864. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (12. rész, szavak száma: 700)

Fordította: Rab Zsuzsa

Másnap, fényes reggelen,
szálltak már a tengeren.
Röppen a ló, mint a sárkány,
döng patája a cet hátán.
Az a szegény csuda-cet
sóhajt egy keserveset:
„Megkérdtétek-e a Napot,
mikor nyerek bocsánatot?”
így szólt a ló: „Csuda-cet,
Várjál még egy keveset!”

Azzal a faluba szalad,
hív magához muzsikokat,
rázza sötét sörényét,
ígyen kezdi beszédét:
„Szavamat jól ügyeljétek,
igazhitű keresztények!
Hogyha nem kíván senki
tengermélyre süllyedni,
szedje gyorsan sátorfáját,
mert rögtön szörnyű csodát lát:
tenger mélye felmordul,
a csuda-cet megfordul...”
A muzsikok s mind a népek,
igazhitű keresztények
kiáltoztak: „Jaj nekünk!
Szaladjunk, mert ittveszünk!”
Azzal házukba futottak,
mindent szekerekre hordtak,
javaikat felrakták,
és a cetet elhagyták.
Mire a reggelből dél lett,
nem maradt egy árva lélek,
úgy menekült mind, akár
akit kerget a tatár!

Lép a ló a cet farkára,
vágtat a kopoltyújára,
kiált neki egy nagyot:
„No, csuda-cet, itt vagyok!
Azért volt a büntetésed:
elkövettél szörnyű vétket,
harminc hajót bekaptál,
amíg csak jól nem laktál.
Ha azokat elbocsátod,
nagy bűnödre lesz bocsánat,
begyógyul majd sok sebed,
gyöngyen telik életed.”
Alig hogy ezt végigmondta,
már a zabláját harapta,
egy ugrás, egy pillanat -
már a fenyéren szaladt.

Mozdult a cet, szabadulva.
Mintha nagy hegy rendült volna!
Száját nagyra tátotta,
rendre kibocsátotta
a hajókat mindenestül,
vitorlástul, emberestül.

Támadt akkora lárma,
hogy a tenger királya
felriadt. Ágyúk dörögtek,
nagy réztrombiták zönögtek,
a vitorlák feszültek,
árboc-zászlók repültek,
pópa állt a hajó orrán,
buzgó hálaimát mondván,
jó evezőslegények
száján harsant víg ének:
„Haj, a tenger kék hullámán,
ég aljáig érő hátán
ékes hajók szaladnak,
jó vitorlák dagadnak...”

Forrt a víz, tajtékot vetett.
Vitte a szél az éneket...
Az a cet, a csuda-cet,
ujjongott, örvendezett,
száját hatalmasra tátva,
habot hányva kiabálta:
„Hogy mondjak köszönetet?
Mit tehetek értetek?
Hozzak fel színes kagylókat,
szép halakat, ragyogókat?
Kell igazgyöngy nagy halom?
Amit kértek, megadom!”
„Nem, csuda-cet, semmi se kell -
Ivánuska ígyen felel. -
Egyet tehetnél azért:
bukj alá a gyűrűért,
azt kéri a cárkisasszony,
a jövendő cárné asszony.”
„Jól van, jól van, megteszem,
amit csak kérsz, szívesen!
Napvirradtig felkutatom,
amit kér a cárhajadon!”
S tenger mélyére a cet
nyomban leereszkedett.

Alighogy leért a mélybe,
tokhalak gyűltek köréje.
A cet, uruk-királyuk,
szóval fordult hozzájuk:
„Cárlány gyűrűjét, legények,
hajnalig megkerítsétek!
Rejti pántos vasláda.
Aki azt megtalálja,
annak szépen megköszönöm,
udvari nemessé ütöm!
Ha nem lesz meg, mondhatom,
megbánjátok majd nagyon!”
A tokhalak meghajoltak,
csatarendben elvonultak.

Hosszú órák elteltek.
Két fehér tok közelgett.
Alázatos szóba kezdtek,
ezt jelentették a cetnek:
„Hogy szólhassunk, megengedd!
Beúszkáltuk a tengert,
még a medrét is felástuk,
de a ládát nem találtuk.
Csak egy kis sügér akad,
ki parancsolatodat
teljesíthetné, mert hiszen
úszkál hosszában-széltiben.
Küldenénk a gyűrüért,
de nem leljük a sügért!”
„Kerítsétek elő nyomban,
jelenjék meg kabinomban!” -
rivallt mérgesen a cet,
a bajsza is reszketett.

Meghajolt a két tok erre,
mentek a tanácsterembe,
hogy ott papírra róják
a cet parancsolatját:
menjenek futárok tüstént,
azt a sügért megkerítsék!
„Írom én! - szólt a durbincs,
mivel más dolgom úgysincs.”
A főtanácsos, a harcsa,
nevét alákanyargatta,
a vörös rák se késett,
ütött rá nagy pecsétet,
aztán hivattak két delfint,
megmondták: a sügér eltünt,
cári parancs: keressék,
hamar előkerítsék
azt a csavargót, nagyszájút,
azt a szerteszét kószálót,
s hogyha meglelik végre,
vigyék a cár elébe.
A delfinek meghajoltak,
csatarendben elvonultak.

Keresték a tengerben,
széles folyómedrekben,
öblök sima tükre alatt,
beúszkáltak minden tavat,
de csak elő nem kerül!
Dolgukvégezetlenül,
majdnem sírva visszatértek...

Útban egy kis tóhoz értek.
Mit hallanak: a tóban
lárma, csetepaté van.
No, a tóba befordultak
a delfinek, mélyre buktak,
hát: a sügér s egy kárász
civakodik ott, lármáz,
a nád tövén verekszenek.
„Csönd! Elment a jó eszetek?
Mi ez a szitok-átok?” -
rivallták a futárok.
„Hát titeket ki kérdezett? -
a sügér így vitézkedett. -
Nem tréfálok, nem bizony!
Mindőtöket megszurom!”
„Haj, te csavargó, nagyszájú,
hallod, szerteszét kószáló!
Bitang, te csak tekeregsz,
duhajkodol, verekedsz,
nemhogy veszteg otthon ülnél!
No de markunkba kerültél!
Itt a parancs, lásd! A cár
színe elejibe vár.”

A delfinek akkor fogták,
uszonyánál megragadták,
és már vitték. Rúgkapált
a sügér, meg kiabált:
„Aki jót akar, eresszen!
Egy kicsit még hadd verekszem!
A kárász, az átkozott,
mindenfélét rám fogott,
tegnap, világ hallatára,
becsületemet gyalázta...”
Még sokáig kiabált,
végül megadta magát.
Uszonyánál szorítva meg,
vitték gyorsan a delfinek
egy szót többet nem ejtve.
Vitték a cár elejbe.