859. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (8. rész, szavak száma: 768)

Fordította: Rab Zsuzsa

Szolgált egy hónapja már.
Észrevette egy bojár...
Tudni kell, hogy nem is régen
ő volt Iván tisztségében,
cár úr főlovásza volt,
rangja-méltósága volt.
Nem csoda, hogy gyúlt haragra,
s kemény esküvel fogadta,
kitúrja a jövevényt,
s visszafoglalja helyét.
Ravasz tervét kigondolta,
egy léleknek el nem mondta.

Azt színlelte a hamis:
néma, süket, vaksi is,
s örvendett: „Te jöttment, várj csak!
Nem maradsz itt kiskirálynak!”

Szóval, egy hónapja már
szolgált Iván, s a bojár
kileste: nem csutakolja
a lovakat, nem ápolja,
mégis, micsoda csoda:
fénylik a két táltosa,
ragyog selymesen a szőrük,
szépen fésült a sörényük,
homlokukon befonva,
tündökölnek ragyogva.
Zöld búza dől a jászolba,
zsenge, mintha most nőtt volna,
tiszta víz a vödörbe,
mindig csordultig öntve.
Titkot szimatolt a bojár,
azt gondolta: utánajár,
ápolja tán varázsló,
attól ragyog a pár ló?
„Kilesem én - szólt magában -,
s majd a módját megtalálom,
hogy befűtsek jól neki!
Sátorfáját szedheti!
Majd jelentem én a cárnak,
istállójába kik járnak:
pogány lelkek, szellemek
és boszorkánymesterek,
hogy Iván ördög komája,
nem jár Isten templomába,
pogányokkal cimborál,
bőjtös napon húst zabál!”

Az a bojár aznap este,
Iván titkát hogy kilesse,
a lovak közt meglapult,
táltosok jászlába bújt.

Közelgett az éjfél végre.
Elállott a szívverése,
nem volt se élő, se holt,
csöndes imát suttogott,
szívdobogva várt... S valóban;
nesz támadt az istállóban,
lódobogás... Hirtelen
az új lovász benn terem,
maga mögött jól bezárja
az ajtót, és nagy vigyázva
a sapkáját leteszi,
sapkájából kiveszi
áhított vágyát a cárnak:
egy tollát a Tűzmadárnak.

Támad tőle tiszta fény,
majd belévakul a kém,
úgy megrettent, úgy elámult:
a zab róla szerteszét hullt.
Iván észre se veszi,
a tűz-tollat leteszi,
a lovakat csutakolja,
serényüket oldja-fonja,
fésüli, közben pedig
énekelget is nekik.
A kém összegombolyodva,
rémülettől fogvacogva
lesi, alig él szegény,
mit csinál a jövevény.
Nézi, és nem hisz szemének:
szemrevaló éji lélek!
Se szarva, se szakálla,
takaros a ruhája,
sima haja fényes, szálas,
inge széle paszomántos,
fénylik csizmája szára -
ej, hasonlít Ivánra!
Mely csuda ez? Leskel egyre
a mi kémünk a szellemre...
„He! Értem már! - mormogta,
hogy a dolgot felfogta. -
Megtudja a cár reggelre,
mit forralsz, mit rejtegetsz te,
várj csak egy rövid napot,
megtudod majd, ki vagyok!”
Iván pedig, nem is sejtve,
mi baj tornyosul felette,
tesz-vesz vígan, szorgosan,
énekelget hangosan,
dönt azután nagy halomba
zsenge búzát a jászolba,
tiszta víz a vödörbe,
megint csordultig öntve.
Aztán a Tűzmadár-tollat
sapkájába rejti oldalt,
sapkáját a fejébe,
s hever jászol elébe.

A nap égre készülődik,
a strázsáló fészkelődik,
s hallja, hogy Iván lovász
még jóízűn horkolász.
Előoson nagy vigyázva,
és Ivánhoz csúszva-mászva
sapkájába nyúl - a toll
megvan! Kapja s ellohol.

A cár éppen akkor ébred.
Bebocsátják hát a kémet.
Földhöz veri homlokát,
mézeskedve így kiált:
„Fényességes cár, kegyelem,
ne csapasd le bűnös fejem,
irgalmazzál szegénynek,
parancsold, hogy beszéljek!”
„Beszélj, de csak színigazat! -
szólt a cár, és ásitozott. -
Másképp, jól tudod magad,
korbács szántja hátadat.”
Felbátorodott a bojár,
s szólt a cárhoz: „Fényes király!
Krisztus is tanúm lehet,
amit mondok, úgy esett!
Az a lovász, Iván, akit
jól ismerünk, rejt valamit.
Esküszöm, mert szent igaz:
a Tűzmadár tolla az!”
„Mi? No, adok én a gaznak!
A bitang! Nem elég gazdag?
No de hiszen lát még bajt,
akasztófán szárad majd!”
„Ez még semmi! Mondok többet -
súgja a kém, s hétrét görnyed -,
hagyján még csak az a toll,
azt találta valahol.
Hanem kérkedik a fránya,
hogy felséged egy szavára
megszerzi - most hallj csodát! -
a Tűzmadarat magát!”
Azzal a kém elővette
a tűz-tollat, és letette
cár ágyára. Meghajolt,
mint fűzág, s már ott se volt.

Nézett a cár, álmélkodva
nézett a napfényű tollra,
bámult csak a csodára.
Végül szuszékba zárta,
és hogy rögvest szaladjanak,
kiáltott egy hatalmasat,
öklét rázta, toporgott:
„Hé! Ide a bolondot!”

Széteredtek a futárok,
szaladt, ki amerre látott -
fejjel falnak rohantak,
mind egymásra zuhantak,
úgy nevetett a cár rajtok,
hogy az oldala nyilallott!
Látta a sereg futár,
milyen jól mulat a cár,
hát egymásra kacsintottak,
újra a falnak futottak.
Jutalmul a cár pedig
sapkákat adott nekik.
S hogy véget ért a mulatság,
siettek, hogy felkutassák
Ivánt. Sikerült végül
elindulni baj nélkül.

Hogy az istállót elérik,
az ajtaját majd kitépik,
költik Ivánt, ébresztik,
csizma sarkával kezdik,
rúgják, verik és cibálják -
az sem háborítja álmát.
Végül úgy ébreszti fel
egyikük: egy söprüvel.

„Mi ez a nagy had? - morogta
Iván, végre tápászkodva. -
Mindjárt korbácsom kapom,
majd ezentúl, jól tudom,
oktalan nem költögetnek!”
A futárok így feleltek:
 „Parancsot adott a cár,
hogy siess elejbe, vár.”
„A cár hivat? Megyek rögtön,
csak még fel kell öltözködnöm!”
Megdörzsöli a szemét,
kanyarítja köpenyét,
borzas haját lesimálja,
övet köt a derekára,
korbácsát tűzi belé,
úgy indul a cár elé.

Ment Iván a palotába,
s cári ura elé állva
rárivallt nagy mérgesen:
„Nem hagysz már aludni sem?”
No, ez már sok volt a cárnak!
Még szemei is szikráztak,
rákiáltott mérgesen:
„Most én kérdezek! Te nem!
Ki engedte, válaszolj hát,
hogy a Tűzmadár egy tollát,
a mi cári kincsünket
szemünk elől elrejtsed?
Nem urad vagyok-e, cárod?
Felelj, pogány, mert megbánod!”
Legyintett Iván: „Ugyan,
mit beszélsz te, cár uram?
Itt a sapkám a fejembe,
honnan tudnád, mi van benne?
Milyen toll? Milyen madár?
Csukass tömlöcbe akár,
én többet akkor se tudok,
ha rám méretsz ötven botot!”
„Felelj, mert rád méretek!”
„De hiszen mondom neked:
nincs nálam a madár tolla,
ugyan honnan vettem volna?”
No, a cár a szavára
a szuszékot kitárta.
„Most merészelj hát tagadni,
csűrni-csavarni, hazudni!
Hát ez mi?” Szegény Iván
mint a nyárlevél a fán,
reszketett halálra válva.
„Tagadsz? Látod, hogy hiába -
szólt a cár. - No, lesz neked!...”
„Nézd el, felség, vétkemet!
Minden szavam színigaz lesz
ezután. Csak most kegyelmezz!”
S összefogva köpenyét,
térdre zöttyent. „No, elég
- szólt a cár úr. - Most az egyszer
még megúszod könnyűszerrel,
megbocsátok, bár nagyon
haragszom rád, mondhatom!
Pedig akire haragszom,
annak haját kiszakasztom,
de fejével! Úgy bizony.
No de rövidre fogom.
Hallom, hogy a Tűzmadarat,
ha kívánja cári urad,
idehozod ím elém,
ezzel kérkedel, legény.
Rajta hát, ha dicsekedtél!
Kerekedj és igyekezzél.”
Iván szörnyen megijedt:
„Dehogy mondtam én ilyet!
A tollat, azt nem tagadom.
De a Tűzmadarat bizony
én meg nem szerezhetem.
Cár úr, kegyelmezz nekem!”
Felugrott a cár dühödten:
„Ágaskodni mersz előttem? -
kiáltott rá. - Márpedig
három hét ha eltelik,
s üres kézzel visszatérve
nem teszed színünk elébe
a madarat, esküszöm,
csücsülsz majd a hűvösön,
száradsz végül karó hegyén!”
Sírva fakadt Iván, szegény,
s ahol kis lova pihent,
a szénapadlásra ment