NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
A HOLLÓMONDA
A halak háza 5. rész (Szavak száma: 857)
A cethal gyomrában
Egyszer a holló elnyelette magát egy cethallal. A hal gyomrában aztán kényelmesen berendezkedett, még egy kis tüzet is gyújtott magának.
A cethal csak arra kérte, legyen rá tekintettel, és vigyázzon, nehogy a szívét megsértse. A holló azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, és belecsípett a szívébe.
- Au! - üvöltötte a cethal, mert nagyon fájt neki.
Még egyszer arra kérte a hollót, hogy hozzá ne érjen a szívéhez. A holló bocsánatot kért, és azt mondta, hogy csak egészen véletlenül csípett bele az előbb.
Hamarosan azonban újra belecsípett, sőt ez alkalommal már amúgy istenesen bevágta a csőrét a cethal szívébe, és tépdesni is kezdte.
A cethal kimúlt.
Most aztán nem tudta a holló, hogyan szabadul ki a cethal gyomrából, mert a halott állat szája szorosan össze volt zárva.
- Ó, bárcsak a partra sodornák a cethalat a hullámok! - kiáltotta, és már hallotta is a megtörő hullámok moraját, már érezte is, hogy a cethal teste hogyan hánykolódik a parti sziklákon.
Megörült erre módfelett.
Volt a közelben egy falu, gyerekek játszottak éppen íjjal és nyíllal a tengerparton. Ezek észrevették a cethalat, gyorsan megvitték a hírt a faluba, már jöttek is az emberek, hogy kifejtsék a cetzsírt.
Miközben ezzel foglalatoskodtak, hallják ám, hogy valaki kiabál meg énekel a cet gyomrában, de el nem gondolhatták, mi lehet a dolog nyitja, s eszükbe sem jutott, mit kellene tenniük.
- Ó, vágjátok már föl végre a cethal gyomrát! - kiáltotta a holló, és már teljesült is a kívánsága. Az egyik férfi hatalmas metszést tett a cethal gyomrán.
Abban a pillanatban éles „Kolá! Kolá! Kolá!” kiáltással kirepült belőle a holló.
Egyenest az erdőbe röpült, mohával letörölgette, megszárogatta magát, aztán zuzmót szedett a fák kérgéről, gyantával a fejére meg az arcára ragasztotta. Olyan volt, mintha ősz lenne a haja. Botot fogott a kezébe, és csoszogó, nehézkes járással megindult a falu felé.
A falu lakói azt hitték, valami ősöreg ember. Ő pedig belépett az egyik házba, leült a tűzhöz, a ház lakói enni adtak neki.
Közben hallotta, hogy az emberek arról beszélgetnek: a tenger hullámai egy döglött cethalat vetettek partra, és - ki hallott még ilyet! - a gyomrából egy holló repült ki. Erre aztán megszólalt:
- Rossz jel, emberek. Legyetek elővigyázatosak, mert hamarosan eljönnek ellenségeitek, és mindannyiotokat megölnek. A legjobb volna, ha azonnal nekilátnátok az előkészületeknek, és összeszednétek minden ingó holmitokat, csónakba szállnátok, itthagyva azt az átkozott cethalat. Csak így menthetitek meg életeteket!
Úgy is lett. A falu lakói megfogadták a tanácsát. Ő maga is csónakba szállt az egyik családdal. Ez a csónak azonban nagyon rozoga volt, a fenekén hatalmas lyuk tátongott, amely csak úgy-ahogy hevenyészve, mohacsomóval volt bedugaszolva.
Mikor már messze kint jártak a nyílt vízen, a holló kiráncigálta a mohadugót, a csónak pillanatok alatt elsüllyedt, a benne ülők mind a vízbe estek.
A holló ezután visszaröpült a faluba, felfalta a cethalat s minden egyéb élelmiszert, amit a falu lakói már nem tudtak csónakjaikon magukkal vinni.
A VIHARMADÁR
A tengerparton lakott egy indián család. Két felnőtt fiú volt a családban, az idősebb már házasember, gyermekei is voltak. Halat ettek, angolnát s mindenféle tengeri állatot.
Egyszer azonban olyan viharos idő kerekedett, hogy nem tudtak halászni. Éjjel-nappal fújt a szél, és a család csaknem éhen pusztult. Ekkor az öregapa biztatta fiait, hogy sétáljanak végig a parton, hátha találnak néhány partra vetett halat.
Az idősebb fiú elindult, hogy szerencsét próbáljon, de elérkezett egy tengeröbölhöz, ahol a szél olyan erősen fújt, hogy nem tudott továbbmenni.
Nagy sziklák állottak a vízben, itt dühöngött a legerősebben a szél. Ha apály volt, a víz alacsonyan állt, de ha áradt a tenger, csaknem elborította a sziklákat.
A parttól legtávolabb eső szirten egy óriás madár ült, a Viharmadár, és csattogtatta szárnyait. Az ő szárnycsattogtatása okozta a szelet.
A fiatalabb fiú elhatározta, hogy túljár a madár eszén. Odakiáltott a nagy madárnak, nagyapónak nevezte, s azt kérdezte:
- Nagyapám, nem fázol?
A madár ráfelelt:
- Én bizony nem.
Az indián újra rákezdte:
- Mégiscsak fázhatsz itt a sziklán, hadd vigyelek a partra a hátamon.
- Jól van - egyezett bele a madár.
A fiú a vízbe gázolt, elérte a sziklát, ahol a madár ült, a hátára vette, és gondosan szikláról sziklára mászva közeledett a parthoz.
Amikor az utolsó sziklához ért, szándékosan megbotlott, de úgy tett, mintha ez csak véletlen lenne. A szegény öreg madár leesett a válláról, és eltörte egyik szárnyát. A legény úgy tett, mintha szomorkodna, azonnal helyre tette a szárnyat, és szépen bekötözte. Azután azt a tanácsot adta a madárnak, hogy üljön nyugodtan, ne mozgassa szárnyát, amíg meggyógyul.
- Maradj itt, újra meglátogatlak, s hozok neked eledelt - mondotta a madárnak.
Az indián hazatért, és észrevette, hogy elült a vihar, a szél nem fújt többé. A szélcsendes időben gazdag halászzsákmányra tettek szert, és különösen sok angolnát fogtak.
De jóból is megárt a sok. A levegő nem mozdult napokon át, és a sós tengervíz piszokkal, hordalékkal lett tele. Így aztán a halászok a zavaros tengervízben nem tudtak halászni.
Meglátogatták hát újra a nagy madarat, megvizsgálták a szárnyát. Ekkorra a szárny már úgy-ahogy összeforrt, és az indiánok azt mondták a madárnak, hogy mozgathatja a két szárnyát, de vigyázzon, hogy nyugodt, lassú mozdulatokat tegyen. Azóta a széljárás egyenletes, és mindig alkalmas a halászatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése