NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
TÜNDÉRMESÉK
AZ ARANYHAL (5. rész. Szavak száma: 789)
A király sokallotta ezt az árat, de Erős Péter felelt neki:
- Boldog volt-e felséged, mikor újra meglátta a napot? Bizony mondom, ha nem fizet tisztességgel, nem lesz benne sokáig öröme.
Megijedt erre a király, és tüstént elfogadott minden feltételt. A munkásoknak pedig megparancsolta, hogy azonnal lássanak hozzá a hajó építéséhez. Mire a kiszabott három hónap eltelt, a gyönyörű hajó indulásra készen állt. Éppen csak a nehezék hiányzott róla. Erős Péter a királyhoz ment, hogy azt is elkérje tőle.
- Aztán mivel akarják megrakni? - kérdezte a király.
- Hát arannyal, felség - felelte Péter.
A király - mit tehetett mást - megparancsolta a szolgáinak, hogy rakják meg a hajót arannyal. Egy hónapig hordták a sok aranykincset, míg az teljesen meg nem telt.
Indulás előtt Petit-Jean kitűzte az árbocra azt a zsebkendőt, amit a királykisasszonytól kapott a három képmással.
Petit-Jean még egyszer körüljárta a vitorlást, hogy minden rendben van-e. Aranyból és ezüstből volt azon minden: az edények, a tányérok és még a kések is. Az árbocok és a kötelek csak úgy csillogtak-ragyogtak a szép napsütésben. Gyönyörűség volt ránézni arra a csodahajóra.
Végre felvonták a vitorlákat, és elindultak Petit-Jean hazája felé. Haladtak is szépen: megtettek vagy száz kilométert óránként, de jó szélben még kétszázat is.
De hagyjuk is el őket, míg hazaérnek, és lássuk, mi lett a herceggel, akit az öreg király a lányának szánt. Tudjuk, hogy a herceg is hajóra szállt ugyanaznap, mikor a szegény Petit-Jean, a halászlegény gyalogszerrel nekiindult a világnak.
A herceg hajója már jó messze volt a parttól, mikor rettentő nagy viharba keveredtek. De az a vihar olyan félelmetes volt, hogy a kapitány - sokat próbált öreg tengeri medve volt pedig - életében nem látott hozzá hasonlatosat.
„No, ha ez így megy tovább, meg nem menekülünk” - mormogta magában, s alighogy ezt gondolta, egy óriási hullám elkapta a főárbocot. A kapitány ekkor utoljára összehívatta a legényeit, és azt mondta nekik, hogy készüljenek el a halálra: nincs remény a menekvésre. A következő percben a hajó hatalmasat rázkódott, és nagy robajjal darabokra tört. Mindenki ott pusztult a tengerben. Egyedül a hercegnek sikerült megkapaszkodnia egy deszkában. Három éjjel és három nap dobálták a hullámok, ő meg csak szorította görcsösen a fadarabot. A negyedik nap végre kivetődött a partra. Majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól, s maradék erejével elindult, hogy segítség után nézzen. Pár nap múlva összeszedte magát annyira, hogy visszaindulhatott a palotába.
De tudjátok, a mesében gyorsabban repül az idő, mint a sas.
Már nem sok volt hátra az egy év és egy napból, amit a szépséges királykisasszony kijelölt. A palotában készülődtek a lakodalomra. Hiába járt pórul a herceg az úton, mégis ő ért vissza hamarabb - gondolták -, meg kincse is maradt elég, hogy ő nyerje el a királykisasszony kezét. Pedig a királykisasszony még mindig Petit-Jeanért imádkozott szüntelen. Szegény, mikor látta, hogy már csak két nap van hátra, és a fiú még mindig nem jött meg - nem maradt reménye, hogy viszontláthatja valaha a kedvesét.
Épp egy nappal a határidő letelte előtt különös vitorlás horgonyzott le a király kikötőjében. Meglátták a király szolgái, és azt hitték, tűz ütött ki a kikötőben. Csak amikor közelebb értek, vették észre, hogy a hajótól volt az a nagy fényesség. Vitték a hírt azonnal a királynak. A király megüzente a hajósoknak, hogy tüstént hagyják el a várost, különben rájuk lövet, és ott helyben süllyednek el.
Még jókor reggel megérkeztek a szolgák a király parancsával. Felmentek a fedélzetre, és elsőnek egy matrózzal találkoztak. Pompás ruhája után őt gondolták a gazdának, és megszólították:
- Hé, gazda! A király azt parancsolta...
- Nem én vagyok a gazda - felelte a matróz -, őt még hátrább találják.
Mentek a szolgák még vagy két mérföldet, mikor egy emberre akadtak, aki az előbbinél is drágább ruhát viselt. „No - gondolták -, ez már bizonyosan a hajó gazdája.”
- Gazda! A felséges király...
- Jó emberek - mondta a másik matróz -, a gazda még messzebb van, a hajó végénél.
Odaérnek a szolgák, de csak Erős Péterre találnak.
- Jó napot, uram! Maga ennek a hajónak a gazdája? - kérdezték tőle most már óvatosan.
- Nem én! - felelte Erős Péter. - A gazdám még a szobájában pihen. Ne zavarják a nyugalmát, nekem is megmondhatják, ha valami dolguk van vele.
- Azt üzeni urunk, a király - jelentették a küldöncök -, hogy hagyják el tüstént a kikötőt, különben bajba kerülnek: ágyúival szétlöveti a hajót, és itt süllyednek el!
- Ejha! De harcias egy uratok van! Mondjátok meg neki: jó lesz, ha kétszer is meggondolja, amit mond, mert megeshet, hogy a palotája tornyai földön hálnak az éjszaka. Hét sor ágyúnk van tűzre töltve, s ha nem fogadja illendően a vendégeket, porrá lőjük a várost. Jobban tenné a király, ha inkább megtisztelné hajónkat a királynéval, a lányával és a herceggel együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése