930. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

AZ ARANYHAL (4. rész. Szavak száma: 696)

A termetes embert Erős Péternek hívták, ő volt a hajó másodkapitánya. Könnyedén vállára kapta a teli hordót, s Petit-Jeannal együtt fölmentek a fedélzetre. A hordót mindjárt csapra verték. Mindenki jót ivott a finom borból, aztán szorgosan nekiláttak, hogy a hajót rendbe tegyék az útra.

Erős Pétert tette meg Petit-Jean kapitánynak, és azt mondta neki:

- Amit te csinálsz, az úgy lesz jó. Ha látod, hogy itt az ideje, kiadod a parancsot az indulásra. Nem vesztegelhetünk itt sokáig, mert nagy út áll még előttünk.

A nagy hajó hamarosan kifutott a tengerre.

Már harmadik hónapja hányódtak a vízen, mikor egy nap Erős Péter így szólt a gazdájához:

- Idáig csak elértünk volna, jó gazdám, de mi lesz ezután? Nem mutatja a térkép a helyet, ahol járunk.

- Azért meg nem állhatunk - felelte Petit-Jean. - Menjünk csak egyenesen, aztán ha valami veszélyt észlelünk, majd fordítunk a kormányon.

Egyik este, amikor a hold olyan szép fényesen sütött, mint a nap, éppen Erős Péter állt a kor­mánynál, és figyelte a széles tengert. Hirtelen a távolban hatalmas tüzet pillantott meg. Életében se látott ekkora lángokat. Szaladt Petit-Jeanért.

- Azt mondom én, gazdám, ha a pokol a földön van, hát éppen arra tartunk. Akkora tüzet látok, hogy tán vége sincs. És ahogy közelítjük, nőttön-nő. Hajónkat meg egy tengeráram úgy röpíti, hogy egykettőre odaérünk.

Fut a hajóhídra Petit-Jean, és látja a tüzet. De csak azt mondja Péternek:

- Nem kerüljük meg, amíg a meleg nem süti a bőrünket.

Két óra se telt el, amikor nagy ámulatukra azt látják, hogy amit ők rettentő tűznek gondoltak, város az, nem más. De színaranyból, s az tündökölt úgy a holdfényben, mint a tűz.

Betértek a kikötőbe, ahol minden csupa arany volt. Másnap kora hajnalban két ember jött feléjük a parton. Szolgálók voltak a király palotájából.

Erős Péter megszólította őket:

- Hé, emberek! Ki az ura ennek a temérdek kincsnek? - kérdezte tőlük.

- A felséges királyé mindez a sok gazdagság - felelték a szolgák. - De nincsen annak egy csepp öröme se benne. Harmincéves se volt, amikor elvesztette a szeme világát.

- No, akkor épp jó helyre vetődtünk - mondta Péter. - Mondjátok meg a királynak, hogy az én gazdám szent ember. Csodát is tud tenni. Ha maga elé hívatja, nem bánja meg.

Nosza, futottak is a szolgák a hírrel a királyhoz! Az meg mindjárt megparancsolta, hogy fogas­sanak be a legszebb hintóba, és hozzák elébe azt a kapitányt. A hintóval aztán vissza­mentek a szolgák Petit-Jeanért.

- Azt üzeni a felséges király - mondták a szolgák -, hogy udvarába várja a kapitányt, és gazdagon megjutalmazza, ha megszabadítja vakságától.

Erős Péter azonban féltette a gazdáját, és azt mondta neki:

- Ne menjen oda egyedül, jó gazdám. Idegen földön sose tudja az ember, mi érheti. Hadd menjek magával én is a palotába! - kérte Erős Péter.

Petit-Jean beleegyezett, és elindultak a királyhoz. A király elmesélte Petit-Jeannak a szomorú sorsát, és rimánkodott neki, segítsen rajta. Kiküldött mindenkit a szobából, Petit-Jean meg elővette a varázspálcáját, és megérintette a király bal szemét. Az egyszeriben olyan tisztán látott vele, hogy gyerekkorában se jobban. Kiáltott is akkorát nagy örömében, hogy Erős Péter, aki az ajtó előtt őrködött - azt gondolta, ölik a gazdáját. Erre - mint a megdühödött oroszlán - fölugrott, áttörte a falat, és berontott a szobába. Petit-Jean alig tudta lecsitítani a hűséges szolgát, hogy semmi baja sincs, csak a király rikoltott az örömtől. Mikor Erős Péter megint magukra hagyta őket, Petit-Jean a király másik szemét is ugyanúgy meggyógyította. A király majd eszét vesztette a boldogságtól. Elhívta Petit-Jeant és Erős Pétert a palota legszebb termébe, és ünnepélyesen így szólt hozzájuk:

- Nagy jót tettél velem, derék Petit-Jean. Harmincéves vakság után úgy látok a két szemem­mel, mint fiatal koromban. Most rajtad a sor, hogy megmondjad, mennyi fizetséget kérsz a szolgálatodért!

De mielőtt még Petit-Jean szólhatott volna, mondja neki Erős Péter:

- Már megbocsásson, kis gazdám, de fiatal maga még ahhoz, hogy tudja, mi jár ezért. Bízza csak rám, majd én elintézem a királlyal.

- Felséges királyom! A legdrágább kincsét adta vissza az én gazdám: a szeme világát. Nem nagy árat kérek ezért a gazdám nevében: csináltasson minékünk egy hétmérföldes hadihajót színaranyból. Kristály legyen az árboca, selyem a vitorlája. A parancsnoki hidat hét sor ágyú övezze.