860. mese...

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (9. rész, szavak száma:692 )

Fordította: Rab Zsuzsa

Örömében lovacskája
kerekedett volna táncra,
de látva a könnyeket,
majdnem elpityeredett.
„Ivánuska, mi bajod van,
mért sírdogálsz búsultodban? -
fut a ló a gazdához,
s lába körül ugrándoz. -
Ne titkolj előttem semmit,
ami lelked nyomja. Elhidd,
megsegítlek bajodban.
Vagy kór emészt? Bajod van?
Rontás ért? Szólj valahára!”
Ráborul a ló nyakára
Iván, sírva öleli.
„Baj van, lovam! - feleli. -
Az a fölséges akarat:
hozzam el a Tűzmadarat,
ez az én nagy bánatom.”
Szól a táltos: „Mondhatom,
bizony épp elég nagy baj ért.
De ne félj, segítek azért.
Látod, gazdám, kedvesem,
nem fogadtál szót nekem:
mikor idejövet, látod,
azt a tollat megtaláltad,
mondtam akkor teneked:
Bajt hoz, Iván! Föl ne vedd!
Bajba, szerencsétlenségbe
dönt a tűz-toll ékessége.
Megtudhattad most magad,
hogy jót mondtam, igazat.
Megmondom, Iván, azt is még:
ez még csak a kis segítség,
lesz nagyobb is ezután.
Most a cárhoz menj, Iván,
állj elébe, és mondd néki:
»Két tekenő búzát mérj ki
meg tengerentúli bort.«

De siessen vele, mondd.
Holnap, amint a nap felkel,
útra kelünk korán reggel,
mert ideje menni már!”

Hát, Iván kicsit se vár,
megy a cárhoz, mondja néki:
„Két tekenő búzát mérj ki
meg tengerentúli bort.
Siessenek vele, mondd,
holnap, amint a nap felkel,
útra kelünk korán reggel,
mert ideje menni már.”
Parancsot adott a cár,
a futárok szaladjanak,
amit csak kér, megadjanak.
Vitéznek mondta Ivánt,
szerencsés utat kivánt.

Másnap korán, nap virradtán,
szólt a kis ló: „Ébredj, gazdám!
hamar kerekedni kell,
indulunk próbára, fel!”
Ivánuska cihelődött,
útra készült, szedelődzött,
fogta a búzát, a bort,
egykettőre készen volt,
jó melegen felöltözött,
kis lova hátára szökött,
eltett egy kis kenyeret,
aztán - város, ég veled!
Elindultak Napkeletnek.

Álló hétig nem pihentek.
Majd a nyolcadik napon
értek egy sűrű vadon
közepébe. „Iván, meglásd,
találsz itt egy kerek tisztást -
szólt a táltos. - És azon
lesz egy színezüst halom.
Napkeltekor odagyűlnek,
vizet inni seregelnek
a Tűzmadarak. Gyerünk,
egyet ott szerezhetünk.”
S beszéde végére érve
fut a tisztás közepére.
Micsoda tisztás! A fű
smaragdos zöld, gyönyörű,
szellő játszadoz fölötte,
csillog a rét tündökölve,
virágokkal hímesen,
mesebeli-ékesen.
S mint a kő tenger vizében:
kerek tisztás közepében
ékes hegy emelkedik,
színezüstből mégpedig.
Fényét a nap rácsordítja,
sugarával pirosítja,
oldalán arany a fény,
gyertyaként ég tetején.

A lovacska egykettőre
felnyargalt a hegytetőre,
egy versztát, kettőt futott,
így szólt, mikor feljutott:
„Amikor a nap leszállott,
őrségbe kell, Iván, állnod.
Tekenőbe búzát önts,
a búzára bort is tölts,
a tekenő alá bújjál,
ne lássanak, úgy lapuljál,
onnan figyelj csöndesen,
el ne aludj percre sem!
Mielőtt a nap feltámad,
Tűzmadarak ideszállnak,
csipegetik búzádat,
maguk nyelvén kárálnak.
Te vigyázva, jól ügyelve,
csapj le gyorsan egyikükre,
aztán, ahogy elfogod,
kiálts nekem jó nagyot,
én nyomban itt termek érted.”
„Csakhogy mi lesz, ha megéget?
mondja Iván lovának,
s helyet készít magának
köpenyegét elterítve. -
Kesztyűt húzok jó előre.”
A csepp ló már ott se volt.
Iván pedig meglapult
a tölyűfa teknő alatt,
és ott csöndben fekve maradt.

Ahogy beéjjeledett,
fény támadt a hegy felett,
mint ha fényes nap kél reggel,
Tűzmadár-raj szállt sereggel,
ette-itta, ahány volt,
a búzával elegy bort.
Iván, leshelyére bújva,
nézi őket csak, bámulja,
nézi, nem hisz szemének,
s magában így beszélget:
„Hej, a pokolbéli lelkek
ugyan ideseregeltek!
Hogyha nem kápráz szemem,
lehetnek vagy ötvenen.
Kerítek egy csudaszépet.
Szó, ami szó, ugyan szépek!
Lábacskájuk szép piros,
farkuk tolla csillagos,
nincs ám ilyen a tyúkoknak!
S hogy ragyognak-világolnak,
mint otthon a kemence!”
Magát földre vetette
Iván, aztán hasmánt kúszva,
kígyóként surranva-csúszva
odaosont. Rajta! Már
markában egy Tűzmadár.
„Héj, lovacska, héj, pajtásom,
hamar hozzám, igaz társam!
Elfogtam a madarat!” -
szólítja a csepp lovat.

„Jól van, gazdám, ügyes voltál!
feleli a ló. - De most már
gyorsan iszákba vele,
kerekednünk ideje.
Kösd be jól az iszák száját,
vesd a nyakadba a szíját,
és teremj a hátamon!”
„Ne siess olyan nagyon -
szól Iván. - Az egész sereg
mind felzúdult, itt kevereg.”
Azzal iszákját kapja,
csapja jobbra meg balra.
Mint a tűz szélverte lánggal,
úgy lobog fel a madárraj,
izzó koszorúba gyűl,
és az égre felrepül.
Ott aranylanak már távol.
Iván a karmantyújával
int utánuk, kiabál,
arany fénybe vonva áll.
Mikor már nem látta őket,
ketten újra szedelőznek,
jól elteszik kincsüket,
s a kis táltos már üget.