858. mese...

 

Pjotr Pavlovics Jersov

A PÚPOS LOVACSKA (7. rész, szavak száma: 768)

Fordította: Rab Zsuzsa

A nagyúr meg a csapat
közben már továbbhaladt.
Mit látnak: a lóvásárban
hangosság van, tolongás van,
csak úgy forr a nagy tömeg,
nevetnek az emberek.
A nagyúr csak ámul-bámul,
hogy a nép így megvidámul,
és hamar parancsot ad,
nyissanak neki utat.
„Hé, ti népek, ti rongyosok,
urunknak utat nyissatok!” -
rivallták a lovasok,
és korbácsuk suhogott.
Nyitottak is hamar utat,
leemelve sapkájukat.

Néz az úr: a vásárban
két csuda ló, szép párban,
vad-tüzesek, vasderesek,
ékes aranysörényesek,
mint sárarany patakja,
selyem farkuk fonatja.
Állt a vén úr megtorpanva,
füle tövét vakargatta:
„Ez a világ, istenem,
mennyi csudát megterem!”
Őrcsapata fejet hajtott,
ilyen bölcs szót sose hallott!
A városfő azalatt
szigorú parancsot ad,
a pár lovat el ne hajtsák,
meg ne vegyék, féken tartsák,
míg hírüket a cárnak
meg nem viszi, urának.
S fél csapatát hagyva hátra,
vágtat a cár udvarára.

Az udvarba berepül.
„Uram-cárom, könyörülj! -
kiáltozza már messzünnen,
s ura előtt térdre zöttyen. -
Ne vétesd a fejemet,
hadd beszélhetek veled!”
Felel a cár: „Szólj, nem bánom,
de okosan ám, barátom!”
„Szólok, ahogyan tudok.
Városfő vagyok, tudod,
el is látom becsülettel
tisztemet...” „Tovább! Ne kertelj!”

„Nos, ma éppen vásár van.
Léptetek a vásárban,
hát mit látok? Nagy sereg nép,
a lovam tapodtat sem lép,
megeredt az őrcsapat,
az nyitott nekem utat.
Hát, én cárom-reménységem,
mit látok a piactéren?
Ámulok: a vásárban
két paripa, szép párban,
vad-tüzesek, vasderesek,
ékes aranysörényesek,
mint sárarany patakja,
selyem farkuk fonatja,
rájuk gyémántpatkó verve,
öreg gyönggyel rászögelve.”

Most már a cár sem marad.
„Látnom kell a két lovat -
mondja. - Nem volna bolondság,
enyém lenne a szép jószág.
Hé, a hintóm!” - kiabál.
Hintója a kapunál.
Mosdik, öltözik, és végre
elhajtat a vásártérre,
hívja lovas csapatát,
kísérjék a kocsiját.
Amerre megy, térdre esnek,
hangos szóval éljeneznek.
Hintájáról hirtelen
leszökken legényesen!
Bámul a pár paripára,
jobbról-balról körüljárja,
becézi a két lovat,
lapogatja hátukat,
simogatja a szügyüket,
ékes aranysörényüket.

Kigyönyörködve magát,
hátrafordul, így kiált:
„Cárotok tudni kívánja,
ki a paripák gazdája?”
Erre előre kerül
Iván, bátyái mögül,
s gőgösen, meg sem hajolva,
hangos szóval válaszolja:
„Én vagyok gazdájuk, én,
ez a pár ló az enyém!”
„Megvehetnem tőled éppen.

Eladod-e?” „Elcserélem.”
„Aztán cserébe mit kérsz?”
„Jó tíz sapka ezüstpénzt.”
„Tíz sapkával? jól van, legyen”
állt rá a cár nagy kegyesen,
aztán, egyet gondolva,
még öt pénzzel megtoldja.
Mert hires volt jószívéről!

Vezeti a vásártérről
a két lovat tíz lovász,
csupa fény meg csillogás,
ruhájukon arany sújtás,
a kezükben szattyánkorbács.
Hanem útban a lovak
hirtelen megugranak,
kantárt, féket mind eltépnek,
és Ivánhoz visszatérnek.

Viszik a hírt a cárnak,
szól a cár úr Ivánnak:
„A táltosok másra, látom,
nem hallgatnak. Hát, barátom,
udvaromba fogadlak,
színaranyban járatlak,
jársz selyemben, patyolatban,
fürödhetsz itt tejben-vajban,
fő-fő lovászom leszel,
mindennel rendelkezel,
cári szavam a kezesség.
No, tetszik?” „Még hogy ne tessék!
Udvarodban szolgálok,
színaranyban pompázok,
selyemben meg patyolatban,
fürödhetek tejben-vajban,
cári főlovász leszek,
mindennel rendelkezek,
belőlem, szegény legényből,
cár vajdája lehet végül.
Gyöngyélet lesz! Hát legyen,
szolgállak hűségesen.
Csak azt kérem, engem senki
ne próbáljon ébresztgetni,
akkor többet sose lát!”

Hívta a két táltosát,
s jobbra-balra integetve,
őket kantáron vezette,
énekelt, s a paripák
táncot roptak, szaporát,
a pöttöm púpos lovacska
a guggolós táncot rakta,
bámulták az emberek!

A két bátyja közbe meg
eltette a cár ezüstjét.
Bevarrtak övükbe tüstént,
összecsendült a kupa.
Indultak a faluba.
Otthon békén megosztoztak,
rögtön meg is házasodtak,
áldották jólétüket,
emlegették öccsüket.

De most hagyjuk otthon őket,
mondjuk tovább a mesénket
nektek, jámbor emberek,
Iván sorsa hogy pereg.
Hogy élt a cár udvarában,
cár úr fő-szolgálatában,
dolgát hogy végezte el,
tollát hogy vesztette el,
Tűzmadarat hogyan fogott,
cár-hajadont hogy ragadott,
hogy ment el a gyürüért,
fel az égbe hogyan ért,
hogyan könyörgött a Napnak,
bocsásson meg a cethalnak,
hogyan mívelt annyi jót,
hogy mentett meg sok hajót,
hogyan nem főtt meg az üstben,
hogy ugrott ki onnan frissen,
s megtudhatja, aki vár,
hogyan lett belőle cár.

Folytassa a mese hát,
Iván hol járt, mit csinált,
szóljon a piros pej lóról,
vasderesről és fakóról!
Kecskék úsztak tengeren,
erdő nőtt a nagy hegyen,
aranykantárját a táltos
eltépte, s már égen szálldos,
már a Nap felé lebeg,
körül dörgő fellegek.
De ez még nem a mese,
ez még csak az eleje.
Zúgó tenger-óceánban,
Buján-sziget vadonában
van egy ásott sírhalom,
nyugszik abban hajadon,
fülemüle szól fölötte,
fekete vad jár csörögve.
Ez még csak az eleje,
eztán jön a veleje.

Halljátok hát, jámbor népek,
igazhitű keresztények:
lett Iván előkelő
udvari rangviselő,
beállt cár úr udvarába,
és hogy beállt, meg nem bánta,
apja s bátyái után
nem búsult már ezután.
Mit neki már a két bátyja?
Van már ékes-szép ruhája,
van csizmája, süvege
majd tíz ládával tele.
Töltekezhet minden jóval,
gyöngyélete van, egyszóval!