940. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

JÁNOSKA MEG AZ ÖRDÖG (1. rész. Szavak száma. 937)

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Nagyon sze­gények és öregek voltak; éppen csak tengették az életüket. Szerencsére volt egy kisfiuk, aki segített nekik a munkában. Nagyon szorgalmas, ügyes gyerek volt. Jánoskának hívták.

Jánoska is felnőtt, szép deli legény lett belőle. Ő tartotta el öreg szüleit. Olyan ügyesen dolgozott, hogy a faluban lakó ördög szolgálatába akarta fogadni. Ez az ördög ravasz, csúf teremtmény volt. Volt neki mindene, földje, lova, ökre, sok-sok baromfija. De ezt mind fur­fang­gal szerezte, nem munkával. Kapzsi volt ez az ördög, még többet akart. Ezért kereste föl Jánoskát, aki a falu másik végében lakott.

- Azt gondoltam, segíthetnél elvetni a búzámat - ajánlotta neki az ördög.

- Segítek, de mi lesz a fizetség? - így Jánoska.

- Majd megegyezünk aratáskor - mondta az ördög.

Ősszel elvetették a búzát, nyáron meg learatták. De aratás előtt megegyeztek abban, hogyan osztják el a termést. Az ördög ezt ajánlotta:

- Te kapod a kalászát, én meg a tövét. Így igazságos - mondta az ördög, mert bizony semmit sem értett a mezőgazdasághoz.

- Jól van - egyezett bele Jánoska.

Így hát Jánoskáé lett az egész termés; az ördög hoppon maradt.

- Megloptál, gazember! - mérgelődött az ördög. - Még megfizetsz te ezért!

Tavasszal megint elment az ördög Jánoskához.

- Vessünk répát - állt elő az ördög az ajánlattal.

- Vessünk - egyezett bele Jánoska. - De hogyan osztozunk meg?

- Majd répaszedés előtt megegyezünk. Most nem csapsz be, az biztos!

Elvetették a répát. Pontosabban szólva: Jánoska vetette el, mert az ördög csak nézte.

Eljött az ősz. És akkor az ördög ismét megjelent Jánoskánál.

- Mikor szedjük a répát? - kérdezte az ördög.

- Holnap, ha akarod - mondta Jánoska.

- Akkor osztozzunk meg. De hogy rosszul ne járjak, most te kapod a gyökerét, én a felső részét a répának - ajánlotta az ördög.

- Rendben van - mosolygott Jánoska. Volt is min mosolyognia, hiszen látni való volt, hogy az ördög megint rosszul fog járni. De hát így jár az, aki nem dolgozik, és semmihez sem ért.

Másnap valóban fölszedték a répát. Azazhogy Jánoska szedte föl, mert az ördög csak nézte. És megosztoztak az előző napi megállapodás szerint.

Néhány nap múlva megjelent az ördög Jánoskánál, és dühösen nekitámadt:

- Megint rászedtél, te átkozott!

- Te akartad, hogy így osztozzunk.

- Tolvaj gazember! - kiabált az ördög. - De máskor nem szedsz rá. Jól vigyázz, mert agyon­csaplak, mint egy legyet!

Telt-múlt az idő. Jánoska szülei meghaltak. Jánoska magára maradt. Unatkozott a faluban, mert nem voltak hozzá illő társai. Kapta magát, bement a városba, és elszegődött a királyhoz. A király hamar megszerette az ügyes legényt, és maga mellé fogadta belső szolgálatra. János­ká­nak az volt a feladata, hogy beszélgessen a királlyal. Mert a király üres óráiban nagyon unatkozott. Egy szép napon így szól a király Jánoskához:

- Miért vagy olyan szomorú? Valami bánt? Mi nem tetszik?

- Kellene egy hegedű, hogy olykor-olykor muzsikálhassunk is. Unalmas mindig csak beszél­getni - válaszolta János.

- Hát vásárolj a boltban egy hegedűt - ajánlotta a király.

- Á! Ott nem lehet jó hegedűt kapni. De tudok egyet, az jó. Az ördögnek van hegedűje. Az szépen szól. Sokszor hallottam esténként a falunkban. Elmegyek, és megszerzem tőle.

Jánoska ezzel fogta magát, és elindult a faluba. A király szomorúan csóválta a fejét. Féltette Jánoskát az ördögtől.

Alkonyatkor érkezett a faluba. A kertek alatt lopakodott az ördög háza mögé. Az ördög kinn ült a nagy eperfa alatt, és hegedült. Aztán hirtelen vége szakadt a hegedűszónak: az ördög el­aludt, a hegedűje meg lecsúszott melléje a fűre. Jánoska odalopózott, fölkapta a hegedűt meg a vonót, és kisurrant a faluból. Az ördög csak akkor vette észre, hogy meglopták, amikor Jánoska már árkon-bokron túl volt.

Jánoska egész éjjel muzsikált a királynak. Nagyon jól szórakoztak. Néhány nap múlva Jánoska megint nyugtalankodni kezdett, és egy este így szólt a királyhoz:

- Unom már ezt a büdös petróleumlámpát. Az ördögnek van egy napja, azzal világít éjszaka. Szép fénye van, és nem büdös. Az kellene nekünk is.

- Minek az? A jövő héten úgyis bevezetik a palotámba a villanyt. Annak is szép erős fénye van, és nem büdös - ellenkezett a király, mert szerette volna Jánoskát visszatartani az újabb kalandtól. Féltette Jánoskát; tudta, hogy az ördög akár meg is ölheti a barátját.

Jánoska mégis elindult. Késő délután ért az ördög háza mögé, megint csak a kertek alatt. Az ördög kinn üldögélt az eperfa alatt, a felesége meg ruhát teregetett az udvaron. Lassan egészen besötétedett. Az ördögasszony már nem látott jól, és odaszólt a férjének, az ördögnek:

- Kihozhatnád a napot, mert nem látok már.

Az ördög bement a házba, és nemsokára kilépett. A napot meg fölakasztotta az eresz alá. Szépen bevilágította az egész udvart.

Az ördög egy darabig még ténfergett az udvaron, majd egy nagyot ásított.

- Na, én lefekszem. Ha végeztél, vidd be a napot a konyhába - szólt oda a feleségének.

Ezzel bement a szobába, és lefeküdt. Az asszony még egy darabig mászkált az udvaron, aztán bement a konyhába valamiért. Jánoska egy szempillantás alatt az eresz alatt termett, le­akasz­totta a napot, és elfutott vele. Mire az asszony észbe kapott, és mire fölverte a férjét, Jánoska már árkon-bokron túl volt.

Jánoska a királyi palotában a legnagyobb teremben akasztotta föl a napot. Olyan gyönyörű­ségesen ragyogott, hogy a király nem tudott betelni vele.

- Ez bizony szépen világít. Szebben, mint a petróleumlámpa. Szebben a villanynál is - mondta a király.

Jánoska egy ideig megint jól érezte magát. Néhány hónap múlva azonban ismét elszomo­rodott, nem találta a helyét.

- Mi bajod van, Jánoska? - kérdezte a király.

- Unatkozom. El kellene hoznom az ördög aranyszarvú ökröcskéjét, hogy ne unatkozzam - válaszolta Jánoska.