881. mese...

 

A vak király (2. rész. Szavak száma: 1219)

Evvel a róka megint eltűnt, a királyfi pedig meg az inasa bele-
hajtottak a vízbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd ki-
dőltek a lovak alattuk, elhajított a királyfi egy almát, mindjárt
olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta
egy regement katona is, azon megpihentek istenesen, azután me-
gint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak, megint
elhajított a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek.
Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szeren-
csésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy
most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú ma-
darat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani
egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.
— No, róka pajtás — kérdi a királyfi —, hol találjuk most már
meg az aranytollú madarat?
— Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany
palotát?
— Hogyne látnám!
— No, hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár.
Öltözzék fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lo-
vakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a
kalicka az arany madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye
le, de vigyázzon, hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor
az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha
pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a ki-
rályhoz; majd a király kérdi, hogy mer ahhoz a madárhoz nyúlni,
csak ezt mondja felséged: „Hogyne mertem volna, mikor széles ez
világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint én." Többet
aztán nem mondok.
Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a
tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota
felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá;
hát amint odaért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye
is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstből volt fonva. Amint ki-
bámulta magát, bemászott szép csendesen a kerítésen, széjjelné-
zett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú mada-
rat? De biz' azt eleinte meg nem látta volna, ha az orrához ütődött
volna is, úgy elvette szemefényét a nagy csillogás-villogás; de hogy
is ne! Mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a gallya,
gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel,
elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált
egy gyémánt kalickában, egy ágas-bogas arany fára felakasztva.
Amint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem
volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni,
hanem amint vette volna le, a boíjúszájú ing megakadt egy gallyba,
megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer
haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek,
megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájukhoz. A ki-
rály amint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte
szidni a királyfit.
— Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni
is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?
— Hogyne mertem volna — felelt rá a királyfi hetykén —, mikor
széles ez világon, kis Magyarországon, nincsen olyan betyár, mint
én!
Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:
— No, öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd ki-
rálynak egy lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színarany-
ból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat,
meg még ráadásul minden gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát,
aranygallyat meg amennyit elbírsz.
Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval
visszament az inasához a tengerpartra, elszakította a harmadik
szál szőrt is. Ott termett a róka megint:
— No, királyfi, mi baj van?
— Hát bizon nekem csak e' meg e'. Itt elbeszélte, hogy hogy járt
az aranytollú madárral, meg hogy mit ígért meg a királynak, utol-
jára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne
azt a lovat ellopni.
— Biz azt, felséges királyfi — felelt a róka —, másképp nem
lehet, hanem felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahhoz a ki-
rályhoz, akié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy aki
egy kortyot iszik belőle, úgy elalszik tőle, hogy aznap, ha csillagot
rúgatnak vele se' ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az
istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák,
elalusznak tóle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat,
hanem van ott a falra felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt
is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengety-
tyűk, ha azok megszólalnak felébrednek a kocsisok, megfogják fel-
ségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak
mondja ennek a királynak is azt, amit az elsőnek mondott. Többet
aztán nem szólok.
Evvel eltűnt a róka, a királyfi pedig úgy tett, amint az mondta
neki. Felöltözött kocsis ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult
a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával
vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király pa-
lotájába, az istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát
látja, hogy milyen nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsú
ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, négy a négy lábát, tizenkét
ember meg körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem
azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, míg
egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis
idő múlva amint egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, ki-
húzta onnan, elkurjantotta magát:
— Nézzétek csak hé, mit találtam! Egy nagy üveg pálinkát! Bi-
zonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide
dugta. Igyuk meg!
Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget,
csakhamar részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre
a királyfi is hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy kecs-
kelábra ültette, akik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát
fogatta meg, aki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába,
aki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán így el-
helyezte őket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint
körülnézett, meglátta a fálon a gyémánt szerszámot, nagyon meg-
fájult rá a foga, nem tudta otthagyni; már ezt, akár élek, akár
halok, elviszem — gondolta magában; le is vette a falról, hanem
amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához, megcsen-
dült a sok csengő, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit.
Vitték egyenesen királygazdájukhoz, elmondták neki, hogy hogy
akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:
— Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra
még csak gondolni is, hogy az én ezüsthúsú, aranyszőrű lovamat
ellopd?
— Hogyne mertem volna — felelt ennek is nagy hetykén a ki-
rályfi —, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen
olyan betyár, mint én.
— No, ha olyan nagy betyár vagy — van a szomszéd királynak
egy olyan szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt
nekem ellopod, neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szer-
számot, meg még ráadásul tíz köböl arany abrakot.
Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, avval kiment a város
végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? El kellett sza-
kítani a negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:
— No, mi a baj, felséges királyfi.
— Hát csak e' meg e'. — Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg
királykisasszonyt kellene neki lopni.
— No, királyfi — mondja a róka —, most öltözzék fel szakács-
ruhába, menjen el ahhoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak.
Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el.
Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella