NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
TÜNDÉRMESÉK
A CSODATEVŐ KÚT (2. rész. Szavak száma: 965)
A legkisebb fiú hajójára szálltak mind a hárman, a másik két hajót pedig egy-egy tisztjükre bízták.
A legidősebb fiú - egy óvatlan pillanatban - a legkisebb fiú kulacsából átöntötte a csodatevő vizet a magáéba, amazt pedig tengervízzel töltötte tele.
- Na, melyikőtök hozta meg a csodatevő vizet? - kérdezte tőlük az öreg király, amikor beléptek a trónterembe.
- Én - válaszolt a kérdésre a legkisebb.
- Akkor mindjárt ki is próbáljuk - örült meg a király.
A szolgák kis aranytálat tettek az öreg király elé, a legkisebb fiú pedig beleöntötte a tálba kulacsának tartalmát. Azt hitte persze, hogy a csodatevő víz van a kulacsában.
Az öreg király megmosta a vízben a szemét, azaz csak mosta volna, mert alig ért hozzá az első csöpp tengervíz, fölüvöltött fájdalmában. A tengervíz - biztosan tudjátok - annyira sós, hogy majdnem kicsípte a szemét. Megmérgelődött nagyon az öreg király. Megparancsolta a szolgáknak, hogy kötözzék meg a haszontalant. Az erdészének pedig azt parancsolta, hogy vigye ki a fiút az erdőbe, és pusztítsa el. A szívét pedig mutassa meg neki, az öreg királynak. Így bűnhődjék az, aki hálátlanul az apja szeme világát veszélyeztette.
Akkor előállt a legöregebb fiú, és elővette a maga kulacsát. Tudjátok, hogy abban volt az igazi csodatevő víz. Az öreg király megmosta benne a szemét, és valóban újra tisztán látott. Olyan élesen, mint tizenöt esztendős korában.
A legkisebb fiú pedig elindult az erdő felé, mögötte a puskás erdész.
Az erdész azonban sajnálta a fiút, nem akarta lelőni. Pedig a fiú maga is biztatta. Annyira el volt keseredve, hogy nem bánta volna a halált sem. De az erdész inkább lőtt egy nyulat, annak vette ki a szívét, s azt mutatta meg az öreg királynak.
A legkisebb fiú nekivágott az erdőnek. Estére ki is ért belőle, és az erdő széléről látta, hogy nem messzire egy város van. Begyalogolt a városba, és betért egy vendéglőbe, ahol jól bevacsorázott. Vacsora után bort kért, de a vendéglős azt mondta, hogy évek óta nem tudnak borhoz jutni, sajnos, nem tud adni. Akkor a fiú elővette tarisznyáját, elővette a kifogyhatatlan borosüveget, és töltött a poharába. A vendéglősnek nagyon megtetszett a furcsa borosüveg, és mindenképpen meg akarta vásárolni tőle. De hát nem volt eladó.
Hajnalban megint továbbindult. Estére kelve egy másik nagy városba ért. Ott is bement egy vendéglőbe. Vacsorát kért, de kenyeret nem kapott az ennivalóhoz.
- Hogyhogy? Nincs kenyere, vendéglős úr? - kérdezte a fiú.
- Sajnos, uram, nincs. Évek óta nincs kenyerünk - válaszolt a vendéglős.
Akkor a fiú elővette az elfogyhatatlan cipót, szelt belőle egy karéjt, és jóízűen bevacsorázott. A vendéglősnek nagyon megtetszett a csodálatos cipó, és mindenáron meg akarta venni a fiútól. De hát nem volt eladó.
Hajnalban továbbindult, és estére elérkezett egy másik király országába, pontosabban a király székhelyére. Szolgálatra jelentkezett a királynál. El is szegődtették. Mindenki szerette, mert szerény volt, és szorgalmasan dolgozott.
Egy szép napon Aranyhajú valamiképpen rájött arra, hogy valaki egy kulacsnyi vizet mert ki a csodatevő kútjából. Úgy látta, hogy kevesebb víz van benne, mint szokott. Jó szeme lehetett. Bosszankodott, hogy így meglopták. Üzent hát az öreg királynak, hogy küldje el hozzá azt, aki vitt a csodatevő vízből. Mert sejtette, hogy csak az öreg király embere lehetett. Hallotta ugyanis, hogy az öreg király látása megjavult. Az üzenetben az is benne volt, ha az öreg király nem küldené a vízlopót hozzá, akkor háborút indít ellene.
Az öreg király nem akart háborút, ezért elküldte Aranyhajúhoz a legidősebb fiát. Az el is hajózott addig a kikötőig, onnan pedig gyalog mászott át a nagy hegyen. Hét hétig tartott az útja, közben majd éhen veszett, majd szomjan halt. De végre megérkezett.
- Te vittél a kutamból vizet? - kérdezte bosszúsan Aranyhajú.
- Én - válaszolta a legöregebb fiú.
- Hát akkor mondd el, hogyan volt, mint volt, mit láttál, amikor itt jártál - biztatta Aranyhajú.
- Te aludtál, az asztalon meg volt egy cipó meg egy üveg bor - kezdte a fiú.
- Elvitted a cipót meg az üveget? Megcsókoltál, amikor aludtam? - kérdezte Aranyhajú.
- Nem vittem el sem a cipót, sem az üveget. Téged sem csókoltalak meg - mondta a fiú szemrebbenés nélkül.
- Hát akkor hazudsz. Nem te jártál itt. Mondd meg apádnak, hogy földúlom az országát, ha nem küldi ide azt, aki elvitte a vizet.
A legöregebb fiú kínos-keservesen hazaért. Sokáig tartott az útja. Otthon is hímezett-hámozott; sehogyan sem akaródzott neki megmondani az igazat.
Akkor a középső fiú bevallotta az öreg királynak, hogy milyen álnok módon jártak el legkisebb öccsükkel szemben. Megszomorodott nagyon az öreg király, hogy ártatlanul megölette a legkisebb fiát, és rettegve várta Aranyhajú hadseregének támadását.
Az erdész, akinek meg kellett volna ölnie a legkisebb fiút, akkor előállt, hogy ő bizony életben hagyta.
A legkisebb fiúnak a fülébe jutott, mi történt odahaza, és milyen veszedelem fenyegeti apja országát. Kapta magát, és elment Aranyhajúhoz. Abból az országból hamarabb és könnyebben oda lehetett jutni. Hajnalban indult, estére már ott is volt.
- Én loptam el a csodatevő kútból a kulacsnyi vizet - mondta a legkisebb fiú, miután illendően köszöntötte Aranyhajút.
- Hát akkor mondd el, hogyan történt, miket láttál - biztatta Aranyhajú.
A fiú apróra elmondott mindent. Azt is, hogy magával vitte a cipót meg a borosüveget, azt is, hogy megcsókolgatta az alvó Aranyhajút, azt is, hogy egy tollat kitépett a szundikáló kőszáli sas szárnyából. Meg is mutatta Aranyhajúnak a cipót is, a borosüveget is, a szárnytollat is.
- Te voltál. Bebizonyítottad. Nos, ha akkor meg mertél csókolni, most sem kell félned. Csókolj meg - biztatta mosolyogva Aranyhajú.
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, és elhatározták, hogy összeházasodnak. Gyorsan el is küldték a meghívókat az öreg királynak meg az öreg királynénak. Más országok uralkodóinak, főembereinek is küldtek meghívót. Csak a két bátynak nem küldtek, mert azokat Aranyhajú látni sem akarta. A legkisebb fiú nem is nagyon bánta.
Hét országra szóló lakodalmat ültek. Vigadoztak, örvendeztek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése