929. mese...

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

AZ ARANYHAL (3. rész. Szavak száma: 786)

 A király igencsak megijedt a lánya beszédétől. Féltette azt a kedvére való királyfit, akit már régen kiszemelt a lányának. Mivelhogy maga nem tudott semmi okosat kieszelni, összehívatta a tanácsosait. Ott volt Petit-Jean meg a királykisasszony is. A tanácsosok hajnalig vitatkoztak, végül úgy határoztak, hogy Petit-Jean nem veheti el a királylányt, mert nem folyik benne királyi vér.

Mikor a szépséges leány meghallotta, hogy el akarják tőle tiltani a kedvesét, apja lába elé vetette magát, és kegyelemért könyörgött.

- Édes lányom - szólt a király -, tiéd lehet még a fiú, ha bizonyságát adja, hogy arra érdemes.

- Én kigondoltam már a próbát is, apám. Ha felséged beleegyezne, a te választott királyfid és Petit-Jean együtt indulhatnának szerencsét próbálni. Egy esztendő és egy nap elmúltával azé leszek, aki addig több kincset gyűjt össze.

- Jól van, lányom - felelte a király. - Elfogadom az ajánlatodat. - Magában pedig örvendezett, mert azt hitte, hogy a királykisasszony kezét csakis a gazdag királyfi nyerheti el. Petit-Jean üres zsebbel indul, hogyan is tudna kincsre szert tenni?

Az udvari tanács a vita után szétszéledt, a szépséges királylány meg futott Petit-Jeanhoz, hogy búcsút vegyen tőle. Adott neki egy zsebkendőt, amelyikre rá volt festve az apja, az anyja és a maga képmása. Még ötszáz ezüstöt is csúsztatott a fiú zsebébe.

- Szépséges szerelmem, köszönöm a nagy jóságodat, és nem tagadom, hogy nehéz szívvel indulok útnak. Mit kezdjek ezzel az ötszáz ezüsttel, mikor még hajóm sincsen, a királyfi pedig gazdagon megrakta az övéit. Egy év múlva még több kinccsel jön vissza érted, és elvesz tőlem.

- Ne búsulj, Petit-Jean - vigasztalta a királykisasszony. - Meglásd, jóra fordul minden, csak bízzál! Én minden pillanatban gondolok rád.

Petit-Jean megölelte a kedvesét, és elindult szerencsét próbálni. Mehetett vagy három óra hosszat, amikor egy elhagyott házhoz ért. Bement, és már indult volna kifelé, hanem ekkor hirtelen egy szellem jelent meg előtte. Közelebb lépett Petit-Jean, hogy jobban lássa. Még a fátylát is fölemelte. Alig akart hinni a szemének: az édesanyja állt előtte. Petit-Jean nagyot kiáltott a csodálkozástól örömében:

- Édesanyám! Hát maga hogyan kerül ide?

- Látod, fiam, meghaltam a fájdalomtól, amikor hírét vettem, hogy messzi földre indultál, s tán sose látlak többé. De most eljöttem hozzád, és nagy az én boldogságom. Segíteni akarok ne­ked, hogy sikerrel járj utadon. Megérdemled, mert jó szándék vezérel. Fogadd el ezt a pálcát, édes fiam, hasznodra lehet, de igaz hitedre esküdj, hogy becsülettel használod.

Ezeket mondta az édesanyja, és átadta Petit-Jeannak a csodatévő pálcát.

A fiú így felelt:

- Megfogadom, édesanyám, s meglátja: nem fog bennem csalódni. Ezt a pálcát csak akkor használom, ha jót tehetek vele.

Amint ezt kimondta, az anyja eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Búsult is, igen búsult Petit-Jean, de erőt vett magán, és indult tovább.

Már régóta vándorolt, amikor egy nagy városhoz érkezett. Messziről látta a szép tengeri kikötőt, igyekezett hát arrafelé. Elsőnek egy jókora hajót pillantott meg a távolban: éppen a kikötőbe tartott. De amint a hajó közelebb ért, Petit-Jean nagy kiáltozást, jajveszékelést hallott a fedélzetről. „Nagy bajuk eshetett” - gondolta magában, és szerette volna megtudni az okát. Mikor a hajó elérte a sziklás partot, egy ember ugrott ki belőle, és úgy futott a kikötő felé, mint akit kergetnek. Elébe siet Petit-Jean, hátha ez tudja, mi baj érte a nagy hajót. De az ember csak annyit mondott:

- Enyém az a hajó, uram, de sose lássam többet. Kevés pénzért is eladnám, csak lenne, aki megvenné.

- Én szívesen odaadnám érte az összes vagyonomat, de nem több az ötszáz ezüstnél. Még megsértem vele, ha fölajánlom.

De az ember nyomban ráállt. S hamar megkötötték a vásárt. Petit-Jean aztán nagy üggyel-baj­jal eljutott a hajójáig. Rögtön látta, mi oka volt a nagy kiáltozásnak: az éles sziklák olyan léket vágtak a hajón, mint egy jókora hordó. Nem sok híja volt már, hogy elsüllyedjen. De akkor Petit-Jean elővette a csodapálcáját. Megérintette vele az egyik sziklát, és azt kívánta, hogy a kőből egy hordó ízes bor fakadjon. Abban a szempillantásban ott volt előtte a teli hordó. Petit-Jean elkezdte görgetni a hajó felé, hogy betömje vele a léket.

Mikor odaért, egy hatalmas termetű ember szállt ki éppen a hajóból, s kérdi tőle, mit akar azzal a hordóval.

- A hajómhoz igyekszem. Épp az imént vettem meg - felelte neki Petit-Jean. - A hordóban meg bor van, de olyan ízes, amilyent ember még sose ivott. Gondoltam, jó lesz a legényeim­nek. Ez majd megmelegíti őket, ha a csípős hideg szélben dolgoznak a hajón. Olyan ital ez, amitől erős lesz a gyenge, és fürge, aki fáradt, de még a beteget is meggyógyítja.

- No, ha így van, örülnek majd a legények - szólt az erős ember -, jó gazdánk leszel, azt hiszem. Nem olyan, mint az a gazfickó, aki az előbb megfutott. Szerencséje, hogy elinalt, különben a tengerbe dobtam volna.