Az aranyhajú két testvér (4. rész. Szavak száma: 869)
Elment aztán a vén vasorrú bába. Odatalált hozzájuk és kér-
dezte óket, hogy kerültek ide, honnan származnak és több effélét.
Addig-addig faggatta a lányt, amíg az kibeszélte, hogy itt meg itt
egy halásznál nevelkedtek — váltig azt hittük, hogy édesanyánk
meg édesapánk, de egyszer vízhordás közben eltört egy korsó, hát
ők magukat elszólták, hogy nem apánk, nem anyánk. Mert mond-
ták, hogy a víz vitt bennünket, a hab meg hajtott. így aztán kita-
láltuk, hogy nekünk nem szülénk. Hát eljöttünk tőlük.
— Hej-haj, milyen vígságban volnánk, ha — mondja a banya
—, milyen vígságban volnánk, ha (jóformán még magam sem tu-
dom honnan) a bátyja elhozna három orgonafalevelet! Vigasztalná,
muzsikálna. De hozzáteszem, meg ne mondja, hogy valaki mondta,
csak mondja, hogy álmodta.
Még egy tálca aranyat is adott neki.
Elment haza a vén vasorrú bába. Mondja à Szembúzásnak:
— Na, valódi tűz van előttünk, de utánunk meg a víz. Most már
végünk!
— Hogy-hogy?
— Éppen azok! — azt mondja. — Micsoda cselédek! Bátyját nem
is láttam, mert az mindig odajár vadászni. Hanem elküldtem most
egy veszélyes helyre, ha elpusztítanák ott. Ha ő ott maradna, a
lányt meg én pusztítanám el. Eltenném láb alól, de így nem tehe-
tem, amíg a bátyja megvan.
Na, végre hazajön a bátyja, ad neki a lány enni. Azt mondja:
— Bátyám, mit is álmodtam!
— Mit te?
— Hát itt elszenderedtem és azt álmodtam, hogy van valahol,
de nem tudtam az álmomból kivenni, hogy hol, három orgonafale-
vél. De ezek szebbnél szebb nótákat muzsikálnak. Milyen vígság-
ban volnék itt, ha azt elhoznád! Legalább nem unnám itt magam.
— Hej, húgom — mondja a fiú —, elhozom, hacsak lehet.
Megvirradt. A fiú aztán hozzákészült a hosszú útnak, maga sem
tudta, hogy hol lesz a vége. Mendegélt egy darab időt, egyszer csak
beesteledett. Egy kis világosságot látott, már csak arra vette az
útját éjszakára. Bekopogtat oda, beköszön:
— Jó estét adjon Isten, édes öreganyám!
— Isten hozott, édes fiam — azt mondja. — De szerencséd, hogy
öreganyádnak szólítottál, mert ha anyádnak nem szólítottál volna,
ha ezer lelked lett volna is, meg kellett vón halnod.
Lerúgta a pendelyt, megkeresztelte saját fiának, tejbe-vajba fü-
rösztötte, vacsorát adott neki, lefektette a selyemágyba.
Ő aztán reggelig nyugodott. Reggel aztán ismét megfürösztötte,
mint saját fiát. Felöltözött. Reggelit adott neki.
— Na, most már mondd meg, hogy mi járatban vagy?
Azt gondolja a banya, mert ő már tudta, hogy mi járatban van:
majd végén cserdül a csapó!
— Hát így meg úgy, ilyet meg olyat álmodott a húgom, hogy
három orgonafalevél van valahol, amelyik szépen muzsikál.
— Hát én nem tudok erról semmit, de van itt egynéhány szol-
gám, ha csak azok nem tudnak.
Kiállott egy nagy ostorral, csörgött-kongott, jönnek a gonoszok
varjú képében, mint a felleg. Odajönnek:
— Mit akarsz?
— Ennek meg ennek nem hallottátok-e hírét?
— Nem tudunk felőle semmit.
— Van még oda belőletek?
— Még hátul van az öreg.
Az volt a legöregebb. Csörgetett neki egy párat, odajött.
— Nahát, mi a kívánságod?
— Hallod — mondja a banya —, van nekem itt egy fiam és azt
szeretném tudni, hogy van valahol, de hogy hol, azt én magam sem
tudom, három orgonafalevél. Azért elmentek. Tudsz felőle valamit?
— Tudom, tudom én, hogy hol van. Na, most küldöd te jó helyre,
most küldöd te jó helyre! Ha szavam áthágja, akkor még az én
életem is odamarad. De mindjárt, parancsolj!
— Hát így, meg úgy, azt el fogjátok hozni.
— Na, küldd ki, hadd jöjjön.
Felült a fiú a hollóra, elmentek a kisajtóhoz, ott lepihentek.
— Na, hallod, most vigyázz! — azt mondja a holló — a széles
világig! Most ide be fogunk menni. Ez a kisajtó kinyílik előttünk,
de akkor mindenfelől kiabálnak, hogy: Engem vigyél, engem vigyél!
Te sehova ne tekints, csak az én fejem nézzed és fogjad félkézzel
a nyakamat. Majd én odafordulok veled az alá a fa alá, ahol az a
három orgonafalevél muzsikál. A nyakamat fogjad, félkézzel meg
leveheted a három levelet és a zsebedbe teheted. Csak a nyakamat
el ne engedd, se erre, se arra ne nézz. Csak a nyakamra és fejemre!
Nahát, állotta a fiú, addig, amíg a kisajtón kívül voltak. Dehát
hosszú volt a hollónak a farka, míg bevágódott az ajtó és ő
visszanézett, már nem tudta kivenni. Odamaradt a hollónak a
farka.
— Aa! Lásd, most mit csináltál? Egy perccel előbb visszanéztél
volna, se te, se én már nem volnánk a világon! Hát így tartottad
be az ígéretedet? — dorgálta aztán.
— Hát már nem tudtam!
— De muszáj betartani a parancsot! Mert ha ezt nem teszed,
mindig baj van belőle. Na, most már nem baj. Csak aztán máskor
vigyázz a szavamra!
Na, elmentek aztán haza.
— Na, megjöttetek?
— Meg, hála Istennek!
— Megvan a három?
— Meg.
— Na, nem baj semmit.
Megfürösztötte a fiút a banya tejbe-vajba, vacsorát adott neki,
mert este volt, mikorra hazaértek, aztán lepihent.
Reggel megint megfürösztötte őt tejbe-vajba, reggelit adott neki.
— Na, mostan indulj, fiam, útnak! Veszett volna a pokolba, aki
téged hajkurász! De most rájuk fordul a súlykerék!
Elment aztán a fiú haza. Otthon mindjárt kiakasztották a leve-
leket, szépen muzsikáltak. Gyönyörűen muzsikáltak.
— Na ládd — mondja a húga —, milyen szép vígság van. Most
már nem unom magam annyira.
De a fiú csak a maga dolgát folytatta. Járkált, madarászott,
lövöldözött, vadhússal éltek, mikor hogy.
Egyszer aztán a vasorrú bábának eszébe jut:
— Elmegyek már megnézni, hogy még nem jött-e haza? Akkor
már többé nem is jön. Akkor én elveszejtem ott azt a cselédet,
elteszém láb alól!
Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése