885. mese...

 

Az aranyhajú két testvér (2. rész. Szavak száma: 862 )

 Nőtt szépen a két gyerek. Egyszer megint mondja a vasorrú
bába, hogy elmegy megnézni a gyerekeket. Hát még különbek let-
tek! Játszanak, birkóznak a lovakkal!
— Jaj, jaj — bemegy, sír, óbégat. — Mit tettünk most?
— Hogy-hogy?
Nincs azoknak a gyerekeknek semmi bántódásuk. Amilyen gyö-
nyörűek azok, olyant nem is lehet a világon látni!
— Ejnye-ejnye! — mondja a vasorrú bába. — Mi is lesz most?
Hogyan is csináljuk? Na, teszek még egy próbát. Belököm — azt
mondja — a kocák közé; azok széjjeltépik!
Oda is behajította. Ott is mondja mindjárt a kan:
— Aki szoptatós, szoptassa, a másik melegítse! A mi királyunk
gyermekének valami bántódása ne legyen!
A gyerekeket a kocák mindjárt körülfogták, megszoptatták, vi-
gyáztak rájuk.

Megy egyszer megint oda a vasorrú bába, megnézni, hogy mi
történt velük? Hát olyan gyönyörűséget még sohasem látott! Be-
megy, sír:
— Mit is tettünk most? Halál fejünkön, előttünk víz, utánunk
tűz! Mi is lesz most velünk?
— Na, hát mit csináljunk, hova is forduljunk?
Kieszelték aztán, hogy egy kis ládába bezárják őket. Egy nagy
folyóvíz folyt el mellettük. Mesterek jöttek-mentek arra a vásárra.
Elvitték arra a hídra, onnan belökték a folyóba. Elvitte a víz.
— Na, most már nyugodtak lehetünk. Elvitte a víz. Most már
odavannak. Most már írjuk meg az apjuknak, hogy mi történt ide-
haza.
Megírták azután a királynak, hogy mi történt. Hogy a két arany-
hajú gyermek helyett két kopókölyköt szült a menyecske.
— Nem baj — írja a király —, ha már úgy adta az Isten, várni
kell vele, amíg én hazajövök.
De megint csak gondoltak egyet, hogyan kellene hamarabb el-
tenni láb alól a menyecskét. Újra írtak.
— De nem lehet még a szobában sem lenni a rossz szagtól, bü-
dösségtól, kénytelenek vagyunk valamit csinálni! — felelik a ki-
rálynak.
— Na, ha már éppen annyira van, a kapuhoz kell kő közé rakatni
és ráírni, hogy aki arra megy, mentül csúnyábbakat köpdössön rá,
ha egyszer olyan történt vele. Őrséget is kell állítani.
Ezen aztán kaptak!
De egy halász halászgatott a folyón, kifogta a kis ládát. De nem
nehéz a láda, bevitte. Kikötötte a csónakját. Érzi, hogy a ládában
kotyog-mozog valami. Felesége meglátta az ablakon, kiszaladt elé-
be:
— Mit hozol, hékám?
— Én nem tudom magam sem, hogy mi van ebben a kis ládában.
Bevitte a házba és kibontják a kis ládát. Hát két aranyhajú
gyermek! A hajuk eltakarta őket és a nagy fényességtől nem láttak.
Nem tudták, mi az. Az ember megfogta az egyiket, az asszony a
másikat. Az ember a fiút fogta meg, az asszony a leányt.
— Na, az enyém a fiú! — azt mondja az ember.
— Na, az enyém meg a lány! Ezt az Isten adta nekünk! — nekik
gyermekük nem volt —, hogy legyen nekünk is.
Nagyon örültek. Az aranyhajukból rögtön levágtak, vitték min-
denfelé a városba mutogatni, sok pénzt kaptak érte. Nőttek a gye-
rekek. Kitaníttatták őket, iskoláztatták.
Már olyan sihederformák voltak, a fiatalember mindig járkált
az erdőkben, vadászgatva. Megtanult szépen klánétozni is, így mu-
latta magát.
A gyerekek anyjuknak, apjuknak, szüléjüknek ismerték az öre-
geket, mert bizony nem tudták, hogy kicsodák, vagy hogy honnan
származnak. Egyszer aztán úgy került a dolog, hogy korsóban vizet
hozott a leány a kútról. Nyálkás, lanyha, esős idő volt. Ahogy fel-
veszi a korsót a karjára, hogy-hogy nem, megsiklott a lába, arra
esett a kútgárgya felé, eltört a korsó a kaiján. Megijedt, hogy: mi
is lesz, hogy is lesz, mit mond most édesanyám! — Megy hazafelé
pityorogva, szomorkodva.
— Hát téged mi lelt? Hát a korsó hol van?
— Eltört.
— Héjnye! Hogy víz hozott benneteket, hab hajtott! Hát hogy
törted el azt a korsót? Hát mit csináltál?
— Hát megsiklottam!
— Ejnye, ejnye!
Akkor gondolt egyet a lány:
— Kend nekünk nem édes szülénk, ha már ilyent felel! Ez ne-
künk nem!
Hazajön a bátyja, azt mondja neki:
— Hallod, bátyám, mit sejtettem meg, mi újságot mondok neked!
— Mit, hallod?
— Ezek nekünk nem szüleink!
— Hogy-hogy?
— Gondold meg, tegnap kimentem vízért. Hát, hogy ez a lanyha
idó' volt, nyálkás volt ott a sár, mikor a karomra veszem a korsót,
a teli korsó megsiklott, arra buktam a kútgárgya felé, eltört a korsó
a karomon. Megszomorodtam, jöttem hazafelé pityorogva. Észre-
vette mamám — de már nem mamám — azt mondja — mert amit
az felelt nekem! Az csak nevelónk! — Hát, hogy törhetett el? Ejnye,
víz hozott, hab hajtott, vesztetek volna az anyátoknál! Ezt mondta.
Ez nekünk nem szülőnk, csak nevelónk!
Megbeszélik, hogy holnap elmegy a lány megint vízért. Korsó
nem egy volt, sok volt.
— Holnap megint elmész vízért, a korsót vágd oda a kútgárgyá-
hoz, törd el és eredj vissza szomorúan és mintha sírnál, hogy hogy
jártál megint a korsóval.
Másnap aztán ő elment vadászni, a lány meg elment vízért. Meg-
merítette a korsót, talán meg se merítette, aztán odavágta! Hát
mit! Már nem nagyon volt kedvük semmihez, hogy megsejtették,
hogy nem valódi szüleik ezek. Ment haza sírva.
— Mi lelt? Hol a korsó?
— Eltört.
— Jaj, hogy vesztetek volna anyátoknál! Víz hozott, hab hajtott,
vesztetek volna az anyátoknál!
Majd hogy meg nem verte!
— Hogy törhetted el már! Két korsót egymás után?!
Hazajött a bátyja, mondja neki:
— Hát most volt csak, ami volt! Mérgesen, dühösen csak ezt
kiabálta, hogy víz hozott bennünket, hab hajtott. Hát ez nekünk
nem édesszülénk.
— Na, nem baj, húgom! Én most elindulok útnak, megnézem,
mi a helyzet. Te csak legyél csendben, amíg én visszajövök.
El is indult a fiú.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella