866. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (14. rész, szavak száma: 656)

Fordította: Rab Zsuzsa

A táltoska akkor ébredt,
ugrott nagy vidáman négyet,
patájával dobbantott,
gazdájára pillantott.
„Derék cár a Cet-fia Cet,
bőkezűen megfizetett!
Hát köszönjük, csuda-cet -
szólt a ló, örvendezett. -
Te meg, gazdám, készülj, menjünk,
visszaútra kerekedjünk,
igyekezzünk mégpedig,
időnk holnap letelik,
az a vén cár eleped még!”
Felelt Ivánuska: „Mennék,
csakhogy nehéz a láda,
nem bírom el, hiába!
Olyan súlyos, mintha benne
ötszáz ördög hemperegne!
Megpróbáltam háromszor,
olyan nehéz, nem mozdul,
minthogyha kőszikla volna!”
A lovacska, szót se szólva,
egy lábával fölvette,
a nyakába vetette,
mint a pihét, olyan könnyen.
„No, Iván, most gyerünk innen,
vár a cár holnapra, tudd!
S hosszú még a visszaút!”

Virrad a nap, a negyedik.
Lován Iván megérkezik.
Fut a cár a tornácra.
„Hol a gyűrű?” - lármázza.
Leszáll Iván, s így szól bátran:

„Itt rejtőzik a ládában.
Kérted, elhoztam neked!
Hívj össze egy ezredet,
mert a láda kicsi ugyan,
de iszonyú nagy súlya van!”
Testőreit hivatta
a cár, s parancsba adta:
vigyék termébe a ládát.
Megkereste Hold-leányát.
„Itt a gyűrűd, ékesem! -
mondta neki mézesen. -
És most már, az Isten látja,
nincsen semmi akadálya,
holnap reggel én veled
lakodalmat ülhetek.
Gyere velem, hogy megnézzed
elveszített gyűrűcskédet,
ott van kinn az udvaron.”
Szólt a Hold-leány: „Tudom,
csakhogy, engedd megvallanom:
nem lehet még lakodalom!”
„Jaj, miért nem, csillagom?
Hiszen szeretlek nagyon,
és... bocsásd meg szavam, kérlek,
kellesz nagyon feleségnek!
Hogyha nem leszel enyém,
reggelig sem élek én!
Szánj meg engem, Hold-leánya!”
Felel a lány nagy sokára:
„Ősz vagy, vén vagy, éktelen,
hogyan élhetnél velem?
Zsenge leány vagyok, nézz meg!
Mind a cárok nevetnének,
volna csúfság, hahota:
nagyapó meg unoka!”
Kiált a cár: „Aki nevet,
meg is járja, elhiheted!
Haddal rontok népére,
egész nemzetségére!”
„Ha nevetnek, ha nem, értsd meg,
nem lehetek feleséged.
Télen virág nem fakad!
Én szép vagyok - te magad
nem kérkedhetsz ezzel nagyon” -
feleli a cárhajadon.
A cár a válaszra kész:
„Vén vagyok, de nagy vitéz!
Ha felöltözködöm szépen,
akárkinek a szemében
szép szál dalia vagyok.
Házasodni akarok!
Minek egyébbel törődnöm?”
Szól a lány: „De én törődöm!
Annyit mondok, cár, neked,
soha férjhez nem megyek
ilyen csúfhoz, vén bolondhoz,
tar homlokú fogatlanhoz!”
Megvakarta a fejét
a cár, s búsan így beszélt:
„Szép hajadon, mit csináljak?
Feleségemül kívánlak,
de te nem tudsz egyebet:
nem megyek és nem megyek!”
Szólt a Hold-leány: „Beszélhetsz!
Nem is megyek ilyen vénhez!
Ifjú legény ha lennél,
menyegzőre vihetnél!”
„Lelkem-cárnőm, legyen eszed!
Hisz újjá nem születhetek!
Isten tehet csak csodát.”
A hajadon így kiált:
„Ha van elég bátorságod,
megifjulhatsz, majd meglátod!
Figyelj: holnap hajnalon
térés-tágas udvaron
a fényes nap virradtáig
három nagyüstöt szolgáid
sorban felállítsanak,
alájuk fát hordjanak.
Egyben jeges víz csobogjon,
másikban forró víz forrjon,
harmadikban tej legyen,
az is forrjon gyöngyösen.
Ha dalia kívánsz lenni
s engem feleségül venni,
minden ruhádat vesd le,
mássz a tejjel telt üstbe,
majd a forró vízbe menj be,
végtire a jéghidegbe,
s majd, atyám, csodálkozol:
szép vitézzé változol!”

Nem szólt a cár, szólni restellt.
Hivatta a kengyelmestert.
„A tengerhez kell talán
mennem újra? - szólt Iván. -
Felségedet meg ne sértsem:
nem megyek egy világért sem!
Elég volt belőle már!”
„Nem, nem, Iván - szólt a cár. -
Holnap, a nap virradtáig
három nagy bográcsot állít
udvaron a szolgahad.
Alájuk fát hordanak,
egy üstben jeges víz csobog,
másikban forró víz lohog,
harmadik üstben pedig
forró tej zubog, szinig.
Hát neked kell próbát tenned,
magadat majd belevetned
mindháromba, sorjában.
Bátor vagy-e, meglátom!”
„Hát innen fúj, cár úr, a szél!
Ivánuska így én beszél. -
Malacot, pulykát, tyukot
forráznak csak. Nem vagyok
se pulyka, se tyúk, se malac,
ezért, cár, hiába hivatsz!
Hideg vízben még talán
magamat megmártanám,
de hogy forró vízben, tejben?
Nem, hiába kérlelsz engem,
cár, hiába ravaszkodsz,
mert Ivánon ki nem fogsz!”
„Ágaskodni mersz előttem? -
kiáltott a cár dühödten,
öklét rázva. - Márpedig
hogyha holnap reggelig
nem hajtod parancsom végre,
adlak hóhérok kezére,
azok olyan legények:
téged ízekre tépnek!
S most takarodj, ne lássalak!”
Ivánunk sírásra fakadt,
s ahol kis lova pihent,
a szénapadlásra ment.