882. mese...

 A vak király (3. rész. Szavak száma: 895)

 Eltűnt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a har-
madik király országa felé. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahol a
király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város
végén hagyta, maga bement a királyi palotába. Éppen kint sétál-
gatott a király az udvaron; odament hozzá a királyfi:
— Felséges király, én szakács vagyok, azért jöttem, hogy besze-
gődjem felségedhez, hahogy megfogadna.
— Jól van fiam, én megfogadlak, éppen szakácsra van most
szükségem; jó, hogy jöttél.

Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a
konyhába; hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá,
mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi sza-
kács sehogyse akarta megengedni a királyfinak, hogy az ételt ő
vigye be, de ez addig könyörgött neki, míg utoljára mégis ráállott.
Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szántszán-
dékkal megbotlott, elejtette a tálat, hogy összetört. A királykis-
asszonynak már akkor megtetszett a szép legény, mikor belépett,
mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi
szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vi-
gyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a
kisasszony az ujján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem
lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot,
hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szo-
bájába teríttetett két emberre; azután behívatta az új szakácsot,
ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle, hogy hol vette azt
a szép gyűrűt? A királyfi elbeszélte, hogy ő nem szakács, hanem
egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását,
mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is el-
beszélte, hogy az о kezét most egy igen-igen gazdag király kérte
meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg,
hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind
nem használ, erőlteti, hogy menjen hozzá; „Most hát szívem szép
szerelme, te az enyim, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem
az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhe-
tünk."
Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták,
hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi
udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet — túl teszik ma-
gukat a határon. Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából,
várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt
a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha
azt meg nem kapja, az aranytollú madár se lesz az övé, anélkül
pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyű
módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de
azután eszébe jutott, hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell
neki lopni a kisasszonyt, jobb hát, ha most elszökteti, azután majd
tanácsot kérhet a rókától.
El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi ina-
sához, ott — míg az inas a lovakat nyergelte —, a királyfi félre
ment, elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:
— Mi a baj, felséges királyfi?
— Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól
váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza? — mert így, meg
így áll a dolog.
— Soh'se' búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most
majd együtt megyek felségeddel.
Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony,
az inas meg a róka. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahova a kis-
asszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka éppen olyan szép
kisasszonnyá változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig
tudta megismerni őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak,
hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis
dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony
tovább, a királyfi pedig a róka-kisasszonyt bevezette a királyi pa-
lotába. A király amint meglátta őket, nyakába borult örömében a
királyfinak, összevissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki,
hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig
jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez
megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthú-
sú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tíz
köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város
végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek,
hallott a királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja, hogy a
róka szalad utánuk.
— Hát te hogy szabadultál meg?
— Csak úgy, hogy kibúttam az ablakon, aztán itt vagyok.
Mentek megint, mendegéltek, elértek ahhoz a királyhoz is, akihez
a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi, hogy hogy váljon
meg ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta, hogy csak bízza őrá,
majd eligazítja ő. Megint előreküldte a kisasszonyt az inassal, meg
az ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg éppen olyan ezüsthúsú,
aranyszőrű lóvá változott, úgy hogy maga a királyfi se ismerte meg,
melyik másik? Elvezette aztán a királyfi a királyhoz.
— No, felséges király, elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat,
hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, amelyiknek nagy ablaka
van, mert ez világossághoz van szokva.
Úgy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od'adta neki
az aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vé-
kát, meg annyi aranygallyat amennyit elbírt; avval elbúcsúztak, a
királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint
utolérte, azután mentek együtt a Verestenger felé. Alig mentek
egy kicsit, megint utolérte őket a róka, elmondta, hogy megint bú-
csúzás nélkül jött el innen is, az istálló ablakán, avval amint el-
mondta, eltűnt.

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella