883. mese...

 A vak király (4. rész. Szavak száma: 1418)

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a
Verestengerhez, hátra néznek, hát látják, hogy jön utánuk a három
király, három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra
észrevették, hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták,
mit csináljanak, csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy
elszakítsa a hatodik szál szórt. Ott termett a róka, bezzeg most
nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, meglátta úgy is; hir-
telen előkapott három almát, beleugrott a vízbe, intett a királyfi-
nak, hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána
úszni. Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az
egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon meg-
pihentek, azután mentek tovább. Lövöldöztek utánuk a katonák,
bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami
írral, mindjárt úgy beforradt, hogy a helye se' látszott meg. Utánuk
is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol
ezek először megpihentek, akkorra eltűnt a sziget, a sok katona
mind ott veszett. így hát, még kétszeri megpihenés után, szeren-
csésen átértek az innenső partra.
Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:
— No, felséges királyfi, már most énrám semmi szüksége, én
hát megyek dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a
szerződésre, amit kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az út-
ját, mindenen amit csak hoz megosztozunk.
A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyü-
mölcsöt, arany abrakot, arany gallyakat, akkor a királyfi búcsúzni
akart, de a róka azt mondta, hogy: „Nem addig van ám az, királyfi!
Nem úgy alkudtunk, hogy csak az ilyen haszontalanságon oszto-
zunk, hanem úgy, hogy mindenen, de mindenen." Evvel elővette a
róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthú-
sú, aranyszőrű lovat, legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé
vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.
A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész
fáradozása, vesződése így vész kárba, de azért a rókának nem szólt,
mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott,
hogy olyan szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka,
hogy a királyfi így elszomorodott, elnevette magát:
— Ne búsuljon, felséges királyfi, visszaadok én mindent, még
az arany gallyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam
meg, hogy ide engedné-e felséged? Most már látom, hogy jó szívű,
mert id'adta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind
a hármat.
Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hár-
mat, mindjárt felelevenedtek, s még hétszerte szebb kisasszony,
hétszerte szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlük. Mikor
éppen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltűnt
onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt
felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inas felültek
a másik kettőre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval
útnak indultak.
Mentek, mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a
két öregebbik királyfit találták egy csárdában, hát amint a város
közepébe érnek, látják, hogy két rongyos embert akkor visznek
akasztani, a sok temérdek ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy
embertől, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak?
Mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?
Felel rá az ember:
— Jaj, felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom
én, hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt,
ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se' moz-
dítottak odább, semmit se' csináltak, hanem egyik korcsmából ki,
a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek
pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint a világ beszéli,
királyfiak volnának ezek; most hát, hogy egy krajcárjuk se' maradt,
rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek
egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy
fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! A gonoszságot a
tyúk is kikaparja, rájuk világosodott, hogy ők tették, most már
lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az
ő két testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte őket, hogy ilyen
gyalázatot csak még se' kövessenek el két királyfin, azon felül jól
meg is kente mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megke-
gyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez,
összevissza ölelte-csókolta őket, vett nekik szép ruhát, szép pari-
pát, azután elindultak együtt mindnyájan hazafelé. A királyfi az
úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott a madárhoz;
hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent,
ami csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat
tôle, a szemébe se' mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket,
mint azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén vol-
tak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát,
ettek. Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt,
az is ráhajtotta őrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement
egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi,
mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak, hogy
milyen nagy szégyen lesz őrájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy
az öccsük mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy
egyik rosszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy
megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy ők sze-
rezték meg a madarat. tJgy is tettek. Legelőször az inashoz men-
tek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül:
már éppen a királykisasszonyt is meg akarták ölni, hanem az fel-
ébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond ő meg
senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgává teszik
is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonosz szívű, vad-
állatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd, meg-
kegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drága-
ságot, amit az öccsük szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát,
az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza men-
tek. Volt nagy öröm királyi apjuk házánál, mikor megérkeztek, nagy
dáridót csaptak, folyt a bor, mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt
az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal
mindig sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz
királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették,
hogy csak vesszen el minél elébb; az apjuknak meg, mikor kérdezte,
hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a kalickát tartani, a madárra
vigyázni fogadták meg. Mikor pedig az öccsükről tudakozódott a ki-
rály, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se' tudják, hogy elment-e
hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vi-
gasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele útjára se'
ért, lám, ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy
jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz! Éppen úgy, mint öccsük
elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a ki-
rályon semmi, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az
éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de
annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy
gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették
semmi hasznát, soha sénkit nem eresztett magához, rúgott-vágott,
ha valaki közel akart hozzá menni. Összehívatta a király az ország
minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába!
Azok se' mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak
az igazira nem talált rá egyik se.
Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüst ló az udvar köze-
pén, nyílott a kisajtó, hát ki jött be rajta, nem más, mint a legkisebb
királyfi meg az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egye-
nesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment
egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele
királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú
madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király
szemevilága mindjárt megjött tőle, úgy látott, mint akárki más.
Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy ta-
lálta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt,
hogy mentette meg a bátyjait az akasztófától, azután elmondta,
hogy mikor ott hagyták a bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka,
hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is, az ina-
sát is avval a fűvel, amivel azelőtt már a kisasszonyt is feleleve-
nítette. „Hanem már most, édesapám, tartsunk lakodalmat, én a
mátkámmal megesküszöm."
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két
nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta
fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róke is ott volt benne,
hanem azután megint eltűnt, csak akkor ment oda, ha szükség
volt a tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem
halt. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella