863. mese...

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (11. rész, szavak száma: 1061)

Fordította: Rab Zsuzsa

Mi ez a ribillió?
Vetésbe szökött a ló.
Addig hajszolják-üldözik,
pányvát dobnak, megkötözik.
Ágra holló telepszik,
aranytrombitát zendít,
igaz lelkek csudájára
azt zöngeti trombitája:
„Hallgassátok a mesét -
élt egy férj meg feleség,
az ember a tréfát mondta,
az asszony meg tódította,
abból főztek lakomát,
meghívtak sógort, komát!”
De ez csak a legeleje,
ezután jön a veleje.
A kapuban ma este
így dalolt a legyecske:
„Tudjátok-e, mi újság van?
Civakodás van a házban,
napa veri a menyét,
rúdra kötözi szegényt,
kezét-lábát meggúzsolja,
cipellőjét lehúzkodja:
»Eztán hajnalban, tubám,
nem járkálsz legény után!«”
Az elejét hallottátok,
most a mesét hallgassátok.

A tengerhez visszatért
Ivánunk a gyűrűért.
Szállt a táltos, mint a fecske,
elértek még aznap este
a mennydörgő tengerig,
egy futásra mégpedig.
Már a parthoz közel járnak,
azt mondja a ló Ivánnak:
„Ivánuska, jól vigyázz,
egy-két percecskét ha vársz,
kiérünk a tengerszélre,
tenger-óceán fenyérre.

Az óceán közepén
csuda-cet fekszik, szegény,
ott kínlódik már tíz éve,
nem tudja, hogy mi a vétke,
s hogy válthatná meg magát.
Téged is kér majd, ha lát,
menj el a Nap országába,
kérj bocsánatot számára.
Ígérd meg, hogy úgy csinálsz.
El ne feledd, jól vigyázz!”

El-kiérnek a fenyérre,
tenger-óceán szélére.
Az óceán közepén
csuda-cet fekszik, szegény,
oldala mind teleszántva,
karósövény beleásva,
farkán vadon rengeteg,
hátán házak, emberek,
száján parasztok szántanak,
szemén sereg gyerek szalad,
bajsza közt zöld tisztások,
gombát szednek kislányok.

Röppen a ló, mint a sárkány,
döng patája a cet hátán.
Az a szegény csuda-cet
sóhajt egy keserveset,
aztán szóra nyílik szája,
felszól hozzájuk zihálva:
„Hová, uraságotok?
Szerencsével járjatok!”
„Jövünk a cár városából,
egyenest a Hold-leánytól -
szólt a ló. - Üzent velünk.
Napkelet felé megyünk,
a Nap aranyteremébe.”
A szegény cet kérve kérte:
„Kérdjétek meg a Napot,
nyerek-e bocsánatot?
Mit hibáztam, mit vétettem?
Ugyan miért büntet engem?”
„Jól van, cethal, megteszem -
felelt Iván - szívesen!”
„Segíts meg, irgalmas lélek,
látod, gyötrelemben élek,
már tíz éve fekszem itt!
Nem leszek adós, ne hidd!” -
így kérleli Ivánt a cet,
sóhajt megint keserveset.
„Jól van, cethal, megteszem -
felelt Iván - szívesen!”
A táltoska meg alatta
megugrott, szökkent a partra,
port kavart a patája.
Bámult a cet utána!

Messze mentek vagy közelre,
lent vagy fönt, hová és merre,
ösvényen vagy nagyuton,
én bizony azt nem tudom.
Mert rövid a mese útja,
hosszú annak, ki befutja.
Az csak a tudnivaló,
oda vágtatott a ló,
ahol (nekem ennyit mondtak)
ég a földdel összeolvad,
lányok fonják ott a szöszt,
guzsalyuk a felhők közt.

Iván búcsút int a földnek,
Már az égbolton röpülnek.
Mint a kiskirály, Iván
vágtat, hetyke és vidám.
„Haj, de szép! - Ámulva néz szét. -
Bizony, a mi földünk is szép -
szól, hogy lova fenn terem
azúrszínű réteken -,
de nem fogható az éghez,
az aranyhoz meg a kékhez,
hiszen milyen is a föld!
Hol fekete, hol meg zöld,
itt a szántó halaványkék,
minden rögön fénysugár ég!
Nézz csak oda, lovacska,
mintha hajnal hasadna,
úgy tündöklik messze Kelet,
a Nap birodalma lehet.
Látod azt a palotát?” -
kérdi Iván a lovát.
„A Hold-leány palotája,
majdani cárnénk tanyája -
szólt a táltos, s csak futott. -
Éjjel a Nap alszik ott,
nappal meg a Hold világa
fekszik le a nyoszolyára.”

Ott van már a palota
kristályboltos kapuja.
Oszlopai, íves boltja
aranykígyókkal befonva,
három csillag odafent.
Körülötte csuda kert,
csuda kertben ezüstágon
sárig-arany kalitkában
ég-madarak zengenek,
fújnak égi éneket.
A palota olyan tágas,
mint tíz falu meg egy város,
és a csillag-szobában
kereszt fénylik magában.

A kis táltos hogy befordul,
leszökken Iván a lóról,
indul a Hold elébe,
kezdve ilyen beszédbe:
„Hold-fia Hold, szép jó napot!
Péter-fia Iván vagyok,
messziről hozok neked
szívbeli üdvözletet.” -
„Ülj le, Iván, Péter-fia -
mondta a Hold, Holdnak fia -,
és beszéld el, rendre rend,
mit keresel idefent,
Földről ide hogy jutottál,
milyen nemzetbéli volnál,
ide hozzánk mi hozott?
Beszélj, de csak igazat!”
„Én a Földről jöttem hozzád,
hazám: igazhitű ország -
kezdi beszédét Iván. -
Mögöttem az óceán,
küldött cárlány, Hold-leánya,
jöjjek el a palotádba,
hogy fogadj el, kérjelek,
s ő nevében kérdjelek:
»Azt kérdi szülötte-lánya,
mért van rejtve az orcája?
Nem ragyog rám fényesen,
három éj-nap nem lelem,
kérdd meg aztán tüzes bátyám,
mért bujkál felhők homályán,
ködbe burkolja magát,
nem küldi rám sugarát!«
Ezt üzente alighanem.
Forgatja a szót ügyesen,
Így mondta a cárleány?
Biz én meg nem mondanám!”
„Milyen cárleány?” „De hiszen
mondom: a Hold-lánya üzen.”
„A Hold-lánya? Akkor hát
te fogtad el őt magát?” -
kérdezte a Hold, Hold-fia.
Felelt Iván, Péter-fia:
„Én, a cár úr szavára!
Vagyok fő-fő szolgája,
útra küldött uram-cárom:
kerítsem meg mindenáron,
adott rá három hetet,
halállal fenyegetett,
ha nem térek meg időben.”
Sírt a Hold nagy örömében,
vonta Ivánt szívére,
simogatta-becézte.
„Ivánuska, Péter-fia! -
kiáltott a Hold, Hold-fia. -
Jó hírt hoztál, mondhatom,
meg sem is hálálhatom!
Mennyit sírtunk már miatta!
Egész országom siratta!
Három éjjel, három nap
ezért rejtem arcomat,
sűrű fellegekbe vontam,
csak búsultam-szomorkodtam,
nem aludtam, gyászoltam,
nem is ettem gyászomban.
Fényes fiam bánatában
rejtőzködött vakhomályban,
ködbe burkolta magát,
nem hintette sugarát,
mind csak szép hugát siratta,
őt kereste, szólogatta.
Nem beteg? Nem bús? Hogy él
ékes lányom ott - beszélj!”
„Hát, nem mondom, szép hajadon,
de úgy látom, satnya nagyon.
Összeérne derekán
a tíz ujjam, oly sovány.
Majd talán ha feleség lesz,
kigömbölyül, szép kövér lesz.
Merthogy elveszi a cár.”
Kiált a Hold: „Vén szamár!
Hetvenéves vén korára
áhítozik ifjú lányra!
Abból nem eszik, hiszen!
Hoppon marad, esküszöm!
Lám csak, mire vetemedett:
ott aratna, hol nem vetett!
Ne is mondd tovább - elég!”
Iván így folytatta még:
„Ha még egyre megkérhetlek:
bocsáss meg a szegény cetnek.
Óceánnak közepén
csuda-cet fekszik, szegény,
oldala mind teleszántva,
karósövény beleásva.
Engem kért a csuda-cet,
téged megkérdezzelek:
mért ez a nagy büntetése,
meddig tart még gyötretése,
és végét mi vetheti?”
Szólt a Hold: „Mondd meg neki,
elkövetett szörnyű vétket,
mívelt istentelenséget:
harminc hajót bekapott,
amíg csak jól nem lakott.
Ha azokat elbocsátja,
vétkét Isten megbocsátja,
begyógyítja sok sebét,
megvidítja életét.”

Iván akkor talpra szökött,
Hold-fia Holdtól elköszönt,
háromszor megölelte,
három csókkal illette.
„No, hát Iván, Péter-fia! -
szólt végül a Hold, Hold-fia.
Szívből köszönöm neked
én magam s fiam helyett!
Vidd el fényes áldásunkat
ékes hajadon-lányunknak,
mondd meg, hogy rágondolunk,
eztán nem szomorkodunk,
mondd meg: magát ne gyötörje,
fordul bánata örömre -
nem szakállas, rusnya vén
lesz ura, de szép legény,
az vezeti menyegzőre.
Utad szerencse kísérje!”
Szépen meghajolt Iván,
és már fenn ült táltosán.
Füttyentett, mint próbált vitéz.
Ló és lovas indulni kész.