hiúz.
- Ostoba vagy, szólt a gorilla, vállat vonva. A nyugalmat a király is szereti. Hol talál olyat, mint a rengetegben? Mi neki egy pár mértföldnyi séta, amikor innen kimegy, vagy ide visszatér? Most is jó egy mértföldnyire van tőlünk; alkalmasint a vörös domb oldalán, ahol az őserdő kezdődik. Ismerem azt a helyet. Halálos unalmamban felfedező utakra járogatok. Sok ott a boróka, meg a sűrű, fiatal fenyves. Annak az alja tiszta és árnyékos. Királynak való pihenőhely.
A beszélgetést hosszan elnyújtott síró-jajgató hang zavarta meg. Cézár felhörrent. Már megint ez az izé... hogy is hivjátok?... ez a buta bagoly óbégat ennyire, ez a...
- Rém, - segítette ki Hóhér.
- Útálom, szólt Cézár. Minden álmomat megzavarja, hogy az ördögbe lehet valaki örökké ilyen siránkozó. Nekem csak több okom volna rá.
- Neked, kegyelmes ur? Ugyan mi szomorúságod lehetne teneked? Erős vagy, mint két medve összevéve.
A gorilla kiegyenesedett s megsuhogtatta a kezében levő fütyköst. A levegőben ziháló zúgás hallatszott attól. - Erős vagyok, az igaz: de van-e fogalmad arról a remeteségről, amiben én élek? Tinektek vannak testvéreitek, rokonaitok, barátaitok és ellenségeitek. Minddel van dolgotok, amivel az időt agyonüthetitek. Én egymagam vagyok. Atyámfia egyetlenegy sincs itt: még csak egy maki majmocska sincs, akit társul vehetnék magam mellé. Régi hazámban feleségem volt és gyermekem, akiknek fészket építettem a vén fákon, magam pedig ott háltam a földön, a fához támaszkodva. Egyszer özvegyen maradtam; akkor sokáig így voltam, ahogy most: egyedűl. Mindenkit kerűltem. A mély rengetegek örökké gyászos homályát bújtam. De tudtam, hogy csak akarnom kell s visszatérhetek társaimhoz, uj nőt kereshetek. S a rengetegben is rá-rábukkantam valamelyik távoli rokonomra, teljesen egymagamra mégsem voltam tehát. Pedig mondom neked, ez az erdő kismiska ahhoz képest, amelyben én laktam. Itt ritka az olyan völgy, ahová vagy a messziről jövő harangszó, vagy legalább a hegyi pásztor kürtje el ne hallatszanék. Én ezt megszokni sose tudom. Csak bolygok, búvok, kutatok folytonosan; egy öklömnyi állat sincs, amelyikkel a «befelé-nyelvet» beszélhetem. Néha önmagammal társalgok, vagy álmomban beszélek. Olyankor felriadok és sokáig fülelek; lesem, hogy ugyan ki szólt hozzám? Kedves gyümölcsfáim sehol sincsenek; makkon meg bogyón élek, mint a disznó, meg a medve; csigával lakom jól néha, mint valami fogatlan remete. Még csak nem is vadászom; örömömet abban nem találom. Terített asztalhoz voltam szokva. Hallom néha a ti mozgástokat, olyankor dühös vagyok rátok, hogy mit háborgattok. Én titeket sohasem kereslek. De jaj nektek, ha utamat álljátok!!...
Felhörrent s önmagát ingerelve dühre, verte, döngette a mellét.
A hiúz hátracsapta a fülét, sziszegve fújt és elugrott mellőle. Készen volt rá, hogy odább álljon.
Ekkor megint megszólalt a bagoly; most közelebb volt s jól lehetett érteni a szavát:
- Hej! hej! - jajongott, - a király parancsát hozom tinektek, esti és éjjeli négylábú szabadok, ide hallgassatok! - Én vagyok a hang, de a király beszél. Úgy! úgy! A «befelé-nyelv» ezentúl el van tiltva nyilvánosság előtt; ott csak a «kifelé-nyelvet» szabad használnotok. Ha két egyforma «szabad», - két testvér vagy rokon, - összekerül és nincs ott idegen, akkor beszélheti a maga családi nyelvét, amit más állat meg nem ért. De ha társaságban vagytok, ahol idegennel is találkoztok, ott csak a «kifelé-nyelv», a nagy volapük járhatja ezentúl, amit minden állat megért. Ez a törvény!
- Jó törvény, jegyezte meg a hiúz, arra gondolva, hogy jobban ellesheti ezentúl az olyan titkokat, amiknek hasznát veheti.
- Szamár törvény, mordult fel Cézár. Hát ugyan mit változtat rajtam? Van énnekem, akivel máskép is szóba állhatnék, mint a volapükkel? Jó dolga lehet a királynak, folytatta, hogy már megint ráér törvényt gyártani, a maga javára. Avagy nem régi dolog-e, hogy minden törvény első sorban is arra való, hogy legyen mit megszegni? a bűnös azután lakol.
- Még pedig halállal, - tette hozzá Hóhér, vigyorogva.
- Nohát csak csináljátok. Ti, kékvérű macskák, úgyis nagyon el vagytok kapatva. Mindenütt ti parancsoltok; ti vagytok az urak, az adószedők. De annyit mondok, hogy én nekem békességem legyen; engem minden számadásotokból kihagyjatok, mert én nem értem a tréfát. Nekem se rokonom, se barátom; senkim sincsen ebben az országban. Én a magam ura vagyok. És most álmos kezdek lenni, - erigy a pokolba!!
Az utólsó szónál megint zúgott-suhogott kezében a fütykös. A hiúz riadtan lódult tovább. Boszús nyávogással szólt vissza a homályból.
- Te gőgös négykezü te, tudom én miért hencegsz. Hallottál valamit, hogy a bölcs ember rokonságot tart veled, tökfilkóval. Nohát erigy, keresd fel ujra a «rokonaidat», majd kapsz ketrecet tőlök.
Irtózatos bőgés nyomta el ezt a csúfolódást. A gorilla a hiúz után rohant és a husángjával végig püfölte a faóriások derekát. Addig harcolt így don Quihote módjára, amig a fütyköse szilánkokra nem tört. Akkorra a hiúz már messze járt. Cézár tajtékozva tért vissza a patakhoz; leguggolt, négykézlábra állott s mohón ivott. Azután felnézett az égre, amelyen már kivillant a csillagok milliója. Ez legalább igazán hasonlított ahhoz, amit Afrika éjszakáin látott.
Az emlékezés lecsillapította. Megfordúlt, kiválasztotta a legvastagabb tölgyet, annak a törzséhez dőlt s félig ülő, félig fekvő helyzetben elaludt.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
