865. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (13. rész, szavak száma: 381)

Fordította: Rab Zsuzsa

 

„Hát te pogány, hová lettél,
hol bóklásztál-tekeregtél?” -
rivallt rá a csuda-cet.
A sügér térdre esett,
megvallotta, vétett nagyot,
bocsánatért rimánkodott.
„No, majd Isten megbocsát! -
szegte a cár a szavát. -
De hogy megbocsásson mindent,
véghez kell valamit vinned.”
„Mondd! Én mindent megteszek!”
szólt a sügér, s reszketett.
„Tekergő vagy, kószálsz szerte,
tudod hát, hol van elrejtve
cárlány gyűrűje.” „Igen.
Uram-cárom, meglelem!”
„Kerekedj hát útra nyomban,
s hozd ide, míg jó dolgod van!”

Cárja előtt meghajolt
a sügér, és elloholt.
Összerúgta még a patkót
az őrséggel: nyisson ajtót,
hat kishalat emellett
gyorsan képen teremtett,
és, mint aki rendet csinált,
egy mocsár legmélyére szállt,
s mélyéről a mocsárnak
egy ládikát kiásott.
Kilenc mázsa volt a láda.
„El nem bírom ezt, hiába!”
És a sok-sok heringet
összekürtölte mindet.

A heringek sorbaállva
befogták magukat hámba,
nem hallatszott közbe más:
nyögdelés meg jaj gátas,
könnyük-verítékük csordult,
de a láda meg se mozdult,
erőlködtek hiába,
egy helyben volt a láda.
„Csak korbácsot érdemeltek,
nem ám vodkát, ti heringek!”
szólt a sügér, és szaladt,
hívott egypár tokhalat.

A tokhalak jönnek végül,
megemelik egy pissz nélkül
azt a homokba ragadt
ládikát egy perc alatt.
„Rajta, húzzátok, legények,
cár urunk elé vigyétek!
Én meg addig leúszom,
tengermélyben aluszom,
kiszunyókálom magamat,
mert a szemem majd leragad!”
Hamar búcsút int nekik
a sügér, aztán pedig
a kis tó felé iramlik,
ahol verekedett addig,
folytatni tán a csatát -
azt már nem tudom. De hát
Ivánunkhoz visszatérve
búcsúzzunk el tőle végre.

Zúg a tenger-óceán.
Ül a fenyéren Iván,
csöndes nótát fújdogálva,
a mélyből a cetet várja.
A homokra mellette
táltoskája hevert le.
Az ékes Nap már hanyatlik,
már a nap estébe hajlik,
napnyugaton már az ég
mind halványabb fényben ég,
de még mindig nem jön a cet.
„Haj, te pogány, haj, te veszett!
Nyúzzanak meg ördögök! -
Ivánunk így dörmögött. -
Amire beesteledik,
azt a gyűrűt megkeresed,
azt ígérted meg nekem,
átkozott istentelen!
És te... nézze meg az ember!”
Felsustorgott, forrt a tenger,
kibukkant a csuda-cet,
Iván felé evezett.
„Iván, amit tettél értem,
azért fogd, amit ígértem! -
Azzal hátát emelte,
s Iván elé vetette

a ládikát, partra dobta,
hogy rengett a föld alatta. -
Itt a hálám! Fogd, vigyázz!
Ha még kellek, megtalálsz.
Amit tettél, nem felejtem.
Te se felejts, Iván, engem!” -
búcsúzott a csuda-cet,
és a mélybe evezett.