855. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (4. rész, szavak száma: 380)

szakadékon suhan által,
szélként vág át hegyeken,
vadon rengetegeken,
hogy erővel vagy csalással
elbánjon a lovasával.
Hanem Iván nem hagyja,
a ló farkát markolja.

Nagy sokára földre szállnak.
„No - mondja a ló Ivánnak -,
nem estél le hátamról,
szolgállak hát mostantól.
Csak szállást adj megpihennem,
hogyha ráérsz, gondozz engem,
egyre vigyázz csak nagyon:
három híves hajnalon
oldd el majd a kötőfékem,
hadd sétálok füves réten,
három nap múltán pedig
két szép csikóm születik,
olyan ékes pár paripát
sose látott még a világ.
Lesz egy harmadik is. Ez
három araszocska lesz,
füle hosszú, mint madárszárny,
két kicsiny púp lesz a hátán.
Eladod a két lovat -
de a kicsit el ne add
hímes övért, se sapkáért,
se faragott kőkockáért.
Föld szinén és föld alatt
mindig hű társad marad,
hideg télben majd melenget,
hévben hűvössel legyezget,
ínségedben étket ad,
innál - oltja szomjadat.
Én meg majd a mezőt járom,
újra erőmet próbálom.”

Így szólt Iván: „Jól van hát!”
S beterelte a lovát,
be a pásztor-kalyibába,
gyékényt font az ajtajára,
s hogy a nap az égre ért,
hazafelé mendegélt,
nótát fújdogált vidáman:
„Járok rózsám udvarában!”

Felszökken a tornácra,
a vasreteszt megrázza,
dong az ajtó, zeng a lakat,
hogy a tető majd leszakad,
mintha tűz támadt volna,
majd kirepedt a torka,
úgy ordibált. Benn két bátyja
ijedten bámult egymásra:
ki zörget az ajtaján?
„Én, az együgyű Iván!”
Lócáról azok felszöktek,
ajtót nyitottak öccsüknek,
nekiálltak, pöröltek,
mért ijesztgeti őket?
Nem rebbent Iván szeme sem,
bocskorosan, köpenyesen
már a kemencén hever,
ott beszéli rendre el,
mindenki csodálatára,
hogyan telt az éjszakája.
„Egész éjjel fenn jártam,
csillagokat számláltam,
hold is sütött, én azt hiszem,
de nem azon járt az eszem.
Mit láttam! Az ördögöt!
Szakálla volt, dörmögött,
kandúr-pofája volt, rémes,
a szeme két égő mécses,
ugrált árkon-bokron át,
úgy gyűrte meg a buzát.
No hiszen én ráncba szedtem!
A nyakába csüggeszkedtem,
vágtatott velem, repült,
majd a fejembe került.
Velem kezdett, hiszen jól van!
Tartottam, mint vasfogóban,
tőlem ficánkolhatott!
Végül így rimánkodott:
»Legény, ne kívánd halálom!
Kegyelmezz, én megszolgálom!
Álló évig, fogadom,
néped nem háborgatom.«
Én szavát nem fontolgattam,
megsajnáltam, futni hagytam.”
Szót végezvén, hallgatott,
ásított, s már hortyogott.
Bátyái meg elfeledtek
dühöt-mérget, és nevettek,
kacagták a szamarat,
oldaluk majd kiszakadt.
Nem állta meg az öreg sem,
könnycsordultig ne nevessen,
bár nem illik, úgy tartják,
vénemberhez mulatság.