862. mese..

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (10. rész, szavak száma: 947)

Fordította: Rab Zsuzsa

Másnap korán, nap virradtán
szólt a kis ló: „Ébredj, gazdám!
Hamar kerekedni kell,
indulunk próbára, fel!”
Ivánuska cihelődött,
útra készült, szedelődzött,
sátrat, kendőt, hímeset,
tálat, kancsót, ékeset,
a tengerentúli szépet,
a hűsítő csemegéket
iszákjába betette,
erőst be is kötötte.
Jó melegen felöltözött,
táltosa hátára szökött,
eltett egy kis kenyeret -
s várta őket Napkelet!
Cárleányért útra keltek.

Álló hétig nem pihentek.
Majd a nyolcadik napon
útjuk állta egy vadon.
Szólt a pöttöm ló Ivánhoz:
„Ott az út az óceánhoz.
Teljes éven át azon
evezget a hajadon,
egész évben csak két napon
jár ezeken a partokon,
akkor nem megy le a nap.
Holnap meglátod magad.”
Hogy ezt mondta, a kis táltos
nyargalt már az óceánhoz,
melyen egy fehérhabos
hullám táncolt, tarajos.
A kicsiny ló ott letette
gazdáját, és így intette:
„Verd fel itt a sátradat,
kendőre a tálakat,
sok tengerentúli szépet,
a hűsítő csemegéket,
te a sátor mögé bujj,
onnan figyelj, ott lapulj.
Messziről ha jő egy sajka,
tudd: a cárleány ül rajta.
Lép majd sátrad hűsébe,
eszik, iszik kedvére,
aztán, ha majd guszlát pöndít,
abból tudod: a perc eljött,
a sátorba fuss magad,
Hold-leányát megragadd,
fogd erősen, el ne engedd.
Szólíts, ott termek melletted.
Nevemet kell mondanod,
s ott leszek, azt tudhatod.
No, gyerünk. Csak arra ügyelj,
ha a lány jön, ne aludj el,
mert ha elszalasztanád,
szörnyű baj zudul le rád.”
A táltoska azzal eltűnt.
Iván a sátor mögé ült,
ügyelt, hogy ébren legyen,
a cárlány ha megjelen.

Felragyog a nap világa,
közelget a Hold-leánya.
Sátor felé lépdegél,
letelepszik, eddegél.
„Ez hát a híres hajadon!
Ez az a szépség? Mondhatom,
nincs szép rajta semmi se,
hazudott hát a mese -
dohogott Iván magában. -
Hány csudaszép cárleány van,
ez meg halvány, ösztövér,
a tíz ujjam összeér,
ha ráfűzöm derekára,
s lába - mint madárka lába!
Kinek kell, szöktesse el!
Énnekem ingyen se kell!”
Megpendült a guszla, zengett,
a hajadon dalba kezdett.
Iván észrevétlenül
mély álomra szenderül
a halk, édes dal szavától.
Alszik, nem is tud magáról.

Alkonyuk, a nap leszállt.
Költi a kis ló Ivánt,
patájával taszigálja,
nagy mérgesen rivall rája:
„Álomszuszék, aludj csak!
Holnap karóba húznak!
Nagy bajt zúdítasz magadra!”
Iván sírásra fakadva
kérlelte, segítse meg,
vétkét is bocsássa meg.
„Igazítsd el Iván dolgát,
eztán mindig hallgatok rád!”
„Isten megbocsát neked -
szólt a táltos. - Meglehet,
minden jóra fordul eztán.
De most el ne aludj, gazdám:
holnap reggel jó korán
kievez megint a lány
selyemsátorban hűselni,
édes mézzel töltekezni.
De ha elalszol megint,
senki rajtad nem segít!”
Majd eltűnik, mint a pára.
Iván pedig, szerte járva,
tört hajókból szegeket,
szilánkfákat szedeget:
megszúrni magát, hogy fájjon,
hogyha elnyomná az álom.

Másnap reggel, jó korán
közelget a Hold-leány,
ring a sajka parthoz úszva.
A hajadon partra húzta,
sátor felé lépdegélt,
hűselőzött, eddegélt,
akkor a guszláját vette,
csudaszépen megzengette,
hangjától Iván megint
majdnem hogy elszenderült,
hanem gyorsan talpra szökkent:
„Nem, nem fogsz ki rajtam többet!
Nem illansz el most, nem ám!
Foglyom leszel, Hold-leány!”
A sátorba ront, s a haját
kapja el, selyem fonatát.
„Héj, lovacska, pajtásom,
hamar hozzám, jó társam!”
Ott terem az. „Ügyes voltál!
Jól van, gazdám! No de most már
induljunk, toronyiránt!
Fogd erősen azt a lányt!”

