880. mese...

 

A vak király (1. rész. Szavak száma: 1487)

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt,
volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok pró-
bálták meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Ma-
ga a király tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt
senkinek se mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt
felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgy se tudják megsze-
rezni?
Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek
egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjuk-
tól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá
a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:
— Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkér-
dezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme,
mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az
életünkbe kerül is, megszerezzük.
A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asz-
talon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig
tudott előle félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre
a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint
a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be
se' akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjukból,
biz' e' se' sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement.
Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király
a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt mint a pecek,
kicsibe is múlt, hogy bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a
fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi ettől se' ijedt meg,
kihúzta a kést az ajtóból, odavitte apjának. „Itt van a kés, felséges
király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg,
mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyjáim megszerezhessék."
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy meg-
ölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta. „No, ked-
ves fiam — mondja neki —, nem hiába voltál te egész életemben
nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad
legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak
azért hajítottam utánatok, hogy meglássam melyikőtök szállna ér-
tem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől

gyógyulna meg a szemem. Hát, kedves fiam, messze-messze a Ve-
restengeren is túl, a Hármashegyen is túl, lakik egy király, annak
van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer
hallhatnám a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle;
de nincs annyi kincs, hogy od'adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics."
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, el-
mondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjuk-
hoz, hogy ők hát most elmennek azért a madárért, tették magukat
rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi
is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de bátyjai nem vitték,
hogy biz' ő utánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán
meg az öreg király se' eresztette sehogy se: „Már édes fiam, te csak
maradj itthon, én mellettem, segíts egybe-másba öreg fejemnek,
sok már nekem magamnak egy ország gondja; de meg meg is hal-
hatok addig, míg odalesznek, akkor — ha te is elmennél, kire ma-
radna az ország?"
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak
nagy hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak arannyal-ezüst-
tel úti költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki,
hogy egy esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú
madarat, avval elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi
hírük. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesz-
tek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresz-
tette; hanem mikor már az ötödik esztendő is a vége felé járt, a
királyfinak sehogy se' volt maradása. Hiába volt minden beszéd,
nem hallgatott rá, elindult. Egy régi hűséges szolgát lóra ültetett,
maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor
kiértek az öreg király országából. Amint kívül voltak a határon,
megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a
szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót,
belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos
ember két korcsmabeli személlyel, de rájuk se' ügyelt, hanem
amint kihozta az inas a bort, megitta, avval mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik se' szólt egy szót se, nagy-
sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:
— Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem fél-
nék, hogy megharagszik érte.
— Nem haragszom én, csak mondjad.
— No, hát ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e
felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?
— Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért
kérded?
— Oh, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
— Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért meg-
haragudni.
— Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon
ismerősöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse
mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól:
„Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá
a korcsmáros: „Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, ki-
rályfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami
aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták — mert biz azt
még a Verestengeren is túl kellett volna keresni —, kapták magu-
kat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezek-
nek pénzük vagy tizenkét társzekérrel, de biz, a már mind elfo-
gyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik."
Ez aztán abba' maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöt-
tem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta
hinni, de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában,
hogy most nem tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjjá őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy
helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni,
hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer — mintha
csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna —, ott
termett egy szép nagy róka. A királyfi amint meglátta, nyúlt volna
a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia — tán nem is hinnék
kendtek, ha nem mondanám —, megszólalt a róka emberi nyelven:
— No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
— Hiszen nem tévedtünk éppen el — felelt neki a királyfi —,
hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül
melyik visz a Verestengerhez. Hát miért kérded?
— Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom
a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Verestengerhez?
A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, töviről-hegyire;
mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:
— Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvé-
gezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre:
én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz
rá, ezért aztán, mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat,
ezüstöt, drágaságot, mert tudom, hogy hoz, mindenen, de minde-
nen az utolsó tűig megosztozik velem.
A királyfi egy kicsit elgondolkozott, de azután gondolta, hogy
minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak
ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od'adta
a királyfinak:
— No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-kel-
tében akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én
mindjárt ott termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestenger-
hez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltűnt éppen úgy, ahogy
jött, mintha csak a föld nyelte volna el.
Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer — nagy sokára
— elértek a Verestenger partjára. Amint a királyfi végignézett
azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta se' szélét, se'
hosszát. „Oh, én uram-istenem — gondolta magában —, hogy me-
gyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szé-
lessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy
szál szőrt; alig hogy elszakította, mintha csak a föld alól bútt volna
ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett a róka.
— Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a
vízen?
— Bizony nem én, róka pajtás.
— No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három
alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg
csak bíija a lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson
a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy
elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen
tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik
almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor is csak úgy te-
gyen. Többet aztán nem mondok.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella