861. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (9. rész, szavak száma:692 )

Fordította: Rab Zsuzsa

Székvárosba megérkeztek.
„Hát a madár? Megszerezted?” -
kérdi Ivántól a cár,
és a kémre sandikál.
Az meg, mintha unalmába,
csak a körmét rágicsálja.
„Persze hogy meg, cár uram!” -
felelt Iván. „És ugyan
hol van?” „Várj még, uram-cárom!
Néped szaladjon, bezárjon
minden ajtót, ablakot,
hogy sötét legyen, tudod.”
Szaladtak szolgák és urak,
csuktak ajtót, ablakokat.
Iván fogja iszákját,
kioldozza a száját.
„Bújj elő, madárka!” Nohát,
sose láttak olyan csodát!
Szemvakító fény áradt,
hogy a cár így kiáltott:
„Tűz van! Vizet! Ide! Oda!
Földig leég a palota!”
„Nincsen tűz, ne ijedezz,

a Tűzmadár fénye ez! -
mondja Iván, s nevettében
majd megszakad. - Hiszen éppen
a kedvedre hoztam el!”
A magos cár így felel:
„Derék dolog, hogy elhoztad,
lelkem megvidámítottad!
örülj te is: megteszlek
cári kengyelmesternek!”

Hápog csak, de szólni restell
a kém, a volt lovászmester.
Forr magában mérgesen:
„Nem lesz abból semmi sem!
Te takonypóc, ne gondold ám,
hogy ez mindig így lesz eztán!
Keverek új bajt neked,
de azt megemlegeted!”

Ezután úgy három héttel
összegyűlik öreg éjjel
a palotakonyhába
a cár úr pár szolgája.
Jó mézes sört kortyolgattak,
öreg mondát mondogattak.
Egyik szolga emígy szól:
„Halljátok! A szomszédtól
csuda könyvet szereztem ma.
Nem minthogyha vastag volna,
nincsen benne mese sok,
öt van csak, de olyanok,
hogy nem győznétek csodálni:
ember ilyet hogy talál ki!”
Ráharsan a szolgahad:
„Mondd el, miről szólanak!”
„Hát melyiket hallanátok?
öt mese van. Ím, halljátok:
egyik szól a csatákról,
a második a cárról,
a harmadik - az magáról
a keleti herceglányról,
a negyedik, azt hiszem,
Bobil hercegről... igen...
Ötödik... Mi is volt benne?
Ejnye... nem jön a nyelvemre...
Várjatok... gondolkodom...”
„Tán az ékes hajadon?”
„Az hát! Úgy van! Nem szól másról:
a szépséges cárleányról.
Engem biztatni se kell:
melyik mesét mondjam el?”
„A szépséges cárleányt mondd!
A cárból már elegünk volt!
Szép hajadon kell nekünk,
azzal vígabban leszünk!”
No, hát az, elterpeszkedve,
lassú szóval el is kezdte:
„Végin Burkusországnak
óceán van, tudjátok.
Partján amaz óceánnak
csupa böszörmények járnak,
pravoszláv lélek oda
el nem vetődött soha,
se nagyúr, se parasztember:
messzi az a pogány tenger.
Hanem akik ott jártak,
hírét hozták egy lánynak.
Nem akárki bizonyára:
a teli Hold ékes lánya,
a fényes Nap kishuga.
Olyan szép, hogy az csuda,
járkál piros kisbundában,
evez színarany sajkában,
ezüst evezője van,
maga evezget bizony,
dudorászgat, énekelget,
aranyhúrú guszlát penget...”

Hallja a kém, mit beszél.
Ugrik és fut, mint a szél
egyenest a palotába,
ráront nyomban cár urára,
földhöz veri homlokát,
s mézeskedve így kiált:
„Fényességes cár, kegyelem,
ne csapasd le bűnös fejem,
irgalmazzál szegénynek,
parancsold, hogy beszéljek!”
„Beszélj, de csak színigazat!
Össze ne hordj hetet-havat!” -
ült fel a cár fekhelyén.
Akkor folytatta a kém:
„A konyhában tanyázgattunk,
te egészségedre ittunk.
Egyik jó szolgád mesélt,
elmondott egy szép mesét.
Az a mese nem szólt másról:
Hold-leánya cárleányról,
s a te kengyelmestered
szakálladra esküdött:
azt a madárkát ismeri -
így hívni hogy nem resteli! -,
s még azzal is kérkedett,
könnyen elhozná neked!”
S újra bocsánatért esdett.
„Hé! Ide a kengyelmestert!” -
a cár így rendelkezett.
A kém sutba rejtezett,
a parancsot a futárok
nyomban elvitték Ivánnak.
Erős álomban lelték.
Egy szál ingben felverték.

Szavát a cár ígyen kezdte:
„Hallom ám, mivel kérkedsz te,
fogadkozol nagy fennen,
megörvendeztetsz engem,
hozol egy másik madárkát,
a szépséges Hold-leányát!”
„Dehogy mondtam én ilyet! -
Iván szörnyen megijedt. -
Nem kérkedtem-fogadkoztam,
nem én, hacsak nem álmomban.
Hát hiába ravaszkodsz,
rajtam ugyan ki nem fogsz!”
Felugrott a cár dühödten.
„Ágaskodni mersz előttem? -
kiáltott rá. - Márpedig
három hét ha eltelik,
s üres kézzel visszatérve
nem hozod színünk elébe
a Hold-lányát, esküszöm,
csücsülsz majd a hűvösön,
száradsz végül karó hegyén!”
Sírva fakadt Iván, szegény,
s ahol kis lova pihent,
a szénapadlásra ment.

„Ivánuska, mi a bajod,
a fejedet mért lógatod? -
kérdi táltosa nyomban. -
Tán kór emészt? Bajod van?
Rontás ért? Szólj valahára!”
Ráborul a ló nyakára
Iván, sírva öleli.
„Baj van, lovam! - feleli. -
Megint nagy útra kell mennünk,
Hold-leányát megszereznünk,
ez az én nagy bánatom!”
Szólt a kis ló: „Mondhatom,
bizony épp elég nagy baj ért.
De ne félj, segítek azért.
Látod, gazdám, kedvesem,
nem fogadtál szót nekem.
Megmondom, gazdám, azt is még:
ez még csak a kis segítség,
lesz nagyobb is ezután.
Most a cárhoz menj, Iván,
s mondd: »Hogy a lányt megszerezzem,
selyemsátrat kell fölvernem,
adj két kendőt, hímeset,
tálat, kancsót, ékeset,
mind tengerentúlit, szépet,
meg hűsítő csemegéket.«”

Megy a cár elé Iván,
mondja rendre, mit kiván:
„Hogy a cárlányt megszerezzem,
selyemsátrat kell fölvernem,
adj két kendőt, hímeset,
tálat, kancsót, ékeset,
mind tengerentúlit, szépet,
meg hűsítő csemegéket.”
„Jól van, nem bánom, legyen!” -
szólt a cár úr kegyesen.
S parancsolta, szaladjanak,
amit csak kér, megadjanak.
Vitéznek mondta Ivánt,
szerencsés utat kivánt.