Székvárosba érkeznek már.
Kiszalad a fölséges cár,
a lány kezét illeti,
palotába vezeti,
tölgyasztala főhelyére,
selyemfüggönyt von fölébe,
álmélkodva nézdeli,
szóval is édesgeti:
„Hold-leánya, ékességem,
legyél cárném, feleségem!
Mióta megláttalak,
szerelemtől lángolok!
Sólyomszemed ha rám villan,
téged látlak álmaimban,
s még nappal se nyughatom.
Ó, jaj, meggyötörsz nagyon!
Szólj nyájas szót, lelkem, kincsem!
Menyegzőre készen minden,
holnap, ha megvirradunk,
nagy lakodalmat lakunk,
s úgy élünk, mint a galambok.”

Nem ejtett a lány egy hangot,
nem figyelt egy szóra sem,
félrefordult gőgösen.
De nem ügyelt a cár erre,
gyúlt még forróbb szerelemre.
Magát térdre vetette,
kezét kezébe vette,
elejiről kezdte aztán:
„Csak egy nyájas szót szólj hozzám!
Mit vétettem én neked?
Azt, hogy megszerettelek?
Szegény fejem, szegény árva!”
Megszólal a Hold-leánya:
„Meghallgatom szavadat:
hozd fel három nap alatt
gyűrűm. Lent van tengermélyben.”
„Hé! Ivánt hamar elébem!” -
szólt a cár-parancsolat.
Majdhogy maga nem szaladt.

Futársereg loholt érte,
tuszkolták a cár elébe.
Szólt az fennen: „No, Iván,
tudod, hol az óceán!
Annak közes-közepébe
hullt a mátkám gyűrűcskéje,
ha azt felhozod nekünk,
adósaid nem leszünk!”
„Én az óceánt megjártam,
alig vonszolom a lábam,
s megint oda küldenél?” -
szegény Iván így beszél.
„Amit mondtam, azt megmondtam!
Kerekedjél útra nyomban! -
tombolt a cár, toppantott,
végül még rámorrantott: -
Nem vagyok-e urad-cárod?
Indulj hamar, mert megbánod!”
Készült Iván menni már.
Szólt a Hold-leánya: „Várj!
Majd a tengerpartra érve
tisztet tenni, kérlek, térj be
ékes smaragdszobámba,
ott üzenj rá apámra:
azt kérdezteti leánya,
mért van rejtve az orcája?
Nem ragyog rám fényesen,
három éj-nap nem lelem.
Kérdd meg aztán: tüzes bátyám
mért bujkál felhők homályán,
ködbe burkolja magát,
nem küldi rám sugarát?
El ne feledd!” „Nem felejtem,
persze, ha el nem felejtem.
De hogyha megmondanád,
ki a bátyád, ki apád.
Végül még összezagyválnám!”
Azt mondja az ékes cárlány:
„Bátyám a Nap, Hold apám.”
„Három napod van, Iván!” -
rivallt rá a cári mátka.
Ment Iván, indult az árva,
a szénapadlásra ment,
hol a táltoska hevert.

„Ivánuska, mi bajod van,
mért sírdogálsz búsultodban?” -
faggatja kis táltosa.
„Ilyen baj nem volt soha!
Megtetszett a cárnak nagyon
az a piszkafa-hajadon,
lagzit ülni most akar,
óceánhoz elzavar,
három napot adott végül,
hogy a tenger fenekéről
lány gyűrűjét felhozzam,
gyorsan, míg jódolgom van.
S az az ösztövér cárleány
még egy dolgot bízott reám:
Holdat, Napot megkérdjem,
mért bujdosnak sötétben.”
„Jól van. Megmondom azt is még:
ez még csak a kis segítség.
Lesz nagyobb is ezután!
Eridj aludni, Iván,
s amint a nap felsugároz,
indulunk az óceánhoz!”

Iván, hogy reggeledett,
három hagymát zsebre tett,
jó melegen felöltözött,
táltosa hátára szökött,
nekivágtak nagy útnak.
Fújjuk ki most magunkat!