878. mese...

 

Rózsa és Ibolya (Szavak száma: 1558)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az óperenciás-
tengeren is túl, volt egyszer egy király. S annak a királynak volt
egy erőst szép leánya. S volt egy felesége. S egyszer csak beteg lett
a felesége. Hiába hívtak oda csodálatosnál csodálatosabb orvoso-
kat, tudósabbnál tudósabbakat, nem tudtak segíteni rajta. Meghalt
a királyné, árván maradt a királykisasszony.
Eltemették a királynét.
A szomszédban lakott egy öregasszony, de boszorkány volt. Azt
mondja a királykisasszonynak:
— Hallod-e, édes kisasszonykára, mondjad — azt mondja —
apádnak, a királynak, vegyen el engem, mert nem bánod meg.
Tejbe-vajba fürösztgetlek, s hasábfával kenegetlek.
Addig mondta, s addig mondta, otthon a királykisasszony ezt
elmondta, hogy az apja elvette feleségül a boszorkány asszonyt.
Na, de a királynak el kellett menni a háborúba, s a leányát rábízta
az öregasszonyra.
Nahát, ha reábízta, meg is járta szegény feje. Mert nem úgy ment
ám sora, ahogy egy királykisasszonynak kellett volna menjen, hanem
az öregasszony csak ütötte, verte. Még cselédet sem tartott, szobalá-
nyokat sem, hanem mindent vele csináltatott meg. Szegény király-
kisasszony úgy el volt keseredve, de az öregasszony, mivelhogy bo-
szorkány volt — ezt a király nem tudta volt — hát felült a seprű
nyelire, s úgy elburungozott, hogy örökké csak este jött haza.
A királykisasszony egyedül volt otthon, tett-vett, ezt, azt. Telt-
múlt az idő, egyik nap is s a másik nap is. Azt mondja a boszorkány
asszony:
— Nézd csak — azt mondja —, ide idegent ne eresszél bé! Mert
én leteszek ide a küszöbre egy hajszálat, s ez a hajszál megfelel
ám, ha valaki itt jár. Hanem — azt mondja — nekem dolgozzál,
serénykedjél!
S mondom, hogy felpattant a seprű nyelire, s a Jóisten tudja,
hogy hol járt, melyik boszorkánytanyán mit csináltak. Erről a ki-
rálykisasszony nem tudott semmit se.
Hát egyszer, ahogy sirogatott, ott az ablak alatt üldögélt, var-
rogatott, hát egy olyan szép királyfi lovagolt arra. Azt mondja:
— Édes húgom, mit csinálsz te itt?
Felnéz a királykisasszony, s hát azt mondja:
— Én varrogatok, de te be ne tedd ide a lábadat — azt mondja —,
mert az én mostohám egy boszorkány asszony.
— Ha boszorkány, ha nem, ha elindultam, bémegyek.
S bé is ment a királyfi a ló hátán, leugrott a lóról, s úgy meg-
szerette a királykisasszonyt, de úgy megszerette — mert olyan szép
volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Hát ahogy beszél-
gettek, egyszer búg a levegőben, jön a boszorkány a seprűnyélen.
Meg is ijedett a királyfi.
— Hova bújjak most — azt mondja —, hogy a mostohád ne kap-
jon meg? — S hamar bébújt az ajtó sarkához.
Azt mondja a boszorkány asszony a hajszálnak:
— Na, te hajszál, ki járt itt, felelj nekem!
— Ki járt volna? Egy királyfi ott van az ajtó sarkánál. — Meg-
felelt a hajszál.
Megy oda a boszorkány, s hát csakugyan ott volt a királyfi.
— Na — azt mondja nagy vigyorogva —, nem szabadulsz meg
most te sem a karmaim közül! Gyere csak ide! — Megfogta, s egy
pincébe bélökte a királyfit.
Hej, de sajnálta a királykisasszony a királyfit. Azon gondolko-
zott, hogy tudná о megszabadítani? Mit tudna ó csinálni? Másnap
reggel megint azt mondja a boszorkány:
— Ki ne ereszd, a kulcsot — azt mondja — én viszem magammal,
s az a hajszál megfelel, hogyha megszökik. Ügyeljetek magatokra!
— Elment, felült a seprű nyelire, súg-búg a levegőben. Elment a
boszorkány, a királykisasszonynak a mostohaanyja. Erre várt csak
hamar a királykisasszony. Volt neki egy másik kulcsa, s azt mondja
a királyfinak:
— Gyere — azt mondja —, szökjünk meg! A mostohaanyám
boszorkány, s én is tudok minden boszorkány dolgot, s nem tud
utolérni. Ha hazajön, úgyis megfelel a hajszál, nem kell minket
kérdezzen.
Úgy is lett. Hamar felültek a ló hátára, s mennek, vágtatnak,
még a szélnél is sebesebben.
Hazajön a boszorkány asszony, a királykisasszonynak az anyja,
s azt mondja:
— Na, te hajszál, ki járt itt?
— Nem járt itt senki, mert nem is járt itt senki!
De azt nem kérdezte, hogy elmentek-e vagy nem, vagy hol van-
nak. Csak azt kérdezte, hogy ki járt itt.
Azt mondja a hajszál:
— Nem járt itt senki.
— Hát jól van.
Az öregasszony akkor tett-vett, boszorkány dolgokat főzött
össze: macskafarkat, patkányfejet, pokrócdarabot, egérlábat, min-
denféle kotyvalékot. Azzal volt elfoglalva. Egyszer kiabálja a le-
ányt, mert a leányt úgy hívták, hogy Ibolya.
— Ibolya, hol vagy?
— Hát biza — azt mondja a hajszál —, megszöktek, nincsenek itt.
Hej, disznó adta, teremtette! Megmérgelődött a boszorkány, fel-
kapott a seprű nyelire, s utánuk.
Egyszer, ahogy vágtatnak, Ibolya — s a királyfit úgy hívták,
hogy Rózsa, Rózsa és Ibolya ahogy vágtatnak, azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézzél hátra, mert úgy ég a fél arcom, hogy majd
elégek!
Néz hátra Ibolya, s:
— Jaj! — azt mondja. — Jő a mostohám, mindjárt utolér a seprű
nyelin!
— Hamar szálljunk le a lóról — azt mondja Ibolya, — mert én
tudom, mit kell csinálni, a mostohámtól sok mindent eltanultam.
Hamar — azt mondja — belőlem lesz egy kápolna, s belőled egy
remete, egyet bucskázzunk a fejünk tetejin!
Úgy is lett. A leány egyet kecskebukázott, s a legény is, s a
leányból lett egy olyan szép kápolna, hogy rettenetes, s a legényből
lett egy nagy szakállú öreg remete. Nagy rózsafüzér a derekán.
Odaér a boszorkány, leereszkedik a seprűvel, s azt mondja:
— Ugyanbiza — azt mondja —, nem látott-e tisztelendő atyám
erre menni lóháton egy ilyen s ilyen legényt s leányt?
— Hát láttam, mikor még legény voltam — mondja a remete.
— ó, hát az mikor lehetett — gondolja magában az öregasszony.
Ha ilyen öreg ez a remete, akkor ki tudja, mikor volt. Visszafordult,
nem ment utánuk.
Mikor megvárták, hogy visszaforduljon az öregasszony, akkor
kecskebukát vetett megint a remete, s lett belőle Rózsa, a királyfi.
Kecskebukát vetett a leány, a kápolnából megint leány lett, s vág-
tattak tovább. Igen, de az öregasszony mit gondolt, mit nem, mikor
egy jó darabig visszafelé ment, nagy szeget ütött a fejébe. Gondolja
magában, ez nem lehetett más, az a kápolna, az a leány, s a remete
a legény lehetett.
— Na, megálljatok csak! — azt mondja, s megfordult a seprű
nyelin újra vissza utánuk.
Hát egyszer azt mondja Rózsa:
— Ibolya, nézz vissza, mert megint úgy ég az arcom, hogy majd
elégek!
Visszanéz Ibolya, s azt mondja, hogy:
— Jaj, jaj — azt mondja — közeledik megint a mostohám! Ha-
mar vessünk egy kecskebukát! — mondja a leány. — Belőlem lesz
egy tó, s belőled egy réce, s úszkálj a tóban!
Úgy is lett. Nahát lett a leányból egy nagy tó, s a legényből egy
réce, s ahogy úszkált a tóban, odaért az öregasszony, a boszorkány.
Mindjárt sejtette, hogy itt mi van a dologban. Meg akarta fogni a
récét erről is, arról is, de a réce csak csalogatta a tóba, csalogatta.
Addig csalogatta, hogy az öregasszony beléfulladt. Úgy kellett neki.
— Na, édes szép szerelmem, lelkem, szívem, galambom — azt
mondja Rózsa —, most már mehetünk, nem áll senki az utunkba.
Felültek a lóra, s mentek tovább. Mikor odaértek a legénynek
az országáig, azt mondja a királvfi:
— Hallod-e, édes galambom? En nem viszlek most — azt mondja
— bé az apámnak a kastélyába, a királyi palotához ilyen váratla-
nul, hanem itt hagylak — azt mondja — a falu végén, a város
végénél. S majd — azt mondja — én utánad jövök hatlovas hintó-
val, s királyi gúnyával, s akkor téged elviszlek, s megesküszünk.
Azt mondja Ibolya:
— Ne hagyjál itt, mert ha itt találsz hagyni, hazamész, aki leg-
hamarabb veled szembe jön, s megcsókol, abban a szent helyben
te elfelejtesz engemet.
De a legény esküdözött égre s földre, hogy nem. Hamar ott a
város végénél volt egy esztena, s kértek egy fazak savót, s a savóból
egy olyan szép palotát építettek, hogy olyan nem volt a föld kerek-
ségén. Abban a palotában ott maradt Ibolya. S a királyfi elment
haza, hogy béjelentse a szüleinek, hogy ő viszi a menyasszonyát,
Ibolyát.
Igen, de a királyfi igen sokáig odavolt, oda időzött, s mikor a
palotába beért, a palota kapuján az anyja elébe futott.
— Jaj, édes fiam — azt mondja —, hogy vártunk — s a nyakába
ugrott, s megcsókolta.
Na, biza, ha megcsókolta, el is felejtette ő Ibolyát. Úgy elfelej-
tette, mintha soha hírét nem is hallotta volna.
Telt-múlt az idő, várta Ibolya a királyfit, Rózsát, várta. Hiába
várta, nem jött utána.
Hát a királyfinak más országból hoztak egy erőst, szép leányt,
s kihirdették a lakodalmat. Nagy lakodalmat csaptak, s az eskü-
vőre ott kellett elmenjenek, ahol Ibolya lakott abban a savópalo-
tában. Annak a kapuja előtt kellett elhaladjanak. Ott voltak valami
gyerekek, játszottak a porban, s azt mondja Ibolya:
— Nézzétek csak! Adok nektek egy marok pénzt, de — azt mond-
ja — mikor ideér a királyfi, akkor erőst nagyon kiabáljatok! Ki-
abáljatok a királyfinak, hogy el ne felejtsétek egymást, mint Rózsa
elfelejtette Ibolyát!
Azt mondják a gyerekek:
— Kiabáljuk mi szívesen.
Kaptak egy-egy marok pénzt. Jön a királyfi király gúnyába szé-
pen felöltözve, hatlovas hintóval.
Mellette a menyasszonyának való, mentek az esküvőre, nagy
pompával. A vendégség sorban, ott miniszterek, királyok, grófok,
bárók, válogatott hercegek s mindenféle szegény legények. Hát
egyszer csak keresztülálltak az úton a sok rongyos apró gyerek, s
ahogyan a szájukon kifért, úgy kezdtek kiabálni.
— El ne felejtsétek egymást, mint Rózsa elfelejtette Ibolyát!
A pilátusát, akkor jutott eszébe Rózsának, hogy ő is elfelejtette
Ibolyát.
Le is ugrott onnan a hintóról, hagyta azt a menyasszonyát. Bé
abba a savópalotába, s úgy összevissza csókolta Ibolyát. Azután le
kellett szálljon az a menyasszony a hintóról. Felültette Ibolyát, s azzal
ment az esküvőre. Azután lett egy akkora lakodalom, s szegény másik
menyasszony el kellett nagy szégyenkezve hazakullogjon.
S a nagy lakodalomnak amikor vége lett, akkor tojáshéjba ke-
rekedtek, s a kakasdi hegyoldalon leereszkedtek. S még ma is ott
vannak, ha meg nem haltak.

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella