873. mese...

 

Három királyleány  (Szavak száma: 2157)

Egy királynak volt három leánya, akik már nagyra felnőttek, és
mégsem eresztette az atyjok a napvilágra. Egyszer az öregbik a
királyhoz ment és azt mondja neki:
— Fölséges király, szerelmetes atyám, már én tizennyolc

esz-
tendős vagyok, és a napfényt mégsem láttam, azért könyörgök fel-
ségednek, hogy hadd mehessek sétálni.
Felel a király:
— Édes leányom, az meglehet, hanem hogyha kimégy, többet
vissza nem jöhetsz.
A leány nem gondolt azzal, hanem elment egy tó mellé sétálni.
Egy nagy sárkány kijött a vízből, s a leányt elvitte. A király várta
a leányát, de az csak ottmaradt. Azután a középső is, mikor tizen-
nyolc esztendős volt, az atyjához ment, és mondá neki:
— Fölséges király, édes atyám, azért könyörgök, hogy hadd me-
hessek sétálni.
Az atyja azt mondotta:
— Édes leányom, hogyha elmégy is, nem bánom, de majd te is
odaveszel.

A leány nem gondolt vele, csak elment az is ahhoz a tóhoz,
amelynél a nénje elveszett: tehát mikor odaért, egy nagy irtóztató
sárkány a vízből kijött, s a leányt elvitte. A király ezen igen nagy
búban esett. Azután nemsokára a kisebbik is az atyjához ment és
mondta:
— Fölséges király, szerelmetes atyám, könyörgök, eresszen sé-
tálni: én már tizennyolc esztendős vagyok, mégis a napot nem lát-
tam: akarnék sétálni.
A király megengedte. Az is elment a tóhoz, akinél a nénjei
elvesztek. Mikor odaért, azt is egy sárkány elvitte. Már itt a
király oly nagy búban esett, hogy magán nem tudott segíteni, csak
búsult.
Abban a városban volt egy vénasszony, akinek három fia volt,
az egyik volt Estve, a másik Éjfél, a harmadik Hajnal. A király
kurrentáltatta, hogy aki a leányainak híreket tudja mondani, fele
királyságát neki adja. A vénasszony, hogy azt meghallotta, mind-
járt gondolta magában: az én fiaim sokat járnak, talán valamelyik
tud hírt mondani felőlük. Mikor aztán az Estve hazament, annak
enni adott, azután mondá neki:
— Fiam, már régen nem voltál idehaza, azért maradj, feküdj le,
s aludjál.
De az Estve azt mondta, hogyha az Éjfél idehaza ér, nem jó lesz;
de mégis az anyja szavára megmaradt. Az anyja elbújtatta és el-
aludt; azután az Éjfél is hazajött: annak is enni adott, és annak
is azt mondotta: Fiam, már régen nem voltál idehaza, feküdj le és
aludjál. De az is azt mondotta, hogyha a Hajnal hazaér, rosszul
lesz a dolog. Felel az anyja: Majd elbújtatlak. Az is lefeküdt és
elaludt. Végre a Hajnal is hazajött, az is evett és lefeküdt. Mikor
már kialudták magokat mind a hárman, fölkeltek és hogy egymást
meglátták, mind a hárman megijedtek. Az anyjok pedig azt mon-
dotta nekik:
— Látjátok fiaim, mind a hárman az én fiaim vagytok, azért
mit féltek egymástól? Hanem azt kérdem, hogy nem láttátok-e a
király leányait? Mert azt mondotta, hogy annak ki híreket hozza
a leányoknak, fele királyságát adja.
Felel az Estve: — Én nem láttam — az Éjfél: — Én sem láttam
sehol. — Azután felel a Hajnal: — Én láttam, és nem hogy hírt
tudnék felölök mondani, de még haza is hozom őket. Hanem men-
jen kend a királyhoz és mondja meg neki, hogy csináltasson egy
háromszáz öles láncot és a végiben hét mázsás karikát.
Az anyjok elment a királyhoz és megbeszélte, hogy az ő Hajnal
fia mit mondott. A király nagy hamarsággal, valamennyi kovács és
lakatos volt, mind összehívatta és megparancsolta nekik, hogy mentül
előbb lehet, a láncot megcsinálják; meg is lett. Azután elmentek az
erdőbe mind a hárman. A Hajnal az Estvének azt mondja:
— Eredj, vidd fel a fára ezt a láncot, s kösd meg.
Estve nem bírta felvinni a láncot. Azután az Éjfélnek is mondá,
hogy vigye föl és kösse meg. Az Éjfél felvitte s meg is kötötte,
azután lejött a fáról. Végre mind a hárman összeesküdtek, hogy
míg egy csöpp vér lesz bennük, addig egymást el nem hagyják.
Azután az Estvének mondja a Hajnal, hogy menjen le a lyukba:
az Estve azt mondta, hogy ő nem mer lemenni, azután az Éjfélnek
mondta, hogy menjen le: de az is csak azt mondta, hogy ő sem
megy le: ismét összeesküdtek, hogy míg ő fel nem jön a lyukból,
addig ott legyenek.
Végre a Hajnal lement a föld alá, és ott egy rézvárra bukkant,
abba bement és a király leánya ott volt. Mondá a leány:
— Jaj kedves Hajnalom! Mi hozott ide? Menj hamar, mert ha a
sárkány hazajön, ezer lelked lesz is, összeszaggat.
Felel a Hajnal:
— О engem össze nem szaggat, hanem mondd meg azt nekem,
hogy micsoda erős az a sárkány?
Felel a leány, hogyha haza jön, egy buzogányt bevet a várba:
hogyha az udvarban veti, akkor oda vagy, de ha be nem tudja
vetni, akkor nem lesz oly erős; és pedig egy-egy itce pálinka az
itala és egy kenyér az étele. Mondá a legény: Add nekem a pálinkát
és a kenyeret. A leány odaadta, a Hajnal megette. A sárkány mikor
ment, egy nagy buzogányt vetett a vár felé nagy haraggal, hanem
be nem tudta a várba vetni: a legény kimegy eleibe a sárkánynak,
a sárkány nagy haraggal neki, és összementek, de a Hajnal a föld-
höz vágta és hat fejét levágta, s így megölte; azután a leányhoz
bement, a leány nagy örömmel a nyakába esett és megcsókolta, s
azt mondta: Már édes Hajnalom, én a tied vagyok, te pedig az
enyim. Azután a Hajnal kérdi: Hát ezt a rézvárat nem lehetne-e
elvinni velünk? Felel a leány: Itt van egy rézvessző, azzal vágd
meg a várat, és rézalma lesz belőle. Azután elmentek a másik
várhoz, az meg mind csupa ezüst volt; abba bementek; ott volt a
középső leány: az is megijedt, hogy mi hozta oda őket, mondá:
— Menj el édes Hajnalom, mert ha ezer lelked lesz is, megöl az
uram. A Hajnal kérdi, hogy mit eszik? Felel a leány: Egy itce pá-
linkát és két kenyeret.
Mondá a Hajnal: Add nekem azt a pálinkát. A leány neki adta
és a kenyeret megette, a pálinkát megitta. Egyszer a sárkány a
ház falához hajította a buzogányt, a Hajnal pedig kiment és azt is
megölte. Azután ezt a várat is az ezüstvesszővel megütötte, és
mindjárt egy ezüstalma lett. Végre a harmadikhoz mentek, az is
nagyon megijedt és monda:
— Menj el, édes Hajnalom, mert az én uram oly erős, mint a
másik kettő, az téged megöl, ha ezer lelked lesz is.
Kérdi a Hajnal:
— Mit eszik a te urad?
Felel a leány: Egy itce pálinkát és három kenyeret.
Mondá a Hajnal: Add ide a pálinkát és a három kenyeret; ezt
megette, amazt megitta, azután a sárkányt várta nagy haraggal.
Egyszer látja, hogy jön egy iszonyú sárkány, akinek tizenkét feje
volt; már messzirül megérezte, hogy valaki van a házánál. Azért
nagy haraggal hazamegy, de a Hajnal nem volt rest, fölugrik és
úgy a földhöz vágja a sárkányt, hogy csaknem egészen elbukott a
földben, a kardját kirántotta és mind a tizenkét fejét levagdalta;
azután nagy örömmel fogadták, végre az aranyvesszővel megcsap-
ta a várat, s mindjárt aranyalma lett. Azután elmentek a lyukhoz,
elsőben a leányokat felküldötte, utoljára maga ment föl; a király
vára mellett feldobta az almákat és három vár lett, úgymond
arany, ezüst és réz; azután mindenik a maga várába ment lakni.
Reggel, hogy a király folkölt, csak elálmélkodott rajta, hogy micso-
da szép várak épültek az ő vára mellett, mindjárt odament és hogy
látta leányait, nagy örömmel készültek a lakodalomra, annak meg-
történte után most is élnek, ha meg nem holtak.
(1810-es évek)
A kis kakas gyémánt félkrajcárja
Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa.
Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egy-
szer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meg-
látja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
— Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
— Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a
kincses kamrájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerí-
tése tetejére, elkezdett kiabálni:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor
meg a kis kakas az ablakára repült, onnan kiabálta:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megharagudott erre a török császár.
— Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabál-
jon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi
a kútban:
— Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet!
Erre a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kis kakas megint
felszállott a török császár ablakába:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
— Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő
kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe
vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
— Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki
begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! — Erre a begye mind ki-
eresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott
az ablakba:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
— Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a
méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint
elkezdi a kis kakas:
— Szídd fel begyem a darázst, szídd fel begyem a darázst.
Erre a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott
a török császár ablakába:
— Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
— Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide
a bő bugyogom fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő
bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
— Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd
ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a
török császár farát. Felugrik erre a török császár:
— Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast: vigyétek hamar
a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcár-
ját.
Bevitték a kis kakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a
maga nótáját:
— Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét.
A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony
lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.
(Hódmezővásárhely, 1860—70-es évek)
A kóró és a kismadár
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a
kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.
— Kis kóró, ringass engemet!
— Nem ringatom biz én senki kismadarát!
A kismadár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, men-
degélt, talált egy kis kecskét.
— Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kisma-
darat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.
— Farkas, edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni,
kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy falut.
— Falu, kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni,
kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.
— Tűz, égesd meg a falut!
Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, far-
kas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró
mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.
— Víz, oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem
ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem
ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.
— Bika, idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem
ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem
ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse rin-
gatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót.
— Furkó, üsd agyon a bikát!
Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem
ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment far-
kas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kó-
ró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget.
— Féreg, fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika
nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment
falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment
kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a
kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.
— Kakas, kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót;
szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a
víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti
a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a
kórót; a kóró bezzeg ringatta a kismadarat.
Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott
volna. 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella