NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
A HOLLÓMONDA
A
halak háza 4. rész (Szavak száma: 810)
A holló egyszer egy Gunah nevű széles folyam mentén járt. Látja ám, hogy a víz hátán egy ház úszik lefelé a tengerbe. Ebben a házban éltek a lazacok. Abban az időben ugyanis még minden lazac együtt élt. A házat úgy hívták, hogy a „Bőség háza”.
A parton egy másik ház állt, ebben egy férfi lakott. Volt ennek a férfinak egy vándorbotja, mely be volt borítva a tintahal szívókorongjaival. A holló most odament ehhez a férfihoz, és mindenáron kölcsön akarta kapni a botot. Ez azonban csak fenyegetések révén sikerült neki, de végül mégiscsak a kezében volt a bot.
Szaladt a vízpartra, a botot hegyével az úszó ház felé fordította úgy, hogy a másik végét a partra fektette. A bot erre nagy sebesen nőni kezdett, egyre hosszabb és hosszabb lett, míg végül a szívókorongok elérték a házat, és rátapadtak. Megragadta erre a holló a bot másik végét, és húzni kezdte a házat a part felé, de hiába! Erre rákiáltott a kövekre:
- He! Mozduljatok már! Segítsetek!
A kövek mozgolódni kezdtek, de nem hagyták el a helyüket. Így szólt erre a feldühödött holló:
- Na, hát akkor ezentúl heverjetek örökre mozdulatlanul a földön!
Ekkor a parti fákhoz lépett, rázni kezdte őket, hogy jöjjenek segíteni. De a rázással csak annyit ért el, hogy levelek hullottak alá a fákról. Mihelyt a levelek földet értek, azonnal emberekké változtak, és mivel így az emberek levelekből lettek, azóta is mindig hervadó levelek módjára kell meghalniuk.
A levelekből lett emberek segítségével aztán sikerült a hollónak partra vontatni a vízben úszó házat. Mikor a ház a partnak ütődött, beleugrott a holló, talált is benne mindenféle fajta lazacot meg egyéb halat. Megparancsolta nekik, hogy ússzanak fel a folyókban, melyeket ő teremtett, mégpedig úgy, hogy egy-egy folyót egy-egy halfajta népesítsen be.
A
viharmadár ködsapkája
A holló kenujával járta a vizeket. Csatlakozott hozzá a viharmadár, s hosszan-hosszan eveztek egymás mellett.
- Te vagy az, sógor? - szólalt meg végre a holló. - Honnan jössz?
- Odatúlról - felelte kurtán a viharmadár.
A holló erre faggatni kezdte a világ dolgairól, s azt kérdezte:
- Mikor születtél? Mennyi ideje már, hogy élsz?
- Amióta a hold feljött az alvilágból - felelte a viharmadár.
- Csak? Hiszen az csupán néhány pillanattal ezelőtt történt! - mondta a holló.
A viharmadár megdühösödött, és azt kérdezte:
- Hát te mikor születtél?
- Mielőtt bármit is tudtak volna a világról - felelte a holló.
- De hiszen az is csak egy kicsivel ezelőtt volt - válaszolta a viharmadár.
Így vitatkoztak, feleseltek egymással még egy ideig, míg végül mindketten éktelen haragra lobbantak. Ekkor a viharmadár hirtelen ellökte a magáétól a holló kenuját, föltette a ködsapkáját, úgyhogy körös-körül mindent sűrű köd lepett el, és a holló nem tudta, hol van. Végül kétségbeesve így kiáltott:
- Ó, kedves viharmadár sógor! Elismerem, hogy te vagy az idősebb. Régibb idő óta élsz, mint én!
A viharmadár azonban ettől meg nem békült, hanem vizet szívott föl a tengerből, és szétpermetezte a levegőbe, úgyhogy a ködön át még finom, sűrűn szitáló eső is esett.
- Ui! Ui! Ui! - kiáltozott a holló, mert egy cseppet sem volt kedvére való a dolog.
Így tartott ez jó ideig, míg a viharmadár végre csak elunta, levette a ködsapkáját. Látja ám, hogy a holló közvetlenül mellette van, tanácstalanul körbe-körbe evez a kenujával.
Mikor a holló is megpillantotta a viharmadarat, így szólt hozzá:
- Bizony, sógor, jobban tennéd, ha széles e világot boldogítanád a sapkáddal!
A viharmadár úgy is tett.
Azóta tudjuk, hogy szép idő ígérkezik, ha köd száll föl az erdei tisztásról, s aztán később újra leereszkedik.
A
leszakított orr
A holló arra járt, ahol sok-sok félszegúszót fogtak. A halászok szívesen fogadták, és pompásan megvendégelték, ő azonban ennek ellenére megtréfálta őket.
Mikor kimentek a vízre, és horgaikat a mélybe bocsátották, a holló lemerült a víz alá, és sorra leette horgaikról a csaléteknek szánt tintahalakat. Eleinte csak óvatosan tépkedte a horgokról a húst, de aztán nekibátorodott, és benyelte egyszerre az egészet. De meg is járta hamarosan, mert az egyik horog beleakadt az orrába, és hiába szegült ellen minden erejéből, kihúzták. Még ekkor is akaratoskodott, a csónak oldalának feszítette a lábát. A halászok összefogtak, iszonyú erővel rántották meg a zsinórt, úgyhogy letépték a holló orrát.
A holló partra úszott, szerzett egy darabka faháncsot, befedte tollal, és azt illesztette a fejéhez orr helyett.
Ezután átváltozott öreg férfivá, és visszatért a faluba. Már az első házba behívták, étellel kínálták, és az egyik halász így szólt: - Képzeld, öreg, ma egy orrot fogtunk!
- Hol van? - kérdezte a holló.
- Odaát, a főnök házában.
A holló odament orrot nézni. A főnök házánál is megvendégelték.
- Ó - szólt közben a holló -, hallottam, hogy egy orrot fogtatok, mutassátok csak!
Figyelmesen megszemlélte, aztán így folytatta:
- Meg ne tartsátok, mert még nagy veszedelmet talál hozni rátok, könnyen lehet, hogy véres harcokba keveredtek miatta.
A halászok erre nagyon megijedtek, és önszántukból nekiadták az orrot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése