884. mese...

 

Az aranyhajú két testvér (1. rész. Savak száma 871)

Volt egyszer egy királyfi. Elgondolta magát, hogy meg kellene
nősülni. Majd összebeszélt a lovászával:
— Menjünk világot próbálni!
Elindultak aztán, jöttek-mentek országon, világon. Ahogy át-
mentek egy városon, rátaláltak egy királyi palotára.
A királyfi is megsejtette, hogy ez királyi palota. Három kis-
asszony nézett onnan lefelé. Mikor közeledtek oda, azt mondja a
lovászának:
— Hallod, csendesen gyere. Én el fogok előttük nyargalni, majd
amott meg foglak várni. Te pediglen hallgasd meg itt, mintha nem
is hozzám tartoznál, hogy mit fognak rólam mondani.
Avval a királyfi elnyargalt.
A lovász ott jött-ment, erről is, arról is szádorgott. Azt mondja
a legidősebb kisasszony:
— Hej! Ha engem az a királyfi elvenne feleségül! Egy szál ken-
derből az egész országát, az egész katonaságát ellátnám ruházat-
tal!
Majd a második, a középső feleli rá:
— Hej! Ha engem elvenne, egy szem búzából eltartanám az
egész országát, katonaságát kenyérnek valóval.
— Hej — azt mondja a harmadik — ha engem elvenne, olyan
két aranyhajú gyermekkel ajándékoznám meg, hogy széles e vilá-
gon, bő Magyarországon annak párja nem volna!
Befejezte a három kisasszony a beszédet, nincs tovább.
Akkor a lovász megsarkantyúzta a lovát, elnyargalt oda, ahol a
királyfi várta.
— No — kérdi a királyfi —, mit hallottál?
— Hm, még ezt furcsa el is gondolni, ha ez igaz lenne! — mondja
a lovász.
— Mégis! — azt mondja a királyfi.
A legidősebb lány azt mondta:
— Ha elvenne engem ez a királyfi, egy szál kenderből eltartanám
ruházattal az egész országát, katonaságát.
— Hm. Ez szép, derék!
Azt mondja a másik, a középső:
— Hej, ha engem elvenne, egy szem búzából az egész országát,
katonaságát eltartanám kenyérnek valóval.
— Ez is szép — azt mondja —, megjárja!
Azt mondja a harmadik:
— Ha engem elvenne, szülnék olyan két aranyhajú gyermeket,
hogy széles e világon, bő Magyarországon annak párja nem volna.
— Ejnye, ez is derék! — mondja a királyfi. — Hallod — azt
mondja — ruházatra nekünk olyan nagy szükségünk nincs, se ke-
nyérnek valóra, de már ez, ez szükséges, két aranyhajú gyerek!
Tudod mit? Menjünk vissza. Te el leszel foglalva lent, én pediglen
felmegyek hozzájuk az emeletre. Itt aztán én egyformán fogok ne-
kik udvarolni addig, míg nem gondolok egyet, hogy haza is kéne
már menni. De nem tudom, hogy a három közül melyik is az? Majd
én aztán üzenek neked, fel fogsz jönni egy pohár bort inni. Es
akkor meg fogod jelölni, hogy melyik is az. Addig egyformán ud-
varolok nekik, szeretgetem Őket.
Fel is ment. Udvarolt nekik. Folyik a szó mindenről. Egyszer
már odakerül a dolog, hogy másképpen kellene fordítani a dolgot.
— Hej — azt mondja —, a lovászomról el is feledkeztem! Még
én annak egy korty bort sem adtam!
— Hej, bizony, van annak mindene! Van annak ez, van annak
az!
— Énnekem nem az a hitem! Ha én töltöm neki, akkor tudom,
hogy jut!
Nem volt maradás, fel kellett hívni a lovászt.

Felhívták.
— Gyere már, gyere már! — azt mondja. — El is felejtkeztem
rólad! Igyál egy pohár bort!
Kitöltötte neki a bort. Felvette a lovász a poharat, felköszöntötte
egyformán mindegyikre, akkor arra az egyre külön ráköszöntötte:
— Isten éltesse a mi gazdasszonyunkat. Sokáig éljen e világon!*
— Akkor megitta a pohár bort.
Akkor aztán a királyfi különösen ennek a királylánynak udva-
rolt. Annyira ment a dolog, hogy bizony lejárt az idejük, haza is
kéne menni.
Hát megesküdtek. Elindultak hazafelé. Mind a két nénje ment
volna velük, de a királyfi azt mondta ne jöjjenek, maradjanak itt.
De Szembúzás* addig siránkozott, míg megsajnálta a király, mert
már király volt, már házas volt:
— Hadd jöjjön, no, hadd jöjjön. Teljen be a kedve.
Elmentek így haza. Otthon mint király kormányzott. Egy kis
idő múlva, nem is sok idő múlva, hadat üzent neki egy másik ki-
rály. De az új asszony már gyereket várt.
Oda van a király a háborúban — addig-ameddig, csak eljött az
óra, hogy megszületett a gyerek.
Volt egy vén vasorrú bába az udvarhoz bejáratos. Az valahogy
összeszűrte Szembúzással a levet, hogy hogy is kéne ezt a fiatal-
asszonyt eltenni láb alól, hogy Szembúzás lenne a király felesége.
A vasorrú bába is szerette volna a lányát hozzáadni, de nem lehe-
tett, mert itt van ez az első.
Megszülte a két aranyhajú gyereket a menyecske, de mert a
vasorrú bába volt a bába, a gyerekeket félretette. Éppen akkor
fiadzott egy kopókutya két kopókölyköt. A vasorrú bába a gyere-
keket elcserélte a kutyakölykökkel.
— Na, mit csináljunk velük?
— Belelököm — azt mondja — a szilaj gulya közé, majd az
összegázolja, összetapossa őket.
Úgy is tett!
De a bika mondja a teheneknek:
— Aki szoptatós, szoptassa, a másik melegítse! A mi királyunk
gyermekének valami bántódása ne legyen!
A gyerekek szépen nőttek. Idővel mondja a vasorrú bába:
— Megyek és megnézem, mi is történt velük!
Hát ott fekszik a tehén és szoptatja a gyerekeket. Megijedt, hogy
most már mi lesz velük? Mindjárt szaladt és mondja Szembúzás-
nak:
— Bajban vagyunk!
— Hogy-hogy?
* — Élnek a gyerekek. Hogy játszanak a tehénnel! Ott játszik a
két gyerek! Na, most jaj nekünk! Mit is csináljunk most? Mi lesz
velünk? Na, de teszek még egy próbát.
* Ez a középső leány neve. A név értelmét a bevezetőben mondott ígérete ad-
ja.
Kihozta onnan a gyerekeket, belökte a szilaj ménes közé. Majd
azok összetapossák!
Ott is csak a csődör szólt mindjárt:
— Vigyázzatok! Aki szoptatós, szoptassa, a másik melegítse. A
mi királyunk gyermekének valami sérülése, bántódása ne legyen!
Hát mindjárt odafeküdt, amelyik szoptatott, a másik a lábukra,
melegítették őket.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella